2017. október 18., szerda

Hogy kieszközöld számunkra az állhatatosság kegyelmét Kérünk téged, hallgass meg minket!



Hogy kieszközöld számunkra az állhatatosság kegyelmét 
Kérünk téged, hallgass meg minket!


Jézus nem személyekhez, tehát zsidókhoz, vagy pogányokhoz, illetve keresőkhöz, vagy hitehagyottakhoz küldi tanítványait, hanem városokba, ahova menni készül ő maga is. Azt érzékeli, hogy sokan keresik az igazságot, de nincs, aki elvigye hozzájuk.
Nézzük meg, hogy ma mi a helyzet? Van közöttünk olyan, aki keresi az igazságot? Hallunk olyanokról, akik keresnek, akik vágyakoznak az igazságra? Arra az igazságra, mely Krisztusban lett Istentől szóló igazság?
Mintha, emberi kapcsolatainkban nem lenne rá idő, mód, hogy kiderüljön az, hogy kinek mire van szüksége. Nincs nyíltság, és őszinteség emberi kapcsolatainkban. Talán, már azt is fel lehet vetni, hogy egyáltalán nincs mély emberi kapcsolat ember és ember között. Mindenki fut valami után, amit nem képes elérni. Éppen hogy csak azt a problémát sikerül megoldani, ami a legszükségesebb. De, valójában mi a legszükségesebb, számomra? Nos, itt van talán az a kérdés, amivel ma foglalkozni kellene: mi számunkra, emberek számára, az éppen legszükségesebb? Hol találjuk meg a kérdésnek azt a mélypontját, hogy kiderülhessen, miért nem kutatom – az én -, én az Igazságot?
Talán, és ez is lehet a probléma egyik gyökere, hogy annyi igazsággal vagyunk megfertőzve, hogy inkább feladjuk az Igazság keresését, mintsem, merjünk vállalkozni arra, hogy a sok igazság között átverekedjük magunkat.
Szögezzük le kiindulásként azt, hogy egyetlen igazság létezik! Ha ezt ki merem jelenteni, akkor már arra képes lehetek, hogy a többi igazságot félre toljam magam elől. Vagy, minden igazságot, mely elém kerül, hadrendbe állítsam azért, hogy az egyetlen igazságra eljuthassak. Persze, ehhez kell bátorság, és rettenetesen nagy annak a kockázata, hogy bűnbe esem! Ma nem állhatunk meg ott, hogy a kísértéseket elutasítom. Erre szokták azt mondani: nehogy kiöntsük a fürdővízzel a csecsemőt is!
Fel kell vállalni a kísértéseket! Ahhoz, hogy rátalálhassak az egyetlen igazságra, melyről azonnal ki fog derülni, hogy ez még nem az, de ezen az utamon, az apró igazságokon keresztül eljuthatok az Egyetlenhez! Például, ha elfogadom azt, hogy a Szentírás lehet olyan eszköz számomra, mely az Igazsághoz elvezet, és melyhez társulhatok, és társíthatom a többi – például - olvasmányomat, amit szeretek, de aminek mondanivalóját megszűrhetem a Szentírásból kapottakon! Minden a javamra válhat, ha valamilyen alapot teremtek annak, hogy minden a javamat szolgálhassa!
Eljutunk oda, hogy a mai ember élete, alaptalan. Nincs semmi, amire alapozza a napjait, az egymást felfaló napjait! Nincs keretrendszere az életünknek. Csak úgy múlik, az élet. És nem telik! Meg, tartalommal. Amiből közös igazságunk lehetne. Mert minden tézis, elmélet, és tan, sőt logika, és tapasztalás megingatható, és összedönthető! Van számomra olyan, Valaki, vagy Valami, ami követhető és kétségbe sem vonható?
Sietve kell visszatalálnunk Az Istenhez, Aki az Igaz, a Meg Nem Másítható, az Örök, Aki a Minden Mindenben! Lám: elérkezek oda, hogy nem tudom megfogalmazni, hogy mi az a szeretet, mely Éltető, mely maga az Élet! Istenem, Atyám! Segítsd meg engem, akit a magad képére és hasonlatosságára teremtettél! Add, hogy higgyem és érteni merjem, bírjam és alázattal elviseljem ezt a tényt! Ámen 



Ferenc pápa: Amikor meghalunk, Jézussal találkozunk, aki kézen fog minket



Ferenc pápa: Amikor meghalunk, Jézussal találkozunk, aki kézen fog minket

A Szentatya október 18-án délelőtt a halál misztériumáról elmélkedett a keresztény remény fényében. Hangsúlyozta, hogy ne akarjuk elhessegetni a halál gondolatát, hanem a hit lángját őrizve várjuk a Jézussal való végső találkozást.

Ferenc pápa katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
0Ma a keresztény reményt a halál valóságával szeretném szembesíteni. Olyan valóság a halál, amelyet modern társadalmunk egyre jobban szeretne eltüntetni. Így amikor elérkezik a halál, akár a közelünkben élőké, akár a mienk, nem vagyunk felkészültek, a megfelelő ábécénk sincs meg arra, hogy értelmes szavakkal szóljuk a halál misztériumáról, mely továbbra is megmarad. Mégis az emberi civilizáció első jelei éppen e talányon keresztül érkeztek el hozzánk. Kijelenthetjük, hogy az ember a halottak tiszteletével született.
A miénket megelőző más civilizációknak volt bátorsága arra, hogy a halál szemébe nézzenek. Olyan esemény volt, amelyet az öregek elmeséltek a fiatalabb nemzedéknek, mint elkerülhetetlen valóságot, mely rákényszeríti az embert, hogy valami feltétlenért éljen. A 90. zsoltár ezt mondja: „Taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív bölcsességére!” (Zsolt 90,12). Napjaink számbavétele teszi bölccsé a szívünket! Ezek a szavak egy egészséges realizmushoz vezetnek vissza minket, elutasítva a mindenhatóság érzésének őrületét. Mik vagyunk? „Szinte semmik”, mondja egy másik zsoltár (vö. Zsolt 88,48); napjaink gyorsan robognak tova: még ha száz évig élnénk is, a végén úgy tűnne, hogy csak egy pillanatig éltünk. Sokszor volt alkalmam idősektől hallani: „Olyan gyorsan elszaladt az életem, mintha csak egy percig tartott volna.”
Így a halál lecsupaszítja életünket. Ráébreszt, hogy gőgünk, haragunk, gyűlöletünk mind hiábavalók voltak. Szomorúan vesszük észre, hogy nem szerettünk eléggé, és nem arra törekedtünk, ami lényeges. Ezzel szemben látjuk majd, mit tettünk valóban jól: azokat az embereket, akikre szeretetünket áldoztuk, és akik fogják a kezünket.
Jézus megvilágította a halál misztériumát. Magatartásával feljogosít minket, hogy szomorkodjunk, amikor valamelyik szerettünk eltávozik. Ő „mélyen” megrendült barátja, Lázár sírja előtt, és „könnyekre fakadt” (Jn 11,35). Amikor sírni látjuk, nagyon közel érezzük magunkhoz, testvérünknek érezzük Jézust. Barátját, Lázárt siratta.
És akkor Jézus imádkozik az Atyához, az élet forrásához, utána pedig megparancsolja Lázárnak, hogy jöjjön ki a sírból. És úgy történik. A keresztény remény Jézusnak ebből a halállal szembeni magatartásából merít: ha a halál jelen van is a teremtett világban, az egy sebhely, mely elcsúfítja Isten szeretettervét, és a Megváltó be akarja gyógyítani.
Más helyütt az evangéliumokban egy olyan apáról találunk elbeszélést, akinek van egy súlyosan beteg lánya. Az apa hittel Jézus fordul, és kéri, hogy mentse meg a lányát (vö. Mk 5,21–24.35–43). Nincs megrendítőbb látvány egy beteg gyermek apjánál vagy anyjánál. Jézus rögtön útnak indul azzal a férfival, akit Jairusnak hívnak. Egyszer csak érkezik valaki Jairus házából, és elmondja neki, hogy a lánya meghalt, és nem érdemes tovább fárasztania a Mestert. Jézus azonban így szól Jairushoz: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36). Jézus tudja, hogy azt a férfit elfoghatja a harag és a kétségbeesés kísértése, amiért meghalt a kislánya, és azt kéri tőle, hogy őrizze meg a szívében égő lángocskát: a hitet. „Ne félj, csak higgy!” „Ne félj, csak arra figyelj, hogy tartsd égve azt a lángot!” Aztán, amikor a házhoz érnek, felébreszti a kislányt a halálból, és visszaadja – immár élve – szeretteinek.
Jézus a hit eme „választóvonalára” helyez minket. Mártával, aki testvére, Lázár elvesztése miatt sír, egy dogma világosságát állítja szembe: „Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog; mindaz, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” (Jn 11,25–26). Ezt ismétli Jézus mindegyikünknek, valahányszor jön a halál, hogy szétszakítsa az élet és a bennünket összekötő szeretet szövetét. Egész létezésünk dől el itt, a hit hegyoldala és a félelem szakadéka között. Azt mondja Jézus: „Én nem a halál vagyok, én a feltámadás és az élet vagyok. Hiszed ezt? Hiszed ezt?” Mi, akik ma itt vagyunk a téren, hisszük ezt?
Mindannyian kicsinyek és védtelenek vagyunk a halál misztériumával szemben. De micsoda kegyelem, ha abban a pillanatban is őrizzük szívünkben a hit lángocskáját! Jézus kézen fog majd minket, amint kézen fogta Jairus lányát, és még egyszer megismétli: „Talita kum!”, „Kislány, kelj fel!” (Mk 5,41). Ezt fogja nekünk is mondani, mindnyájunknak: „Állj fel, támadj fel!” Arra hívlak most titeket, hogy csukjátok be szemeteket, és gondoljatok arra a pillanatra: a halálunkéra. Mindenki gondoljon a saját halálára, és képzelje el a pillanatot, amikor Jézus kézen fog minket, és azt mondja: „Gyere, gyere velem, kelj fel!” Ott befejeződik a remény, és a valóság veszi át a helyét, az élet valósága. Gondoljatok bele: Jézus maga jön el mindannyiunkhoz, és kézen fog minket, a maga gyengédségével, szelídségével, szeretetével! Mindenki ismételje meg magában Jézus szavát: „Kelj fel, gyere! Kelj fel, gyere! Kelj fel, támadj fel!”
Ez a mi reményünk a halállal szemközt. A hívő számára ez egy teljesen kitáruló ajtó, a kételkedőnek egy teljesen be nem zárt ajtón kiszűrődő fénysugár. De mindannyiunk számára kegyelem lesz, amikor ez a Jézussal való találkozásból áradó fény beragyog minket!


Antiochiai Szent Lukács



Antiochiai Szent Lukács


Jézus nemcsak tizenkét apostolát küldte missziós útra, hanem más tanítványait is. E tanítványi körhöz tartozott Szent Lukács, a harmadik evangélium és az Apostolok Cselekedetei szentírási könyvek szerzője. Az orvosnak tanult Lukács is azt a küldetést kapja, hogy hirdesse az Isten országának evangéliumát, s ő nem csupán szóban tesz ennek eleget, hanem lejegyzi, leírja az igehirdetésben elhangzottakat és összefoglalja az apostolok működésének első éveit. Evangéliuma alapján Jézus alakja úgy bontakozik ki előttünk, mint aki az irgalmasságot hirdeti. Az Apostolok Cselekedeteiben pedig a Jézus által alapított Egyház áll előttünk, ahol apostolai hirdetik az irgalmasság örömhírét, és leírja, hogy hogyan fogadják azt az emberek.
Az ünnep evangéliuma a tanítványok missziós útra küldését írja le. Üres kézzel, de szívükben Jézus tanításával indulnak útnak a tanítványok, hogy Mesterük kérésére hirdessék Isten országának örömhírét. Az igehirdetés sikeréhez nincs is szükségük másra, hiszen az igazság tanítása olyan belső erővel rendelkezik, amely meggyőzi az embereket.
Lukács evangéliumának több jellegzetessége közül most azt az egyet emeljük ki, hogy csodálatos imákat tartalmaz. Az imádság útján való előrehaladásunkban kiváló eszköz lehet e harmadik evangélium olvasása.
© Horváth István Sándor

Imádság

Add Uram, hogy lelkem szüntelenül Krisztus békéjének örvendjen! Hogy mindig nyugodtan és tiszta tekintettel nézhessek az emberek szemébe! Hogy számból csak tiszta beszéd, bátorító szó hangozzék, és lépéseim biztosak, útjaim mindig egyenesek, határozottak legyenek! Add, hogy kezemet mindig szívesen nyújtsam, ha adni, segíteni kell, szívem kitáruljon, s az emberek szükségét megérezzem, értelmem éber és friss legyen az igazság csak az igazság befogadására, és akaratom mindig afelé vezesse gondolataimat, szavaimat, tetteimet, ami fölemel!
 


2017. október 17., kedd

Hogy szent távozást engedj nekünk Kérünk téged, hallgass meg minket!



Hogy szent távozást engedj nekünk 
Kérünk téged, hallgass meg minket!



Hitbéli szabadságom téves értelmezése az, ha bennem a törvény és a szeretet nem szövetségesei egymásnak. Igen, vannak olyan dolgok, amiket a közösségért meg kell tennem, azért, hogy a közösség szeretet közösségként működjön. Azaz: Krisztus közössége sem nélkülözheti a törvényt, tisztelni kell – mégpedig a szeretetben meggyökerezett tisztelettel – a törvényt, hiszen emberi közösségről van szó.
A szeretet – véleményem szerint – az a Lélekből, vagyis bennem rejtőzködő élet, mely belülről képes megújítani és életre váltani a törvényt is.
Éppen ma olvasom Ferenc pápa gondolatát, Aki az Új Evangelizáció Pápai Tanácsa előtt beszélt (2017.10.11.) arról, hogy az Egyházban működő Szentlélek is szorgalmazza a minduntalan megújulást Krisztus tanításában, Isten Igéjében. „Az Egyháznak tehát természeténél fogva „őrzés” és „folytatás” a feladata, hogy a Jézus által hirdetett evangéliumban rejtőző igazság elérhesse teljességét az idők végezetéig. Ez a kegyelem adatott Isten népének, de ez ugyanúgy feladat és küldetés is, amelyért felelősséggel tartozunk, hogy új és teljesebb módon hirdessük a változatlan evangéliumot kortársainknak.” És Ferenc pápa idézte: „Ugyanis, akár a hit, akár a remény, akár a cselekvés tárgyául adunk elő valamit, mindig úgy kell a mi Urunk szeretetének érvényesülnie benne, hogy bárki fölfoghassa: a tökéletes keresztény erény bármely cselekedete nem máshonnan ered, mint a szeretetből, és nincs más célja, mint a szeretet” (Katolikus Egyház katekizmusa, 25).
Ne legyen, nem lehet azonban, hogy a törvény felülmúlja a szeretetet! Mert bizony, akkor pontosan az a tisztaság szenved csorbát, mely a Szentből, az Istenből akar törvénnyé lenni!
Bizony, mi emberek, egy kicsit, mindannyian farizeusok vagyunk. Nem vagyunk képesek a feltétlen szeretet törvényének megfelelni. De ezt tudnunk kell elismerni, és ezzel együtt élni, a SZERETETET!
Bárcsak, Ó Bárcsak! Istenem, Atyám, a Te kegyelmed úrrá lehetne rajtam oly mértékben, hogy ítélkezésem ne a törvényben, hanem a szeretetben váljon alázattá és szelídséggé! Segíts engem Istenem! Ámen