Irakban nehéz a
holnapra gondolni – Interjú Luma Khudher domonkos nővérrel
Luma Khudher OP, az iraki Sienai Szent
Katalinról Nevezett Domonkos Nővérek vezetőségének tagja idén Chicagóban, a
Catholic Theological Union intézményben tanított. Az Illinois állambeli
domonkos nővéreknél tett látogatása során Beth Murphyvel, a kongregáció
kommunikációs vezetőjével beszélgetett.
Beszélgetésük középpontjában annak a
százötvenezer embernek a sorsa állt, akik az Iszlám Állam támadása elől a
Ninivei-síkság falvaiba menekültek 2014. augusztus 6-án.
Bár Ankavában, Erbílben és Dahúkban, ahol a
legtöbb iraki domonkos nővér él, a helyzet némiképp stabilizálódott, Irak –
több mint három millió, otthonát vesztett és az országban szétszóródott
emberrel együtt – továbbra is krízisben van. Miközben Moszulban az Iszlám Állam
elleni felszabadító katonai műveletei folynak, az ENSZ jelentése szerint június
óta az iraki családok is mozgásban vannak, és naponta 2–7 ezer ember kel útra.
Nagyon sokan vannak ebben a bizonytalan helyzetben, akiket a domonkos nővérek
és az általuk segített emberek sem ismernek. Az interjút szerkesztett formában
adjuk közre, Szabó Ráhel OP fordításában.
– Néhány hetet most utazással töltöttél. Milyen
volt a helyzet, amikor Irakban tartózkodtál?
– Nem láttuk világosan a következő lépést.
Amióta tavaly októberben megkezdték a Ninivei-síkság városainak
felszabadítását, az embereket eltöltötte a remény, hogy visszatérhetnek
otthonaikba, és ott folytathatják az életet, ahol abbahagyták. De természetesen
nem ez történt, hiszen rengeteg otthont elpusztítottak, felgyújtottak vagy
valamiképpen tönkretettek. Ráadásul teljesen kifosztották őket. Az emberek még
most sem tudják, hogyan tovább. Azok, akik a hazatérést tervezték, most
visszakoznak. És természetesen vannak, akik a mindent elsöprő pusztítás láttán
inkább azt tervezik, hogy nem építik újjá otthonaikat, hanem elhagyják az
országot.
Azt beszélik, hogy októberben néhány keresztény
faluban megnyitják az állami iskolákat, de ez még egyáltalán nem biztos, ezért
egyelőre várunk, majd meglátjuk, mi lesz.
– Talán nem árt némi háttér-információ. Karakos
a Ninivei-síkság legnagyobb városa. Az exodus előtt hány ember élt ott?
– Ötvenezer.
– Ezek az emberek jelenleg Irak kurdisztáni
részén élnek szétszóródva. Milyen helyzetben voltak ezek az emberek az elmúlt
néhány évben?
– Karakos csak egy azon keresztény városok
közül, ahonnét az emberek elmenekültek. Összesen huszonhárom várost hagytak el,
ezek közül nyolc keresztény. Az emberek Ankavába, egy szintén keresztény városba
mentek. Ankavának korábban körülbelül huszonötezer lakosa volt, majd egyetlen
éjszaka alatt több ezer keresztény jelent meg, és a lakosok száma
százötvenezerre nőtt. Persze nem jutott mindenkinek hely. Az emberek az
utcákon, templomokban, parkokban húzták meg magukat. Nem volt hova menniük.
Aztán fokozatosan elkezdték a táborok szervezését. Nyár volt, ezért az
iskolákat megnyitották, s így az emberek ott, az osztálytermekben kaptak
szállást. Mi is részt vettünk az Egyház és a humanitárius szervezetek által
kínált segítségnyújtásban. Egy éven keresztül csak ezt csináltuk.
Közösségként a mindennapokban igyekeztünk
segíteni, úgy, ahogy éppen tudtunk. Tejet, pelenkát, matracokat, párnákat,
takarókat és hasonló dolgokat osztottunk az embereknek. Egy év múlva az emberek
kezdtek megállapodni. Azok, akik táborokban éltek, megszervezték az életüket,
és továbbra is különféle helyekről kapnak segítséget. Mások lakásokat béreltek,
és még most is itt élnek. Lassacskán képesek lettünk arra is, hogy iskolákat
nyissunk. Kurdisztán hivatalos nyelve a kurd. A legtöbb, keresztény városokból
származó család nem beszéli a kurd nyelvet, mert a fő nyelvük az arab. Így az
első, Kurdisztánban töltött évben csak nagyon kevés tanuló jutott be arab
iskolába. 2015 őszén nyitottunk egy iskolát 1–6. osztályosok számára, amit
tavaly a 7. osztállyal bővítettünk. Most közel hatszáz diákunk van. Tavaly
pedig Dahúkban nyitottunk egy másik iskolát. Az iskola vegyes – keresztények,
muszlimok, jezidik is járnak oda –, de az Erbílben nyitott iskolánk teljesen
keresztény, mert ott nagyon sok menekült keresztény él.
– Kórházaitok is vannak?
– Az egyik nővérünk kórházban dolgozik, de nem
mi tartjuk fenn az intézményt. Csak segítünk. Néhány humanitárius szervezet
rajtunk keresztül küldött gyógyszereket, egyéb dolgokat a kórháznak.
– Közel három év otthontalanság után a dolgok
kezdenek kicsit rendezettebbé válni. Egyesek lakásokban, mások lakókocsikban
élnek, s nagyon kevesen vannak azok, akik még mindig sátorban laknak. Igaz ez?
– Azok közül, akik 2014-ben menekültek el, azt
hiszem, már senki nem él sátorban. Viszont nagyon sokan vannak, akik most
menekültek el Moszulból, és Erbílen kívül, sátorokban élnek.
– Mit jelent mindez az emberek jövőképe
szempontjából? Mit jelent ez számukra?
– Irakban nehéz a holnapra gondolni. Egyszerűen
nem lehet. Az országban minden a politikai helyzettől függ. Azok, akik továbbra
is tényleg Irakban szeretnének élni, különösen – és itt keresztény szemszögből
értem – többet fognak tudni, ha majd a várost felszabadítják. Jelenleg ugyanis
a hírek szerint Moszulnak csak egy részét szabadították fel, de a harcok még
folynak. Még mi, nővérek is képtelenek vagyunk oda visszamenni megnézni a
rendházainkat, mert még mindig nagyon veszélyes. Azt gondolom, hogy amikor a
dolgok rendeződnek Moszulban, az embereknek is több reményük lesz a
visszatérésre, az újrakezdésre, munkára, új jövő építésére. De Irakban jelenleg
nagyon nehéz a jövőt előre látni.
– Miért olyan fontos Moszul felszabadítása
azoknak a menekülteknek, akik most Ankavában vagy Erbílben élnek?
– Irak teljes keresztény közössége Moszul
környékén élt. Moszul a Ninivei-síkság központja, elsősorban az egyetemei és a
munkalehetőség miatt. Vagyis Moszul helyzetének rendezése egyet jelent a
Ninivei-síkság helyzetének rendezésével. Most tehát minden Moszul helyzetétől
függ.
– Ez érvényes az elmenekült családokra és a
nővérekre is. A következő hónapokban milyen döntések várnak rátok?
– Mi együtt mozdulunk az Egyházzal. Például, az
egyik keresztény város, a Dohuk közelében álló Teleskofot felszabadították, és
jelenleg a kurd regionális kormány ellenőrzése alatt áll, tehát elég
biztonságos. Néhány család már vissza is tért, így az Egyház is úgy döntött,
visszatér. Az Egyház segít az épületek újraépítésében. Mi is helyreállítottuk a
rendházunkat, és remélhetőleg néhány napon belül már nővérek is fognak ott
élni. Ez tehát az első lépés. Az Egyház jelenleg Karakosba is visszatérőben
van, és nekilátott az otthonok újjáépítésének. Amint az Egyház visszatér
Karakosba, mi is visszatérünk. Aztán valószínűleg találni kell egy helyet, ahol
élhetünk, amíg újra nem épül a rendházunk. Mert ez fontos, nagyon fontos
számunkra, hogy a népünkkel éljünk. Velük voltunk az elmenekülés előtt, velük
voltunk és segítettük őket az otthontalanság idején, és velük leszünk, amikor
visszatérnek. Sok bátorságra, nagy hitre van szükség ahhoz, hogy a nulláról
újrakezdjük, mert természetesen rengeteg mindent elpusztítottak. De azt
gondolom, az emberek végül visszatérnek, legalábbis néhányan, és újraépítik a
várost.
– Mi okozza a legfőbb gondot?
– A sok lerombolt ház. 2248 házat felégettek,
116 teljesen tönkrement. És ez csak Karakos. Karakost azért említem, mert ez a
legjelentősebb keresztény város Irakban. De más városok is vannak, amelyeket
teljesen elpusztítottak, mint Batnaja, egy kis keresztény város, ami teljesen
elpusztult. Volt ott egy rendházunk, de lerombolták. Az óvodát – talán azt sem
találjuk meg majd, hogy hol állt. Legalább egy, ha nem több évbe fog kerülni,
amire újraépítjük.
– Honnan jön anyagi támogatás?
– Különböző humanitárius szervezetek próbálnak
segíteni. Az egyik a Kirche in Not (Segítség a szükségben lévő Egyháznak).
Természetesen mások is vannak, de mi főleg ezzel a szervezettel dolgozunk, mert
ők voltak az elsők, akik segítséget ajánlottak fel, és tervük is volt hozzá.
Mára az iraki püspökök külön papokat jelöltek ki erre a munkára. Karakosban,
Basíkában és Bartellában van egy-egy pap, akik a szír, illetve káld egyházért
végzett munkálatok koordinálását végzik.
– Hogyan boldogulnak a helyzettel? Mik a tervek
az újjáépítés kezdő lépéseihez?
– Az első terv az, hogy az otthonokkal, majd a
templomok és rendházak újjáépítésével kezdik. Úgy tűnik, ezzel mindenki
elégedett. Ez tehát az első lépés. A várost két részre osztották. Egyszerre
ötven épületen fognak dolgozni. Azzal a területtel kezdik, ahová
legvalószínűbb, hogy az emberek majd visszatérnek, vagyis oda, ami biztonságos.
A második lépés az lesz, hogy a csak részben lerombolt házak helyreállítása
után a teljesen leégett házak következnek. Azt tervezik, hogy először azoknak a
házát építik újra, akik vissza akarnak térni. Azért tegyük hozzá, hogy ha egy
család már elhagyta Irakot, de mégis szeretnék, hogy a házukat újjáépítsék,
akkor újjá lesz építve, de más család fog ott élni, mégpedig ingyen, amíg a
helyzetük nem rendeződik, és az ő otthonukat is újjá nem építik. Azt hiszem,
nagyon jól megszervezték ezt a munkát. Nagy munka lesz, de jól fogtak hozzá.
– Milyen érzelmi hatása volt mindennek a
közösségre és a nővérekre nézve? Bizonyára nem könnyű. Hogy vannak most?
– Mivel a nővérek a kitelepülés első napjától
elhatározták, hogy a néppel együtt dolgoznak, hogy reményt adnak neki, és
képesek is voltak másoknak reményt adni, azt hiszem, az élet ezért megy tovább.
Egyszerűen csak folytatni kell a küldetésünket. A nővérek a segítségnyújtással
nagyszerű munkát végeztek az elmúlt három évben. Sokféleképpen segítettek.
Akárcsak a nép, mi magunk is menekültek voltunk. Azt választottuk, hogy a
néppel leszünk. Néhány nővér főzött nekik, mások a táborokban vagy a sátrakban
segítettek megszervezni az életet. Néhányan óvodákat nyitottak, ahol a gyerekek
a nap egy részét tölthették. Úgy segítettünk az embereknek, ahogy csak tudtunk.
Házakhoz, vallási közösségekhez kopogtattunk be, segítséget kértünk, leveleket
írtunk, és nagyon sok pozitív választ kaptunk. Nagyon hálásak vagyunk
mindenkinek, aki segített nekünk, aki adományt küldött, aki imádkozott értünk.
Az interjú teljes terjedelmében elolvasható ITT.
* * *
Adományt küldeni az alábbi módokon lehetséges:
A Ninivei-síkság újjáépítéséhez nyújtott
segítséget a Kirche in Not nemzetközi
szervezeten keresztül küldhetik el.
Az újjáépítéshez felajánlott nagyobb összegű
adományt a Szír Katolikus Egyház által létrehozott számlára lehet közvetlenül
küldeni.
A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, ismerve
sok keresztény közösség helyzetét, úgy döntött, hogy az üldözött közel-keleti
keresztények megsegítésére online adománygyűjtést hirdet, amelyhez egy erre a
célra létrehozott bankszámlaszámon (Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, CIB
Bank 11100104—18181490—14000003) keresztül tudnak hozzájárulni.