Ferenc pápa: A család érték, melyet mindig őriznünk és védenünk kell!

Ferenc pápa: A család érték, melyet mindig őriznünk és védenünk kell!

December 30-án a Szentatya Mária és József tapasztalatáról, a csodálkozás és az aggódás képességéről elmélkedett a vasárnap déli Mária-ima elmondásakor. Azt követően pedig megemlékezett a kongóiakról, és felhívta a figyelmet a család értékességére és védelmére.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma tartjuk a Szent Család ünnepét, és a liturgia arra hív bennünket, hogy gondolkodjunk el Mária, József és Jézus tapasztalatáról, akiket mérhetetlen szeretet kapcsol össze és Istenbe vetett nagy bizalom tölt el. A mai evangéliumi szakasz (vö. Lk 2,41–52) azt beszéli el, hogy a názáreti család Jeruzsálembe, húsvét ünnepére megy. A visszaúton a szülők észreveszik, hogy tizenkét éves fiuk nincs az úti társaságban. Háromnapnyi keresés és aggódás után megtalálják a templomban: az írástudók között ül, vitázik velük. Amikor meglátják fiukat, Mária és József „elcsodálkoztak” (Lk 2,48), és az anya elmondta neki aggódásukat: „Apád és én aggódva kerestünk” (Lk 2,48).

A csodálkozás („elcsodálkoztak”) és az aggódás („apád és én aggódva kerestünk”) – az a két elem, amelyre szeretném felhívni figyelmeteket.

A názáreti családban a csodálkozás sosem szűnt meg, még olyan drámai pillanatban sem, mint Jézus elvesztése: ez a csodálkozás képessége Isten Fiának fokozatos kinyilvánulásán. Ugyanez a csodálkozás tölti el a templom írástudóit is, akik csodálkoznak „értelmén és válaszain” (Lk 2,47). De mi a csodálkozás, mit jelent csodálkozni? A csodálkozás és meglepődés ellentéte annak, hogy mindent magától értődőnek tartunk, ellentéte annak, hogy csak saját szempontjaink szerint értelmezzük a körülöttünk lévő valóságot és a történelem eseményeit. Aki ez utóbbi szerint cselekszik, az nem tudja, mi a meglepődés, a csodálkozás. A csodálkozás azt jelenti, hogy megnyílunk másokra, megértjük a többiek mozgatórugóit: ez a hozzáállás fontos ahhoz, hogy gyógyítsuk az emberek közötti törékeny kapcsolatokat, és elengedhetetlen, hogy begyógyítsuk a nyílt sebeket családunk körében. Amikor nehézségek adódnak a családban, természetesnek vesszük, hogy nekünk van igazunk, és becsukjuk az ajtót mások előtt. Ehelyett így kellene gondolkodnunk: „Milyen jó van ebben az emberben?” És elcsodálkozhatnánk ezen a „jón”. Ez segíti a család egységét. Ha nehézségeitek támadnak a családban, gondoljatok azokra az értékekre, amelyekkel az a családtag rendelkezik, akivel nehézségeitek adódnak, és csodálkozzatok ezeken az értékeken! Ez segít majd begyógyítani a családi sebeket.

A második elem, amelyet szeretnék kiemelni az evangéliumból, az aggódás, melyet megtapasztalt Mária és József, amikor nem találták Jézust. Ez az aggódás Jézus központi szerepére mutat rá a Szent Családban. A Szűz és a férje befogadták azt a fiút, védelmezték, és látták növekedni korban, bölcsességben és kegyelemben maguk között, de ő elsősorban a szívükben növekedett; lassanként pedig nőtt a szeretetük és megértésük iránta. Ez a magyarázata, miért szent a názáreti család: mert Jézusra összpontosít, Mária és József egész figyelme és minden gondoskodása őrá irányul.

Annak az aggódásnak kellene eltöltenie bennünket is, amikor távol vagyunk Jézustól, amely őket töltötte el Jézus elvesztésének három napja alatt. Aggódnunk kellene, amikor három napnál is hosszabban elfeledkezünk Jézusról, nem imádkozunk, nem olvassuk az evangéliumot, nem érezzük jelenlétének és vigasztaló barátságának szükségét. És sokszor előfordul, hogy egymás után telnek a napok anélkül, hogy gondolnánk Jézusra. Ez nem szép, nagyon nem szép! Aggódnunk kellene, amikor ilyenek előfordulnak! Mária és József a templomban keresték és találták meg, miközben tanított: mi is főleg Isten házában találhatunk rá az isteni Mesterre és ott fogadhatjuk be üdvözítő üzenetét. Az eucharisztikus ünneplésben élő tapasztalatot szerzünk Krisztusról; szól hozzánk, felkínálja szavát, megvilágítja utunkat, nekünk adja testét az Eucharisztiában, melyből erőt merítünk a mindennapi nehézségek leküzdéséhez.

Ma ezzel a két szóval térjünk haza: csodálkozás és aggódás. Képes vagyok-e a csodálkozásra, képes vagyok-e meglátni a jót másokban, és így megoldani a családi problémákat? Van-e bennem aggódás, amikor eltávolodtam Jézustól?
Imádkozzunk a világon élő összes családért, különösen azokért, amelyekben valamiért hiányzik a béke és az összhang; és ajánljuk őket a názáreti Szent Család oltalmába!

A Szentatya szavai az Angelus elimádkozása után:

Kedves testvéreim!

Imádkozzunk közösen mindazokért, akik a Kongói Demokratikus Köztársaságban erőszaktól és az ebolától szenvednek! Kívánom, hogy mindenki igyekezzen a békés viszonyokat fenntartani, ami lehetővé teszi a választások szabályszerű és békés lebonyolítását. Imádkozzunk közösen: „Üdvöz légy, Mária…”

Köszöntelek mindannyitokat, rómaiak és zarándokok, egyházközségi csoportok, társulatok és fiatalok!

Ma külön is szeretném üdvözölni az itt lévő családokat – tapsoljuk meg az itt lévő családokat! –, de azokat is szeretném üdvözölni, akik otthonról, tévén vagy rádión keresztül követik ezt az imát. A család érték, melyet mindig őriznünk és védenünk kell! A názáreti Szent Család oltalmazzon benneteket és világítsa meg szüntelenül utatokat!

Köszöntöm a mercedárius szerzeteseket, akik ministránsokkal érkeztek Olaszország sok részéből, továbbá a legnarói és gragnanói híveket. Üdvözlöm a villabatei cserkészeket, a codognèi pasztorális régió bérmálkozó fiataljait (a Vittorio Veneto-i egyházmegyéből), továbbá a bergamói egyházmegye plébániáiról, Curnóból, Palazzagóból, Gromlongóból, Barzanából és Almennóból jött fiatalokat. És köszöntöm a szerzetesnővéreknek ezt a két csoportját: egyik a spanyol zászlóval, másik a lengyel zászlóval.

Szép vasárnapot és derűs év végét kívánok mindenkinek! Töltsétek derűsen az év végét! Még egyszer szeretném megköszönni jókívánságaitokat és imáitokat! Kérlek, továbbra is imádkozzatok értem! Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra!

Párbeszéd a liturgiáról: A gyülekezés napja

Párbeszéd a liturgiáról: A gyülekezés napja

Fehérváry Jákó OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.

A keresztény közösség – egyház, ekklészia – a vasárnapról kapja a nevét. Az első keresztények számára ez volt az összegyülekezés napja, a feltámadt Krisztus ünneplése. Enélkül nem az lenne, ami, aki. Ennek az ünneplésnek a legfontosabb magja és minden ünnepnap őse a hetente visszatérő vasárnap. A latin neve dies dominica (az Úr napja). Ez volt ugyanis az a szombatot (a zsidó sabbatot) követő nap, amikor Jézus az alvilág és a sötétség erőit  legyőzve feltámadt a halálból, és az ősatyákat felhozta a sötétség honából. Az a nap, amikor az asszonyok és a tanítványok megpillantották az üres sírt és az összehajtogatott halotti lepleket. Ezen a napon találkozott Jézus Krisztus az emmauszi tanítványokkal. A feltámadásban ezen a napon egyesült visszavonhatatlanul az, ami emberi és ami isteni. Jézus győzelme ezen a napon lett az emberiség győzelmévé. Vasárnap tehát az ő húsvétját: halálát, pokolra szállását és feltámadását, valamint megváltásunk szent titkát ünnepeljük.

A vasárnap lényegéhez tartozik a közös eucharisztikus ünneplés. Az Egyház is erről kapta a nevét. (Az ecclesia a görög enkaleo igéből származik, és egybegyűjtést, egybegyűlést jelent. Az Apostolok cselekedeiben ez jelenti azokat a keresztény gyülekezeteket, amelyek az Eucharisztiát ünnepelni jöttek össze.) A feltámadt Krisztus az igében szól hozzánk, és arra hív, hogy az ő szavai és élete szerint éljünk. Az Eucharisztiában találkozunk vele, belőle kapjuk gyógyulásunkat. Az Eucharisztiában lesz élővé számunkra a húsvét, és leszünk mi is Krisztus testévé. Megváltottságunk, Jézus Krisztus ünneplése és a róla való emlékezés tesz bennünket közösséggé. Vasárnap születik újjá az Egyház: ekkor éljük át újra és újra, hogy Jézus velünk jár, bennünk él, és testvéreinkben is jelen van. Vasárnap kapjuk azt a küldetést, hogy a hét többi napján Isten gyermekeiként, a Feltámadott testvéreiként, vele igazi barátságban éljünk, és testvéreinkben is őt lássuk meg.

Karácsony nyolcadának hatodik napja

Karácsony nyolcadának hatodik napja

Vándorolva

Az egykori westminsteri érsek, Basil Hume bíboros 1980-ban, Rómában a keresztény család feladatait tárgyaló püspöki szinóduson két képet rajzolt fel az Egyházról és benne a családok szerepéről. Az egyik hasonlat szerint az Egyház egy erődítmény, magas és erős falakkal körülvéve. Ebben az erődítményben mindenki biztonságban érzi magát, engedelmesen teljesíti a parancsokat, és mit sem hall a külvilág zajából vagy a kívül maradottak hangjából. Az erődítmény elmozdíthatatlan, és a benne élők nem hagyják el, nem indulnak a világban élők felé. A másik kép szerint az Egyház szüntelenül vándorúton, zarándokúton lévő szervezet, amely felveri a sátrat, amelyben lakik. Ez a sátor természetesen messze nem olyan biztonságos, mint az erődítmény, de a benne élők hozzászoktak a szüntelen úton levéshez, amelynek nagy előnye, hogy sok emberrel találkoznak útjuk során.
Ma, a Szent Család vasárnapján elgondolkoztat bennünket ez a két kép. Belekapaszkodunk a biztonságot nyújtó falakba vagy vállaljuk a bizonytalanságot? Ragaszkodunk a megszokottsághoz vagy keressük az új utakat és lehetőségeket? Mindenáron egy helyben akarunk-e maradni vagy vállaljuk az út kockázatait, nehézségeit?
Az Egyház, mint nagyobb közösség minden korban keresi a választ ezekre a kérdésekre, mégpedig azért, hogy Krisztustól kapott küldetését teljesíteni tudja. A családok, a kisebb közösségek szintén keresik a választ e kérdésekre, mert érzik, hogy helyük és küldetésük van az Egyházban. Ha nem a magunk biztonsága felől, hanem küldetésünk, a világ felé szóló küldetésünk szempontjából keressük a választ, akkor könnyen felismerjük, hogy egy nagy zarándok közösség tagjai vagyunk. Nem zárkózhatunk be, nem maradhatunk egyhelyben, hanem állandóan úton vagyunk, haladunk előre, ahová Isten vezet minket. Újra és újra felállítjuk ezt a jelképes sátrat, amely otthont kínál nekünk és azoknak, akik betérnek hozzánk. És az otthon mellett nem mulandó látványosságot kínálunk, mint a vándorcirkuszok sátrai, hanem életprogramot, örökérvényű igazságot, folyamatosan táguló életteret, megújuló feladatot. S közben bízunk az isteni gondviselésben, hogy a következő vihar nem fogja felkapni sátrunkat. Az Egyház közösségének és a családok közösségének nem az intézmény ad biztonságot, hanem együvé tartozásunk és Istenhez tartozásunk.
Felmerül még bennünk a kérdés: merre haladjunk? Az irányt egyedül a Mester haladása jelölheti ki a tanítvány számára. Nincs más úti célunk, mint az övé. A mai ünnep evangéliuma érdekes jelenettel világítja meg ezt. Jézus már 12 éves, kezd felnőtté, önállóvá válni. A jeruzsálemi zarándoklat után nem indul vissza édesanyjával Máriával és Józseffel Názáretbe, hanem a városban marad, a templomban, az Isten házában, az ő Atyjának házában. Beszélget, kérdez, meghallgat. Itt, a templomban találják meg őt, s ezt a tényt Lukács evangélista úgy írja le, mintha máshol nem is keresték volna, pedig keresték három napig városszerte. Merre haladjunk? Ha észrevesszük, hogy nincs velünk az Úr, akkor biztosan rossz irányba haladunk, tehát forduljunk meg és keressük meg! Ott fogjuk megtalálni, ahol az Atyának teendője van a világban, teendője van az emberekkel, akiket üdvösségre akar vezetni.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Urunk, Jézusunk, aki magad is családban születtél és éltél, hozzád fordulunk a családokért. Vezesd a családban élőket igazságaid felismerésére és a szeretet hűséges megélésére! Mutasd meg az igazi családi boldogságra vezető utat a fiataloknak! Segítsd az édesanyákat és a feleségeket, hogy édesanyád, Mária példáját kövessék az áldozatokat vállaló szeretet mindennapi megélésében! Segítsd az édesapákat és a férjeket, hogy példaképüknek tekintsék Szent Józsefet, aki szeretettel és hűséggel gondoskodott családjáról. Tanítsd engedelmességre a gyermekeket szüleik iránt! Add, hogy minden család otthonra leljen és békében éljen!

Üzenetet küldött a pápa a madridi taizéi találkozó résztvevőinek

Üzenetet küldött a pápa a madridi taizéi találkozó résztvevőinek

Ferenc pápa december 27-én – Pietro Parolin bíboros, államtitkár aláírásával – üzenetet küldött a madridi taizéi találkozón jelen lévő sok ezer fiatalnak, akik december 28. és január 1. között a spanyol fővárosban találkoznak, hogy részt vegyenek a „bizalom világméretű zarándokútján”.

Ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről – ezt a címet adta a találkozónak Alois testvér, a taizéi közösség priorja. A szervezők így fogalmazták meg céljukat: „Az imádságban az énekek szépsége és a csönd mélyítse el lelki életünket; legyünk együtt a sok ezer fiatallal, hogy eljussunk a hit és a közösségi élet forrásaihoz; tapasztaljuk meg a madridiak vendégszeretetét, és egyszerűségben osztozzunk az életükben; találkozzunk olyan emberekkel, akik a mindennapi kihívások közt élik az evangéliumot; és keressünk új lendületet az európai szolidaritás számára.” A találkozóra tizenötezer fiatalt várnak, akik a főváros százhetven plébániáján és számtalan madridi családnál kapnak szállást és ellátást.

Kedves fiatalok, akik nagy számban érkeztetek Madridba a Taizéi Közösség szervezésében tartott 41. találkozóra, most a „Ne feledkezzetek meg a vendégszeretetről” témát élitek meg – szólítja meg a vatikáni üzenet a résztvevőket. – Ez a téma vezeti az elmélkedéseiteket és imádságaitokat, melyekben Ferenc pápa lelkiekben közel lesz hozzátok. Megköszöni a döntéseteket, hogy részt vesztek ezen a találkozón, hogy ajtót nyissatok az Úrnak és Szavának, hogy láthatóvá tegyétek és gyarapítsátok a találkozás kultúráját egymás tisztelettel teli elfogadásával.

A Szentatya bátorítja a fiatalokat: soha ne veszítsék el annak a lehetőségét, hogy megízleljék a találkozást és a barátságot, hogy együtt álmodjanak, hogy együtt haladjanak, hiszen a hiteles keresztény nem fél megnyílni a másik előtt, hogy részt vegyen az életében, és átalakítsa azt a barátság terévé. Készítsetek helyet az Úrnak az életetekben, és fedezzétek fel a Jézussal való barátság révén, hogy lehetséges megélni a nagylelkű vendégszeretetet! Tanuljatok meg gazdagodni mások különbözőségei által, hasznosítsátok saját talentumaitokat, hogy hidak építőivé váljatok az egyházak, a vallások és a népek között!

A pápa a Szentlélek segítségét kéri, hogy segítse a protestáns, katolikus és ortodox fiatalokat, hogy növeljék bizalmukat az Úrban, aki már befogadta és szereti őket. Az üzenet Mária példáját említi, akinek a szeretete tele volt bátorsággal, és arra irányult, hogy teljesen átadja önmagát. Ez a szeretet ösztönözze a fiatalokat, hogy konkréten éljék meg mindeneken túl az Isten és az emberek szeretetét, akikkel a mindennapokban találkoznak. Reménységgel teli szívvel a Szentatya arra buzdítja a fiatalokat, hogy Isten kegyelmével és saját talentumaik révén tegyék jobbá a világot, hogy mindenki megtalálhassa saját helyét az emberiség nagy családjának ölén. Szűz Mária példájára tudjanak befogadni, és az Úr töltse el őket örömével, amihez Ferenc pápa szívből adja apostoli áldását.

A kommunizmus bűneinek keresztény krónikása – Száz éve született Szolzsenyicin

A kommunizmus bűneinek keresztény krónikása – Száz éve született Szolzsenyicin

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin születésének (1918. december 11.) századik évfordulójához kapcsolódva Szabó Ferenc SJ a Gulágot megjárt orosz író keresztény szellemiségéről írt jegyzetet, ami a Jezsuita.blog.hu oldalon jelent meg.

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin (1918–2008) életművét, hányatott sorsát, üldöztetését és eszmevilágát fokozatosan megismerte a nagyvilág attól kezdve, hogy 1973-ban megírta A Gulag szigetvilág című dokumentumregényét. Művei magyar fordításban is sorra megjelentek.

Szolzsenyicin 1918. december 11-én született. 1945-től nyolc évet börtönökben és munkatáborokban töltött. 1956-ban rehabilitálták. Ezután tanított és írt; könyvei a hatvanas évek elején külföldön jelentek meg. 1969-ben rendszerellenes megnyilvánulások vádjával kizárták a szovjet Írószövetségből. 1970-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat. 1973-ban A Gulag szigetvilág dokumentációértékű közlései miatt megfosztották a szovjet állampolgárságtól, és kiutasították a Szovjetunióból. Az Egyesült Államokban élt 1973 és 1994 között. Közben visszakapta állampolgárságát, 1994-ben hazatért, 1997-ben az Orosz Tudományos Akadémia tagja lett.

Szolzsenyicin szellemi ellenállása miatt járta meg a Gulag poklát. Stéphane Courtois írja A kommunizmus fekete könyve első tanulmányában: „A hóhérok módszeres küzdelemben vonultatták föl az emberi lelkiismeret minden fölvilágosítója ellen az egész világon közbelépni képes nagy, modern államok egész fegyvertárát. El akarták venni hitelüket, le akarták járatni, meg akarták félemlíteni őket. A. Szolzsenyicin, V. Bukovszkij, A. Zinovjev, I. Pljuscs külföldre, A. Szaharov száműzetésbe, Gorkijba kényszerült, Pjotr Grigorenko tábornokot tébolydába zárták, Markovot mérgezett esernyővel gyilkolták meg.”

(...) Olivier Clément (1921–2009) ortodox író, teológus, aki hosszú keresés után harmincéves korában tért meg az ateizmusból az ortodox hitre, Szolzsenyicin szellemiségéről írt könyvében számtalan idézettel érzékelteti az orosz író világszemléletét, keresztény hitét. Az ortodoxián kívül nagy hatással volt rá Dosztojevszkij és a jeles misztikus gondolkodó, Vlagyimir Sz. Szolovjov (1853–1900). A Nobel-díj átvételekor is ezt a két szellemóriást idézte. Szolovjovot főleg etikája miatt kedvelte; Dosztojevszkij műveiben a hit és a hitetlenség küzdelmét figyelte meg.

(…) Szolzsenyicin tanúságot tesz műveiben az emberi személy – Isten képmása – transzcendenciájáról és az élő Istenbe vetett hitéről. Isten „Valaki”, tehát élő Személy. „Kétségkívül Szolzsenyicin számára Isten az Evangélium Élő és Éltető Istene, Ő, aki »az Úr Krisztusban« kinyilatkoztatta szeretetét.”

(...) Olivier Clément 1979-ben A Szellem lázadása című könyvében talán túl derűlátóan ítélte meg a Nyugat szellemi helyzetét, amikor azt bizonygatta, hogy lassan kilábol az ateista nihilizmusból. De azért nem volt a naiv optimizmus szószólója. Szolzsenyicinre hivatkozva kifejtette, hogy a 20. század „emberarcú barbársága”, a totalitárius rendszerek és a koncentrációs táborok ellenére a Szellem lázad, egyfajta földalatti misztika terjed, és a Feltámadott diadalmaskodik. Ezt jelzi szerinte a keleti vallások iránti érdeklődés (főleg a fiatalabb nemzedékben), meg egyes irodalmi/kulturális alkotások is, amelyekben nyomon követhető a zsidó-keresztény bibliai hagyomány hatása.

(...) Olivier Clément idézett könyvében elmondja: sokan voltak igazi keresztények a Gulag szigetvilágban is, akik alázatos és ragyogó tanúságot tettek krisztusi lelkületükről, imádkoztak hóhéraik üdvösségéért, és ellenségszeretetükkel még kínzóik szívét is megérintették. Szolzsenyicin első hőse, az Ivan Gyenyiszovics egy napja című regényében egy baptista. Példa arra, hogy a különböző felekezetű krisztushívők közös vértanúsága lehet az ökumenizmus gyökere. A kommunista diktatúrát átszenvedett ortodox Kelet vértanúitól tanulhatna az elkereszténytelenedett, ateizmusba hajló „nyugati világ”.

Szolzsenyicin 2008. augusztus 3-án hunyt el Moszkvában. Augusztus 4-én a totalitarizmus ellen küzdő író emlékére meggyújtották a Rómában a vértanúság jelképévé vált ókori műemlék, a Colosseum fényeit. Gianni Alemanno, az Örök Város polgármestere döntését ezekkel a szavakkal indokolta: „Alekszandr Szolzsenyicin halála súlyos veszteség nemcsak az egész világ kulturális élete, hanem a demokrácia számára is. A diktatúrák ellen tiltakozó Nobel-díjas orosz író a 20. század egyik legfontosabb tanúja volt. Rendkívüli értéket képviselt, mivel bátran egész életét az emberi jogok védelmének szentelte nemcsak a szovjet rezsim Gulagjának szörnyűségeivel, hanem általában véve minden totalitárius rendszerrel szemben. Modern hős volt, aki a gyengék, az elnyomottak oldalán harcolt, mindig azok mellé állt, akik nem hallathatták szavukat, akik gyakran magányosan küzdöttek, de soha nem adták meg magukat az elnyomás logikájának.”