Évközi harmincegyedik hét csütörtökje

Évközi harmincegyedik hét csütörtökje

A mai napon a Lateráni Szent János-bazilika felszentelését ünnepelik a keresztények világszerte. Ez a bazilika a római pápa székesegyháza, valamint „a város (Róma) és a földkerekség minden templomának anyja és feje.” A bazilika a Kr. utáni IV. század elején épült Nagy Konstantin császár kezdeményezésére és I. Szilveszter pápa szentelte fel 324-ben a Legszentebb Üdvözítő tiszteletére. Később Keresztelő Szent Jánost és Szent János apostolt is a templom védőszentjévé nyilvánították. Jelentőségét tekintve napjainkban egyedül a vatikáni Szent Péter-bazilika előzi meg. E bazilikát tartjuk az első nyilvános keresztény templomnak, hiszen amikor a római császár a milánói rendeletben engedélyezte a kereszténység szabad gyakorlását, ebben a templomban ünnepelték először nyilvánosan a szentmisét. Korábban ugyanis a föld alatti katakombákban és magánházaknál gyűltek össze a keresztények az eucharisztia ünnepére.
Az ünnep evangéliuma Jézus életéből azt az eseményt idézi elénk, amikor az Úr megtisztítja a jeruzsálemi templomot. E cselekedetével egyrészt a mennyei Atya Fiaként birtokba veszi az Atya házát, lakóhelyét, másrészt visszaadja azt eredeti rendeltetésének megfelelően az istentisztelet céljára. Minden templom az Isten és az ember találkozásának helye. A mi templomainkban az Oltáriszentségben van jelen Krisztus.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, Jézus, vedd le rólam bűnös életem terheit, amelyek megakadályoznak abban, hogy egészen neked adjam magamat! Hallom, érzem, hogy hívsz engem az elkötelezett életre, amely középszerűségem feladását jelenti, hogy érted a nagyobb jót válasszam. Nem magamra akarok építeni, hanem terád, a biztos alapra, aki szolgálatot kérsz tőlem, hogy jócselekedeteimben a te jóságod ragyogjon fel az emberek számára.

 

Dicséretes angyalok Könyörögjetek érettünk

Dicséretes angyalok

Könyörögjetek érettünk

 

Elég három nap is, hogy Ember szentté legyen! Azaz: Krisztusivá! Eszembe jut Jézusnak a szava: „ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, és azt mondjátok ennek a hegynek, ‘menj innen oda’, elmegy, és semmi sem lesz lehetetlen nektek.” [Mt 17,20] Ez az!

Vajon, hiába mondom, hogy Istenem, adj nekem ekkora hitet!? Élni akarok vele, és nem visszaélni. De, alkalmas vagyok rá, tartok ott a magam emberségének fejlődésében, hogy ha Isten teljesíti kérésemet, akkor tudjak mit kezdeni kegyelmi ajándékával? Képes lehessek élni akkora hittel, hogy semmi sem legyen lehetetlen a számomra – amivel Isten dicsőségét szolgálhatom?

Igen, ez az, azt hiszem, amiről elmélkedtem. Hogy emberként szabaddá válni, függetlenedni minden kötöttségtől, kötődéstől, kényszeredettségtől és függőségtől. Emberként szabadságomat, teljes földi valómat(!), alávethessem Isten akaratának, szándékának! Semmivé lenni, hogy Istennek mindene legyek! Erre talán csak Krisztus lehetett képes. Vajon, Szűz Mária, vagy Szent János apostol, esetleg Péter, mennyire lehetett erre képessé?

Pál apostolról nem is beszélve, akit jegyzeteiből ismerhetünk a legjobban – talán.

Ami embernek lehetetlen (Mk 10,27). E kérdést feltehetem Pio atya vonatkozásában is.

Lehetséges ebben a világban, ezzel a világgal együttműködésben, mégis szabaddá tenni teljes mivoltomat tőle? Olyan szabaddá tenni magam, hogy azzal egészen Isten szolgálatára lehessek? Képtelenségnek tűnik számomra! De részlegesen valószínűleg lehetséges, ahogy arra képessé lettek a szentek.

Ami emberileg képtelenség, arra is nyitottá lenni. És még tovább: megengedővé lenni rá, hogy velem is megtörténhet olyan, amire képes vagyok kimondani: ’velem aztán nem történhet meg’! Miért ne? Tudom én azt, hogy Istennek mi a terve, szándéka velem? Mire akar használni engem? Milyen módon válhatok a tervének eszközévé? Talán pont olyan dolgokra készül, velem kapcsolatban, amit legkevésbé kívánok magamnak, vagy szeretném, hogy megtörténjen velem. Képes vagyok még így is azt mondani, hogy legyen meg a Te akaratod, rajtam?

Nem tudom, hogy mi válhat üdvömre! Amiért annyira evilághoz kötődött vagyok, hogy fel sem érem Isten gondolati, lelki működését. „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok” (Iz 55,8) – mondja az Úr! Hiszem, hogy Istennek egy szempillantás is elég ahhoz, hogy bármit megváltoztasson. Bennem, és a világban is. Számára nincs felette álló erő, törvény, vagy bármi! Ugyanakkor, ez, Őt nem bírja rá, hogy ezzel a minden felett álló szeretetével – mert ez az(!) – olyanra ragadtassa el magát, ami bármiben, bárkinek is kárára lehet, vagy ártó legyen!

Ez az a hatalom, amit félhet az Ember! Csodálhat, és csodálattal ragaszkodhat Hozzá!

Hogy Istenem vagy, köszönöm Neked! Segíts, hogy mindig ragaszkodjam Hozzád, és Neked elégségessé lehessek! De azért, hogy Veled örökre közösségre juthassak! Ámen

Ferenc pápa: Emeljük fel szívünket, ne telefonjainkat!

Ferenc pápa: Emeljük fel szívünket, ne telefonjainkat!

November 8-án a Szentatya új katekézissorozatot kezdett a szerda délelőtti általános kihallgatás keretében: a szentmiséről tartja elmélkedéseit, hogy jobban megértsük és átéljük az Eucharisztia szertartását, és így a mise valóban segítsen minket közelebb kerülni Istenhez.

Ferenc pápa katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma új katekézissorozatot kezdünk, mely az Egyház „szívére”, vagyis az eucharisztiára irányítja figyelmünket. Számunkra, keresztények számára alapvető fontosságú, hogy jól megértsük a szentmise értékét és jelentését, hogy mind teljesebben megélhessük kapcsolatunkat Istennel.

Nem felejthetjük el, milyen sok keresztény volt az egész világon az elmúlt kétezer évben, akik a halálig is kitartottak, csakhogy megvédjék az eucharisztiát, és milyen sokan vannak ma is, akik életüket kockáztatják azért, hogy részt vehessenek a vasárnapi misén. 304-ben, a Diocletianus-féle keresztényüldözés idején egy észak-afrikai keresztény csoportot rajtakaptak, hogy misét mutat be egy házban, és börtönbe zárták. Amikor a római helytartó kihallgatta őket, megkérdezte, miért csinálták, amikor tudták jól, hogy szigorúan tilos. Ők azt válaszolták: „Vasárnap nélkül nem élhetünk”. Ezzel azt akarták mondani: ha nem ünnepelhetjük az eucharisztiát, akkor nem tudnánk élni, akkor keresztény életünk elhalna.

Jézus ugyanis azt mondta tanítványainak: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és feltámasztom az utolsó napon” (Jn 6,53–54).

Azokat az észak-afrikai keresztényeket megölték, mert misét mutattak be. Arról tettek tanúságot, hogy le lehet mondani a földi életről az Oltáriszentségért, mert az ad nekünk örök életet, az tesz részesévé minket Krisztus halálon aratott győzelmének. Az ő tanúságtételük kérdőre von mindnyájunkat, és választ vár arra a kérdésre, mit jelent számunkra részt venni a szentmiseáldozaton, mit jelent az Úr asztalához járulni. Vajon azt a forrást keressük, amely „élő vizet buzog” az örök életre?; amely életünket a dicséret és a hálaadás lelki áldozatává teszi?; és amely egy testté tesz minket Krisztussal? Ez a szent eucharisztia legmélyebb értelme – maga az eucharisztia szó „hálaadást” jelent –: hálaadás az Atya, Fiú és Szentlélek Istennek, aki bevon és átalakít minket az ő szeretetközösségében.

A következő katekézisekben szeretnék választ adni az Oltáriszentséggel és a misével kapcsolatos néhány fontos kérdésre, hogy újra felfedezzük – vagy felfedezzük –, hogyan ragyog át a hit eme misztériumán keresztül Isten szeretete.

A II. vatikáni zsinatot az a vágy vezette erősen, hogy a keresztényeket a hit nagyságának és a Krisztussal való találkozás szépségének megértésére vezesse. E cél érdekében mindenekelőtt a liturgia megfelelő megújítására volt szükség, a Szentlélek vezetésével, hiszen az Egyház folyamatosan a liturgiából él, és neki köszönhetően újul meg.

Az egyik központi téma, amelyet a zsinati atyák hangsúlyoztak, a hívők liturgikus képzése volt, mely elengedhetetlen az igazi megújuláshoz. Éppen a ma kezdődő katekézissorozatnak is ez a célja: növekedni annak a nagy ajándéknak a megismerésében, amelyet Isten az eucharisztiában nekünk adott.

Az eucharisztia egy csodálatos esemény, amelyben Jézus Krisztus, a mi életünk jelenvalóvá teszi magát. A misén való részvétel azt jelenti, hogy „újra átéljük az Úr kínszenvedését és megváltó halálát. Teofánia történik: az Úr jelenvalóvá teszi magát az oltáron, hogy odaadja magát az Atyának a világ üdvösségéért” (Homília a szentmisén, Szent Márta-ház, 2014. február 10.). Az Úr ott van velünk, jelen van! Sokszor előfordul, hogy mi csak odamegyünk, nézelődünk, csevegünk egymást között, miközben a pap misézik, és elfelejtjük, hogy mi ott vagyunk az Úr közelében. Az Úr van ott! Ha ma idejönne a köztársasági elnök, vagy egy másik fontos személy a világban, biztos, hogy mindannyian ott tolonganánk a közelében, szeretnénk üdvözölni. De gondolj csak bele: amikor misére mész, ott az Úr van! Te pedig szétszórt vagy! Az Úr van ott! Tudatosítanunk kell ezt! „De Atyám, a misék unalmasak!” „Mit mondasz, az Úr unalmas?” „Nem, nem, a mise nem, hanem a papok!” „Igazad van, a papok térjenek meg, de figyelj arra, hogy az Úr van ott!” Értetitek? Ne felejtsétek el!

Most pedig próbáljunk meg feltenni néhány egyszerű kérdést magunknak. Például: miért vetünk keresztet és miért végzünk bűnbánatot a mise elején? Itt ismét szeretnék egy kitérőt tenni. Megfigyeltétek már, hogyan vetnek keresztet a gyerekek? Azt se tudod, mit csinálnak, keresztet vetnek, vagy valamit magukra rajzolnak. Így, össze-vissza csinálják [mutatja]. Meg kell tanítani a gyerekeket, hogy szépen vessenek keresztet. Így kezdjük a misét, így kezdjük az életet, így kezdjük a napot. Ezzel azt akarjuk kifejezni, hogy az Úr keresztje váltott meg minket. Nézzétek a gyerekeket, és tanítsátok meg őket, hogy szépen vessenek keresztet! Azután jönnek az olvasmányok a misében; miért vannak ott? Miért olvasunk vasárnap három olvasmányt, a többi napokon meg kettőt? Mi a szerepük, mit jelent az olvasmány a misében? Miért olvassuk őket, mi a céljuk? Vagy: a szertartást vezető pap miért mondja azt egy bizonyos ponton, hogy „Emeljük fel szívünket!”? Nem azt mondja: „Emeljük fel telefonjainkat, és készítsünk fotót!” Nem, az rossz szokás! Megvallom nektek, nagy szomorúsággal tölt el, amikor itt, a téren vagy a bazilikában misézem, és sok felemelt telefont látok, de nemcsak hívők fényképeznek, hanem papok is, püspökök is. De hát kérem szépen! A mise nem egy látványosság, hanem azért megyünk misére, hogy találkozzunk az Úr kínszenvedésével és feltámadásával. Ezért mondja azt a pap: „Emeljük fel szívünket!” Mi ennek a jelentése? Ne felejtsétek el: semmi telefon!

Nagyon fontos a visszatérés az alapokhoz, annak újrafelfedezése, ami lényeges, azon keresztül, amit érintünk és látunk a szentségekben való részesedés során. Szent Tamás apostol kérése (vö. Jn 20,25) – hogy láthassa és megérinthesse Jézus testén a szögek helyét – azt a vágyat fejezi ki, hogy valakiképpen „megérinthesse” Istent, hogy hihessen neki. Amit Szent Tamás kér az Úrtól, az, amire mindannyiunknak szüksége van: látni őt, megérinteni őt, hogy felismerhessük. A szentségek ennek az emberi szükségletnek felelnek meg. A szentségek – és különösen az eucharisztia ünneplése – Isten szeretetének jelei, kiváltságos utak a vele való találkozáshoz.

Így e katekéziseken keresztül, melyeket ma kezdünk, szeretném veletek együtt újra felfedezni azt a szépséget, amely ott rejtőzik az eucharisztia ünneplésében, és amely, miután feltárult, mindnyájunk életének teljes értelmet ad. Szűz Mária kísérjen minket ezen az új útszakaszon! Köszönöm!

Fényes angyalok Könyörögjetek érettünk!

Fényes angyalok

Könyörögjetek érettünk!

Itt lesz érthetővé, hogy mi az a szeretet, Aki az Isten! És, amiről Pál azt állítja, hogy „a törvény teljessége tehát a szeretet”.

Mit kér Jézus, milyen kritériuma van annak, hogy tanítványává lehessen bárki? A mai tanításával nagyon összecseng az a konkrét eset, amit a Lk 18,18-23-ban olvashatunk, és a gazdag ifjú eseteként szoktunk emlegetni. Ott az hangzik el, hogy a gazdag ember kérdezi Jézustól, hogy hogyan nyerhetné el az örök életet. Jézus, válaszában felsorolja a tízparancsolat azon pontjait, amelyek az emberi kapcsolatok követelményei, összhangban a természet törvényeivel. Majd ez után, hogy az ifjú azt mondja, hogy mindezt megtartja, Jézus azt mondja, hogy még valami hiányzik neki, ahhoz, hogy szóba kerülhessen az örök élet kérdése. Valami, amihez kötődik, amiről Jézus úgy látja, hogy nehéz lemondania. Erről azt mondja Jézus, válaszul az ifjúnak: na, ez, amihez ragaszkodsz, ami e világhoz láncol téged, attól szabadulj meg, és aztán „kövess engem” (Lk 18,22). mi mind Emberek vagyunk, beágyazódottak ebbe a földi életbe. Mindannyiunknak van valami olyan, amihez ragaszkodunk, amitől nem tudunk elszakadni, ami elválaszt bennünket attól, hogy egészen átadjuk magunkat Istennek. Parancsainak, törvényeinek, Igazságának! Mert meg akarunk felelni a világnak, eleget akarunk tenni azoknak a dolgoknak, azoknak a feltételeknek, amelyeket velünk szemben támaszt a világ. És ezek a dolgok, általában olyanok, amelyek, bizony, ellentétesek, vagy legalább is alkudozásba kényszerítenek bennünket Jézussal. Nem vagyok képes Jézus minden szavának megfelelni, és minden esetben azt mondani, hogy igen, megyek, már is, azonnal, mert szólítasz! Inkább mondom azt, hogy nem értlek, hogy én úgy értem, hogy …; stb. Bizony, be kell látnom, hogy nem vagyok mindentől szabad, független, és feltétlen képes, kész, Krisztus tanítványságára!

Jézus csak az emberi viszonyok feltételeiről beszél az ifjúnak, csak azokra kérdez rá! De miért? Mert, ha emberi kapcsolatokra sem vagyok még érett, akkor hogyan akarok Istennel kapcsolatot építeni? Előbb fel kell nőni Emberré. Független személyiséggé, szabad Emberré. Majd, ez után következhet az, hogy ezt a függetlenségemet, szabadságomat – megismerve, felfedezve(!) Istent – alárendeljem Neki! Az életátadás akkor történhet meg, ha van mit átadjak Istenek! Amivel rendelkezem, szabadon, csak azt adhatom oda! Ez a szeretet tulajdonképpen, hogy tudattal, értelemmel, és teljesértéküen rendelkezhetek azzal, amit értékemként tudok sajátomnak!

Isten szeretete feltétel nélküli. Nincs Benne az, hogy akkor szeretlek, ha … Vagy megvonok tőled bármit is, abból, amim van. Isten mindent oda akar adni cserében azért, ami nekem van, vagy, legalább is azt képzelem, hogy az enyém. Mert Isten a tudója annak, egyedül, hogy amit Ő akar adni az Ember számára, az mekkora tömeg, mekkora érték, mennyire kitölteni képes az Embert, és mennyivel méltóbbá tesz Embert a létezésre! Nem akarja, hogy megkéssek, és akkor, ijedtemben ejtsek ki mindent a kezemből, amikor már az késő. Amikor már se ez, sem az nem lehet az enyém. Egyedül a nihil. Amikor a semmibe hullok, zuhanok bele, csak mert hinni, remélni nem tudtam abban, amit Isten kínál a számomra.

Nem akarom! De kevés vagyok e hitre Istenem, ha Te meg nem mentesz engem! Ámen