Anyánk,
ki Jézussal Egyiptomba menekültél
Könyörögj érettünk!
Isten a
trénerem! A bizalom, Isten számára azt jelenti, hogy alkalmassá akar tenni,
ennek az életnek a kihívásain keresztül arra, hogy el tudjam viselni az örök
életet. Minduntalan kihívások, megpróbáltatások várnak az emberre az életben. A
pesszimista ember erre azt mondja, hogy szenvedés, áldozat. Isten nem áldozatot
vár tőlem, hanem irgalmasságot. Legyek képes önmagammal szemben is az
irgalmasságot gyakorolni. Azaz: tudjak kompromisszumot kötni mi jó Istennek, és
mi használ nekem, de mi az, ami csak önmagamnak kedvez.
Egy
sportoló mesterének tartja trénerét, edzőjét. Olyan személynek, akire rábízza
magát, mert győzelemre áhítozik. Azt érzi, hogy képes lehet elérni valami
csodálatos dolgot, talán többet is, mint amit tart magáról, de ahhoz szüksége
van egy emberre, aki ki tudja hozni belőle azt a többletet, ami számára a sikert,
a győzelmet, az önmaga feletti győzelmet jelenti. Ez a fizikai valóság, az
evilági kiteljesedést szolgáló testi vágya az embernek, hogy sikeres legyek
ebben az életben. És, amikor ezt eléri az ember, akkor talán ráébred arra, hogy
ez kevés, nem is erre vágyott tulajdonképpen. De, akkor mi az, amire
vágyakozik, és még az evilági sikerek után is hiányként él benne?
Tulajdonképpen mindannyian sportolók vagyunk, tele az egész életünk azzal, hogy
többet érjünk el, mint amit már elértünk. Az emberben benne van a szüntelen
elégedetlenség. Csak tudnia kell, ezt az egészséges elégedetlenséget mederben
tartani, hogy nehogy egészségtelenné legyen, netán fel is őrölje a
személyiséget, az egészséget, vagy, nehogy olyan irányba térjen el ez az
elégedetlenség, ami másoknak, és végül önmagának is kárára lesz. „Féljetek
attól, aki a lelket is és a testet is el tudja pusztítani”! És ez, sokszor mi,
önmagunk rosszabbik éneként vagyunk. Én nem vagyok annak a híve, hogy a gonoszt
kihelyezzem magamból, mint egy külső ellenséget szemléljem, és ezzel felmentsem
önmagamat. Bennem van a rossz, a rosszra hajlandóság, aki ellen szüntelen kell
küzdenem.
Talán a
mártírok azok, azokból lesz mártír, vértanú, aki megelégeli azt, hogy küzdjön a
rosszabbik énével, és elköteleződik a jó mellett, olyannyira, hogy gyökeresen
kitépi magából a rosszat. A másik út az, hogy egész életen át küzdök ellene.
Keresem a jót, és elvetem a rosszat. A kompromisszumokat keresem szüntelen,
egész életen át. Az ilyen ember sorra szedi össze a sérüléseket, és eközben
másokat is megsért, megbánt. Az ilyen embernek van szüksége, szüntelenül rá,
hogy az irgalmasságot gyakorolja. Önmagával szemben is, és mások felé is.
Megbocsátani önmagamnak, és mert tudom, hogy másokat bántok, tudjak
megbocsátani azoknak is, akik engem bántanak. Igen, a vértanúkat szentté
avatják. De, aki egy életen át képes küzdeni önmagával, és képes kifejlődni az
örök életre való alkalmasságát, ők azok, akikről Jézus azt mondja: boldogok az
irgalmasok, mert ők irgalmat nyernek [Mt 5,7].
Ennek szinonimája
a mai evangéliumban így hangzik fel: „Mindazt, aki megvall engem az emberek
előtt, én is megvallom Atyám előtt, aki a mennyekben van.”
Edzeni
kell a lelkemet! a jó mester pedig erre kész, és képes is. Az a kérdés marad
csupán, hogy én, hiszek e, az edzőmben, a Mesteremben? Illetve, találok-e olyan
segédedzőre, aki segít nekem abban, hogy megértsem a Mesteremet!?
Szabad
kérnem Istenem? Akkor azt kérem, hogy adj nekem segédedzőt, mikor arra
szükséget látsz, hogy már ne tévelyegjek, nehogy a cél előtt eltévedjek! Ámen