2017. október 5., csütörtök

Az ingerlékenységtől és elégedetlenségtől Könyörgéseddel ments meg minket!



Az ingerlékenységtől és elégedetlenségtől 
Könyörgéseddel ments meg minket!


Maga előtt – nem maga helyett! Ez ma is így van! Hiszek a Lélek erejében, létében és működésében? Vagy, helyette próbálok, akarok tenni? Képes vagyok elcsendesedni, belehelyezkedni a Lélek csendjébe, és meghallani mire küld ma engem, maga előtt?
Kérnem kell Őt, hogy küldjön. És készen kell lennem, hogy induljak. Tenni, amire a Lélek indít!
Na, na, na, na, na! Farkasok közöttünk is vannak! Nem vagyunk mi sem mindig bárányok! Képes vagyok felfalni bárkit, aki utamba áll!
Jézus azt mondja, hogy békességet hirdessek, de akinek ez nem kell, azt ne faljam fel, ne tapossam el, ne minősítsem. Egyszerűen hagyjam ott, rázzam le a port lábamról, azaz, felejtsem el, felejtsem el, hogy láttam őt, ne korholjam, ne szitkozódjak miatta! Tudnom kell, hogy azzal magam erejét, és figyelmét vonom el attól, ami az én küldetésem. Nekem Krisztussal közösségben kell lennem és maradnom, küldetésem egész idejére, mindvégig. Ne engedjem meg - magamnak -, hogy bárki, vagy bármi esemény is kizökkenthessen engem Krisztussal való közösségemből. Közösségben lenni Vele, azt jelenti, hogy békességét megélni, alázatát magamra venni, és szelídségét szeretetben kiárasztani szavaimmal is. „Békesség e háznak!” - „Elközelgett hozzátok az Isten országa.” Csak mondani kell, nem érteni! Azokat a szavakat, melyeket a Lélek diktál nekem! Hogy szavaim nyomába a Lélek léphessen!
Nekem nem kell ott toporognom, és várni, hogy, na, vajon a Lélek megteszi azt, amit ígért?
Nem nekem van szükségem a Lélek bizonyságára! Vagy, ha arra van szükségem, akkor az azt igazolja, hogy nem elég erős a hitem! Kishitűségem pedig a gonosszal való parolázásom, incselkedésem. Hol az én hitem, Istenben? Az a tudatos hit, mely nem enged kétséget Benne, Aki engem akar küldeni az Ő szolgálatában! Bennem van Krisztus békessége, amit hirdetek? Ha nincs velem, akkor mit tudok én nyújtani? Azt mondja Jézus, hogy a „ti békesség száll rá arra, aki a békesség fia”. Nekem van, és Neki kell! Ezt a találkozást keressük, és nem tukmáljuk arra, akinek nem kell. Nem sikert hajszolunk, hanem keresünk. Keressük azt a néhány embert, aki éppen akkor és éppen arrafelé keresi Isten békességét, ahol éppen járunk. Ha itt nincs, akkor mennem kell tovább, oda, ahol lakik az az ember, aki vágyakozza azt a békét, ami nekem van, ami bennem van. Mit tudok adni én, akkor, amikor engem küld az Isten? Nem mindig az a baj, hogy nincs, akinek szüksége volna a békességre. A baj ott is lehet, hogy nekem nincs az, amire az a másik ember vágyik! Ha nincs, akkor azért nincs, mert nem vagyok Krisztussal közösségben, éppen ezért nem bírtam közösségre jutni azzal a békességgel, amit nekem át akar adni. Hogy legyen nekem, az, ami van Neki, az Atyától!
Bizony, van, amikor túl agyasan közelítem meg Krisztust, és van, amikor inkább érzelmekkel. Egyik sem jó. De mindegyikre szükség van. Az Atya bölcsessége, a Fiú engedelmessége – szelíd békessége, és a Lélek tüze járjon át engem, mikor Te, szolgálatodra akarsz bírni engem, Atyám, Istenem! Ámen
  


Ferenc pápa: Rá kell találnunk gyökereinkre, különben megbetegszünk



Ferenc pápa: Rá kell találnunk gyökereinkre, különben megbetegszünk

Boldog az az ember, aki újra rátalál saját gyökereire. Ezzel szemben az, aki saját magát „pszichés száműzetésbe” küldi, sokat árt. Erről beszélt a Szentatya október 5-én, csütörtökön a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott reggeli szentmisén.

Fontos, hogy visszataláljunk saját gyökereinkhez, ahogyan azt megvilágítja a mai olvasmány Nehémiás könyvéből való szakasza (Neh 8,1–4a.5–6.7b–12). Egy nagy liturgikus gyülekezetről olvashatunk benne, amely Jeruzsálemben a Víz-kapu előtti területen gyűlt össze. Ez egy hetven éve tartó időszak végét jelentette – mutatott rá Ferenc pápa –, vagyis a babiloni fogság végét, amely miatt sírt Isten népe. Miután a perzsák legyőzték a babiloni birodalmat, a perzsa király, Artaxerxész észreveszi, hogy pohárnoka, Nehémiás szomorúan tölti ki borát, és beszédbe elegyedik vele. Nehémiás elmondja neki, hogy szeretne visszatérni Jeruzsálembe, és sír, mert vágyódik városa után.
A pápa fölidézte a 137. zsoltár szavait, amelyek így szólnak: „Bábel folyói mentén ültünk, és sírtunk.” Nem tudtak énekelni, a fűzfákra akasztották citeráikat, de nem akartak felejteni. A Szentatya a menekültek nosztalgiájára utalt, akik távol vannak hazájuktól, és szeretnének visszatérni oda. Genovai látogatásakor a szentmise végén a kórus a „Ma se ghe penso” kezdetű dalt énekelte (amely egy, a 19–20. század fordulóján Latin-Amerikába emigrált genovai történetét beszéli el, akinek olyannyira hiányzik szeretett hazája, hogy vissza akar térni oda. A dal mára a ligúr kulturális zenei hagyomány szimbóluma lett – a szerk.), azokra a menekültekre emlékezve, akik szerettek volna jelen lenni a pápai szentmisén, de nem tehették.
Nehémiás úgy dönt, hogy visszatér, és visszaviszi a népet Jeruzsálembe. Nehéz volt, mert sok embert kellett meggyőznie, és sok mindent kellett vinnie, hogy újjáépítse a várost, a falakat, a templomot, de mindenekelőtt arra szolgált az út, hogy újra megleljék a nép gyökereit. Annyi év után meggyengültek a gyökerek, de nem vesztek el. Újra rátalálni a gyökerekre azt jelenti, hogy felgöngyölítjük egy néphez való tartozásunkat – magyarázta a Szentatya.
Gyökerek nélkül nem élhetünk: a gyökértelen nép, vagy amelyik hagyja elveszni gyökereit, megbetegszik. A gyökértelen ember, aki elfeledte saját gyökereit, beteg. Újra meg kell lelni, föl kell fedezni gyökereinket, hogy legyen erőnk továbbmenni, gyümölcsöt hozni, vagy ahogy a költő mondja: virágozni, mert a fa virágja abból jön, ami a föld alatt van. Éppen a gyökér és a jó közötti kapcsolat az, amit mi tehetünk. Ezen az úton azonban sok ellenállással találkozunk, sok a „nem lehet”, a nehézség. Azok állnak ellen, akik a száműzetést választják, és amikor ez fizikailag nem lehetséges, akkor a pszichés száműzetést: önmaguk kiűzését a közösségből, a társadalomból. Ők azok, akik gyökértelen nép akarnak inkább lenni. Gondolnunk kell erre a „pszichés önkiűzetésre”, mely sok kárt okoz. Elveszi tőlünk gyökereinket. Elveszi hovatartozásunkat.
A nép azonban megy előre, és eljön a nap, amikor elkészül az újjáépítéssel. Akkor összegyűlik, hogy helyreállítsa gyökereit, vagyis meghallgassa Isten szavát, amit Ezdrás pap olvas föl. A nép pedig sír, de ez nem a babiloni sírás: az öröm könnyei, amiért találkoztak gyökereikkel, saját hovatartozásukkal. A felolvasás után Nehémiás ünneplésre buzdítja őket. Annak az embernek az öröméről van szó, aki megtalálta gyökereit. Az a nő és az a férfi, aki rálel saját gyökereire, aki hű származásához, az örül, és ez az öröm erőt ad neki – magyarázta a pápa. – A bánatos sírás örömkönnyekké változik; a gyökereiktől, népüktől való elszakadás miatt érzett gyengeség könnyei helyébe az odatartozás könnyei lépnek: „Itthon vagyok. Itthon vagyok.”
Ferenc pápa arra buzdította a csütörtök reggeli szentmisén részt vevő híveket, hogy olvassák el újra Nehémiás könyvének nyolcadik fejezetét, amelyből a mai olvasmány származik. Kérdezzék meg maguktól, hogy nem veszítik-e el az Úr emlékét; hogy elindulnak-e a saját gyökereik után, vagy inkább önmagukba zárkóznak, és a „pszichés önszáműzetést” választják. Aki fél a sírástól, az félni fog a nevetéstől is. Ugyanis ha bánatunkban sírunk, utána örömünkben fogunk könnyet ejteni.
Kérni kell tehát a bűnbánó sírás kegyelmét, a bűneink miatt érzett szomorúság kegyelmét, de az öröm könnyeit is, amiért az Úr megbocsátott nekünk, és megvalósította életünkben azt, amit népével tett. „Kérjük az Úr kegyelmét, hogy útnak induljunk, és találkozzunk gyökereinkkel” – buzdított reggeli homíliája végén a pápa.
 


Évközi huszonhatodik hét csütörtökje



Évközi huszonhatodik hét csütörtökje


Az evangéliumokban olvashatunk arról, hogy nyilvános működése idején Jézus missziós útra küldi az általa kiválasztott tizenkét apostolt. Máté és Márk mellett Lukács evangélista is beszámol erről az eseményről (vö. Lk 6,1-6), de ő az egyetlen, aki egy másik misszióba küldést is megemlít, a hetvenkét tanítvány küldését, amelyről a mai evangéliumi részben olvasunk.
A leírás jellegzetessége, hogy nem a tanítványok tevékenységéről, munkájáról, Mesterük nevében végzett szolgálatáról ír, hanem a Jézus általi küldés áll a középpontban. Ezáltal világít rá a misszió, a küldetés természetére és tartalmára, amely egyrészt bepillantást enged abba, hogy az első időkben hogyan indult az evangélium hirdetése, másrészt irányelveket tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a későbbi időkben mit érdemes szem előtt tartania azoknak, akik Krisztus követségében indulnak. A küldöttek a bárányok szelídségével indulnak, szinte teljesen védtelenek az ellenséges érzületű emberekkel szemben, de mindenkor számíthatnak küldőjük segítségére. A missziónak minden korban az a célja, hogy Isten országának jelenléte megtapasztalható legyen az emberek számára. Ezt a célt szolgálja az evangélium üzenetének a hirdetése és a betegek gyógyítása is, amelyre szintén hatalmat kapnak a tanítványok.
Kész vagyok-e az evangélium hirdetésével folytatni Krisztus művét?
© Horváth István Sándor

Imádság

Irgalmas és szent Urunk, küldj szüntelenül új munkásokat Országod aratásába! Segítsd azokat, akiket arra hívsz, hogy napjainkban kövessenek Téged! Engedd, hogy akik arcodat szemlélik, örömmel válaszoljanak a csodálatos küldetésre, amelyet rájuk bíztál, néped és valamennyi ember javára. Istenünk, aki az Atyával és a Szentlélekkel élsz és uralkodol, most és mindörökké. Ámen.
Szent II. János Pál pápa
 


2017. október 4., szerda

A türelmetlenségtől Könyörgéseddel ments meg minket!



A türelmetlenségtől 
Könyörgéseddel ments meg minket!


 
Három ember története egy fejezetben.
Jézus e három emberrel személyesen kommunikál. Mind e mögött ott van az, amit mi tudunk már, de azok nem tudtak, akikkel találkozik: Jézus oda megy, ahol Rá a végső megpróbáltatás vár, a számonkérés, a magány, a szenvedés, és az kegyetlen és igazságtalan vég, amit egy 33 éves, ereje teljében lévő ember nem kíván magának. Jézus hordozza már idő előtt tudott sorsát, mégsem ez az egyedül fontos számára. Hanem az a küldetés, amiért a maga emberi sorsát is vállalja.
Az első ember megszólítja Őt, valami olyan dolgot próbál kifejezni, vállalni, amiről fogalma sincs. Mert Jézus jelenét, és múltját ismeri ugyan, de jövőjét nem. Eddig Jézust felmagasztalta a tömeg, tisztelte, és követte, de éppen most fordul a kocka. Éppen elutasítják, eltanácsolják egy helységből, azért, mert zsidó, és mert, mint a zsidó ünnepre igyekvők, kihasználni akarják őket. Vagyis, Jézust nem tisztelik annyira, hogy szállást adnának számára. Jézus már tudja, hogy nincs többé nyugta, hiszen már sokak keresik a módot rá, hogy elveszítsék, kitöröljék követői emlékéből is. Egyik oldalról a másvallásúak, másik oldalról pedig maguk a zsidók. Talán elkeseredett is, és csalódott is, ami teljesen emberi érzés.
A második esetben Jézus szólítja meg az embert. Aki válaszával kifejezi, hogy jó, jó, de, …
Jézus már tudja, hogy mire hívja meg az illetőt. Mire mondja azt, hogy itt, nincs helye a de-nek. A halottnak is szüksége van Isten országára! Ha azért teszel, közbenjársz érte is, többre megy az azzal, ha Te Isten dolgáért e kényszeredett kötelességedet elhagyod! Ne törődj vele, hogy mit szólnak mások!
A harmadik ember megint olyan valaki, aki ajánlkozik rá, hogy kész követni Jézust.
Lukács evangéliumában ezek az esetek ott szerepelnek, ahol már Jézus kétszer megjövendölte a maga szenvedését. Amit, persze, hogy érthetne az, aki nem látja a jövendőt, úgy, ahogy azt láthatta Jézus! Hiszen az Atya felkészítette már Őt arra, hogy mi vár rá. De arra is, hogy miért várja ezt tőle, azzal együtt, hogy mit készít számára ezért cserébe.
Talán erősnek mondhatom azt, hogy Jézus ezt a választ adja az embernek. De, talán, Jézus nem is okvetlenül ennek az embernek válaszol, inkább a tanítványainak mondja, akik látják Jézus megterhelt tekintetét, érzik benne azt a csüggedést, aggódást, ami mindabból van benne, amiről már tud, ami vár rá, és ami a tanítványait is kezdi elbizonytalanítani, aggasztani.
„Aki kezét az ekére teszi, és hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.” – Ez a kijelentés úgy hangzik, mint aki hátra fordul, mert hallja, hogy tanítványai aggódva sutyorognak, és kezdenek arról beszélni, hogy talán ideje volna visszatérniük a családjukhoz, akiket féltenek, és akiknek biztonságáért talán ideje volna aggódniuk. Akkor, amikor érzékelik, hogy gyülekeznek Jézus feje felett a sötét felhők, és amiben nem biztos, hogy osztozni szeretnének.
Emlékezzünk csak arra a jelentre, amikor majd a Getsemáni kertben Jézust elfogják, Márk megjegyzi: „A tanítványai ekkor elhagyták őt, és mindnyájan elfutottak.” [Mk 14,50]. Ami nem volt meglepő – Jézus számára -, hiszen korábban, Jézus már emlékeztet bennünket is a jövendölésre (Mk 14,27), mely Zakariástól való (Zak 13,7).
Amikor Jézus ezeket a nehéz szavakat kijelenti, akkor tulajdonképpen véleményét ossza meg arról, hogy számára nincs visszaút. Neki meg kell tennie, mert ezzel tartozik az Atyának tett ígérete szerint. Ami számunkra példa kell legyen! És a tanítványai számára is minta, amire ez után emlékezteti őket a Lélek, miután a feltámadását követően küldetést kapnak Jézustól (Lk 24,44-49). Nincs visszaút, annak, aki elkötelezte magát! És az úton, bizony, a szenvedéssel is együtt kell tudni maradni! Nem kerülhető el, ha a cél fontosabb az útnál, és az úton a cél eléréséért vagyok! Erőnek Szent Lelke legyen ezen az úton velem, hogy célomat elérhessem! Ámen