2017. szeptember 1., péntek

Aki azt akartad, hogy gyermekeidnek hívjanak minket, és valóban azok is legyünk Irgalmazz nekünk!



Aki azt akartad, hogy gyermekeidnek hívjanak minket, és valóban azok is legyünk
Irgalmazz nekünk!


Ott kell folytatnom, ahol tegnap abba hagytam. Lám, Jézus, a Mester, nem állítja azt, hogy mindenki üdvözül, mindenki be fog jutni Isten országába. Ahhoz, hogy ne jussak el üdvösségemre, elég a magam együgyűsége, butasága is! Hoppá!
Jelen vagyok én Isten Igéjében, Krisztus tanításában? Benne állok az üdvösség terv elfogadásában, annak megfelelni képessé teszem magam?
Ha így van, ahogy a mai példabeszéd mondja, akkor mennyivel inkább van az is, hogy, ha nem vágyakozom az Istennel a közösséget, és e vágy beteljesedéséért nem vállalok áldozatot, kockázatot is akár, és nem irányítom e vágyamra teljes figyelmemet – azaz nem tudatosul bennem az, hogy mi az, amit meg kell érte tennem, és mi az, amit nem szabad érte elhagynom – akkor vágyakozásom a semmibe hullhat! Vele jövőm is.
Ha úgy érzem, hogy e kor, amiben élek, jövőtlen nemzedék, akkor bizony arra kell ráébrednem, hogy nem élem a vágyamat, nem élek keresztényként, Krisztus követőként! Én, aki az idősebb korosztályhoz tartozom már, én vagyok aki elrontottam, én vagyok a felelős azért a jövőért, melyre vannak, lehettek gyermekeim, és unokáim. Hiteles kereszténység az, mely meghallja, felfogja, megérti, és vágyakozza az Ige beteljesedését, de e vágyát nem babusgatja, hanem teljesedéséért mindent megtenni kész! Mert hite, hogy vágyakozása komoly, nem öncélú, hanem Isten akaratát tükrözi; okossága nem a magáé, hanem Isten bölcsességébe van oltva, a Szentlélek erejéből! Ideje változtatnom, még kaptam rá, a mai nappal esélyt, hogy változzak, változtassak, ne rontsam tovább Isten hitelét! Korunkat, az a változás érinti meg, mikor sokkal több értéket hordoz a személyes Istenkapcsolat. A közösséget már az egyénnek kell építenie. De, valójában Jézus is erre tanította apostolait is. Ma sincs másképpen! Ezért van felelősségem Isten előtt!
Mikor jelenthetem ki, hogy hitem Isten közösségével köt össze? Ha teret engedek Istennek az életemben, és időt adok a Vele való közösségre az életemből! Nem akarom magamnak a boldogságot megszerezni, de megengedem, hogy Isten boldogságából részesítsen! Tudom, hogy ez okoskodásnak is tűnhet, mégis, úgy gondolom, hogy az, aki szomjazza, éhezi és vágyakozza Istenben elnyerni önmaga teljességét, az értheti, mire gondol Pál apostol, amikor azt mondja, arra figyelmeztet, hogy Isten szentségre hívott meg minket, és még Szentlelkét is nekünk ajándékozta, hogy szentségi életre eljuthassunk! Eszközeid által tegyél boldoggá engem Istenem! Hisz, a boldogságodra vágyom! Ámen 



Hívom a családokat 2017 szeptemberében – Bíró László püspök levele



Hívom a családokat 2017 szeptemberében – Bíró László püspök levele

Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!

A tízéves érettségi találkozóra a többség házastársával együtt jött el. Voltak egyedülállók is, és voltak, akik férjüket, vagy feleségüket osztály-, vagy iskolatársaik közül választották. Mindnyájan nagy örömmel jöttek feleleveníteni a közös élményeket, elbeszélni az elmúlt tíz évben történteket. Osztályfőnökük úgy köszöntötte őket, mintha még most is az „ő osztálya” volnának. Meséljétek el – mondta –, hogyanéltek. Sokatokról tudom, hogy mi történt veletek, hol dolgoztok, kinek hány gyereke van, de most legjobban az érdekelne, hogyan érzitek magatokat, hogyan értékelitek az érettségi óta eltelt éveiteket. Szeretném, ha nem panaszkodnátok, inkább azt mondjátok el, hogy min munkálkodtok, mit tesztek azért, hogy vágyaitok teljesüljenek, hogy életetek jobb és szebb legyen, hogy azok az esetleges gondok, nehézségek, amelyek miatt panaszkodhatnátok, elháruljanak. A fiúk-lányok sorra beszámoltak dolgaikról, egyesek kicsit visszafogottan, mások őszintén és az osztályfőnök kérését komolyan véve. Egy lány azonban, aki még egyedül élt, és az osztályban a legmagasabb, közel két méter magas volt, kicsit keserűen beszélt. Könnyű volt nektek – mondta –, nekem folyton kosárlabdáznom kellett, naponta edzés, heti két-három meccs, vidéken és külföldön. Én nem értem rá randevúzni, folyton csak a kosárlabdáztam. Most, hogy már kezdek kiöregedni, a kosarazást is be kell fejeznem. A korban hozzám illő fiúk már mind elkeltek, szóval alig remélhetek egy komoly találkozást. Te szép sportkarriert futottál be – szólt közbe az egyik osztálytárs –, a sikereidnek csak örülsz? Túl nagy ára van ezeknek a „sikereknek” – válaszolt a kosaras lány –, és mire megyek vele? Az biztos, hogy ha újra kezdhetném, nem ezt az utat választanám.
Keresztényként arra vagyunk hivatva, hogy meghaladva önmagunkat és korlátainkat fáradhatatlanul törekedjünk a szeretet és az egység teljessége felé. Ne csüggedjünk tökéletlenségeink láttán, és ne ítéljük keményszívűen el azokat, akik nagyfokú törékenység állapotában élnek. Annak tudatában éljünk, hogy az a teljesség, amire ígéretet kaptunk, minden képzeletet meghalad, de csak odaát lehet benne részünk. (vö. AL 325)
Hogyan tudjátok gyerekeiteket arra tanítani, hogy kellő önismerettel fáradhatatlanul törekedjenek a szeretet és az egység teljessége felé? Mi segít az esetleges kudarcok után az újrakezdésben?
Manapság az életben sok minden aggaszthat minket, gyakran úgy érezzük, hogy ebben a mai világban nem is lehet keresztényként boldogulni. Bármibe akarunk belefogni, nehézségek jelentkeznek, és máris okot látunk a panaszkodásra. Ferenc pápa 2013-ban egy homíliájában elítélte a panaszkodást, mondván, hogy az elveszi előlünk a reményt. Dr. Salvo Noè olasz pszichológus, akinek PANASZKODNI TILOS tábláját a Szentatya kifüggesztette irodája ajtajára, egy interjúban rámutatott, hogy ha a panaszkodásra összpontosítunk, akkor nem tudunk a problémáink megoldására figyelni. Így tehát a panaszkodás időpocsékolás. Arra kell koncentrálnunk, amivel javíthatjuk életminőségünket. Hozzuk működésbe a pozitív, keresztény erényeket, a szolidaritást, a másokkal való osztozást, a másik ember meghallgatását, a testvéri kommunikációt és segítségnyújtást, erősítsük a reményt. Sohase feledjük Jézus tanítását: „Öt verebet ugye két fillérért adnak? Isten mégsem feledkezik meg egyről sem közülük. Nektek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: sokkal értékesebbek vagytok ti akárhány verébnél.” (Lk 12, 6-7)
Hogyan tudtok a súlyos beteg, a kilátástalan helyzetbe került barát, a látszólag véglegesen megromlott kapcsolatban élő házaspár panaszkodására úgy reagálni, hogy az ne érezze szavaitokat a „szerencsés” ember fölényes kioktatásának?
Aki rászokott a panaszkodásra, az már automatikusan csinálja. Panaszkodik, ha szépen süt a nap, mert akkor túl meleg van; panaszkodik, ha felhős az idő, mert az olyan nyomasztó; panaszkodik, ha esik az eső, mert akkor ő megázik. Hamar eljut oda, hogy bármi történik, vagy éppen nem történik, az azért történik, vagy nem történik, hogy neki ártson. A dolgokat csak a saját szempontjából értékeli, az, hogy az általa nehezményezett esemény vagy körülmény másokra, akár legközelebbi hozzátartozóira, házastársára, gyerekeire milyen hatással van, fel sem merül benne. Minden ellene van, mindent negatívan lát, mindennek ő az áldozata, a többiek meg nem törődnek vele, még csak nem is értenek egyet vele. Így aztán kapcsolatai másokkal, családjával, barátaival, munkatársaival is megromlanak. Jól indult házasságok mehetnek tönkre, ha a férj vagy a feleség belekerül a viktimizmus, az áldozatérzés hálójába.
Az önző, sikertelen ember könnyen válik „áldozattá”. Idézzetek fel rokoni, baráti, vagy ismeretségi körötökből olyanokat, akik az áldozatérzés hálójába kerültek? Hogyan sikerülhet az ilyenek kigyógyítása?
Sok keresztény családban is gyakori a panaszkodás. Okkal-ok nélkül panaszkodunk, a családtagok meg maguk is inkább megtoldják a panaszt, mintsem megnyugtatnák a panaszkodót. Lássuk Isten szemével családunk minden tagját és ismerjük föl bennük Krisztust. Csak akkor lehetünk teljesen jelen a másik számára, ha minden körülményről, saját érdekeinkről megfeledkezve adjuk oda önmagunkat. Erre Jézus a minta, mert amikor valaki közeledett hozzá, hogy beszéljen vele, rátekintett, szeretettel nézett rá (vö. Mk 10,21). Az ő jelenlétében senki nem érezte mellőzve magát, mert Jézus szavai és gesztusai ezt a kérdést fejezték ki: „Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?” (Mk 10,51, vö. AL 323)
Tud-e segíteni a családcsoport azon a házaspáron, akikről kiderült, hogy magukat mindenben sikertelennek érzik, úgy látják, hogy ők mindig áldozatok? Hogyan lehet a csoport egységét az ilyen házaspárok panaszkodása és negatív állásfoglalásai ellenére megőrizni?
Mondd csak – fordult az osztályfőnök a kosaras lányhoz –, jól emlékszem arra, hogy a kosárlabdázás mellett testnevelő tanári képesítést is szereztél? Tanár úr jól emlékszik – válaszolt a lány –, csak van egy kis baj ezzel a képesítéssel: nem sikerült letennem a kötelező nyelvvizsgát, így nem kaptam meg a diplomámat. Hiába küszködtem, hiába gyötörtem magam a tanulással, nincs használható képesítésem. Kicsit sötéten látod a helyzetet – vette át a szót az osztályfőnök –, ha beadsz egy kérvényt a tanulmányi osztályra, engedélyezik a pótvizsgát. Aztán amíg ezt intézik, itt az iskolában feleleveníted a nyelvtudásodat, ebben tudok segíteni, majd sikerrel levizsgázol. Nálunk itt most az egyik tornatanár épp nyugdíjba készül. Szívesen alkalmaznánk egy friss diplomást helyette. A kosaras lány meg sem bírt szólalni. Tanár úr – motyogta, és elpityeredett –, ez fantasztikus! Jó, jó – csitította az osztályfőnök –, csak egy kikötésem van: ha valami nem tetszik, ha valamiről úgy látod, hogy lehetne szebb, lehetne jobban csinálni, ne panaszkodj, hanem azt találd ki, hogyan tudnád megszépíteni, mit tehetünk azért, hogy jobb legyen!
Bíró László,
az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke



A párbeszéd termékeny pillanata – Európai, amerikai és izraeli rabbikat fogadott a pápa



A párbeszéd termékeny pillanata – Európai, amerikai és izraeli rabbikat fogadott a pápa

„A katolikusok és a zsidók a párbeszéd termékeny pillanatát élik meg” – ezekkel a szavakkal fogadta Ferenc pápa augusztus 31-én az Európai Rabbik Konferenciája, az Amerikai Központi Rabbinikus Tanács és az Izraeli Főrabbinátus képviselőit.

Ezek a szervezetek párbeszédet folytatnak a zsidókkal fenntartott vallási kapcsolatokért felelős vatikáni bizottsággal. A találkozón bemutatták a Jeruzsálem és Róma között című dokumentumot, amelyet a zsidó szervezetek fogalmaztak meg a Nostra aetate kezdetű zsinati dokumentum megjelenések ötvenedik évfordulója alkalmából, de hivatalosan csak most tettek közzé.
Ferenc pápa hangsúlyozta: a Nostra aetate kezdetű dokumentumból kiindult „közös út” mérlege pozitív. E zsinati dokumentum jelenti a zsidósággal folytatott párbeszéd „magna chartáját”. „Ennek köszönhetően az utóbbi évtizedekben közelebb tudtunk jutni egymáshoz hatékony és gyümölcsöző párbeszédet folytatva. Elmélyítettük kölcsönös ismereteinket, és intenzívebbé tettük a baráti kötelékeket” – hangsúlyozta Ferenc pápa. Ezt emeli ki a Jeruzsálem és Róma között című dokumentum is, amelyet európai, amerikai és izraeli rabbik adtak át a pápának.
„A dokumentumotok a katolikusokhoz fordul, akiket partnernek, közeli szövetségesnek, barátoknak és testvéreknek neveztek egy jobb világ közös keresésében, amelyben béke, társadalmi igazságosság és biztonság van” – fogalmazott a Szentatya. A dokumentum szerint „a meglévő nagy teológiai különbségek ellenére a katolikusok és a zsidók osztoznak közös meggyőződésekben. Ez nagyon fontos” – mutatott rá a pápa. „Miképpen az az állítás is, hogy a vallásoknak az erkölcsi és a vallási nevelést – nem pedig a háborút, a kényszerítést vagy a társadalmi nyomást – kell felhasználniuk arra, hogy gyakorolják befolyásukat és ösztönző erejüket.”