2017. június 9., péntek

Jézus Szíve, Isten szent temploma, Irgalmazz nekünk!



Jézus Szíve, Isten szent temploma,
Irgalmazz nekünk!


Egyik közösségi estén ezt a szöveget húztam: „Isten gyermekké lett, … A végtelen nagy Isten elfogadja az emberi lét kicsinységét”. Ezen tűnődtem el akkor, és a mai idézet alapján most is, hogy hogyan is értsem azt, hogy Isten elfogadja az emberi lét kicsinységét?
Teológiailag én úgy értem Istent, hogy Ő a minden, mindenben! Akkor az elfogadás részéről mit is jelentsen ez? Arra a következtetésre jutottam, magamat bele állítva Isten mindenségébe, hogy ez a kifejezés, részéről annyit tesz, hogy rám igent mond! Rám, a semmi, az igaztalan, a kétkedő, a kishitű, az együgyű, a Vele folyton folyvást viaskodó és vitatkozó, sőt ellenszegülő emberre mond Isten igent! Azaz, hogy, azt fejezi ki Isten, hogy egyetlen ember sem kevesebb nála! De, Általa és Benne juthat el minden ember a maga teljességére. Nélküle nem, de Vele igen! Azaz, ha én Istenre nemet mondok, vagy nélkülözni próbálom, akkor önmagam méltóságáról mondok le. Ugyanakkor, Őt, nem érhetem el, ha Benne nem vagyok képes önmagam megismerésére, feltárására, elfogadására. A kályha, amitől elindulhatok Isten felé, az én vagyok, aki Benne vagyok, és Aki bennem van! Belőle vagyok, akár Dávid vagyok, akár Góliát, akár egy senki, aki még nincs. De lehetek, Istenben és Isten által A Valaki! Aki Istennel csak én lehetek!
Még valami eszembe jut annak kapcsán, hogy Isten elfogadni kész engem, de hozzám hasonlóan minden embert, a maga egoizmusával együtt is! Mi ez, ha nem alázatosság, szelídség? Ami, szerintem csak is teljes békességből fakadhat. Ebből én arra a következtetésre jutok, hogy Isten az, aki a maga végtelen alázatosságát nem magára kényszeríti, ahogy teszem én, az Ember,  akkor, amikor próbálok bele simulni Isten természetébe, Igazságába. De, mert Isten A Szeretet, éppen ezért, az alázat természetének része.
Belegondolok, hogy mit képes elviselni, elhordozni tőlünk, emberektől. És még arra is képes, hajlandó, készséges, hogy minden tévedésünket, minden elhibázott és szándékkal elkövetett hibánkat jóra fordítsa! Arra a jóra, mely általa jó, és mindenki számára jóra való!
Hallatlan bőkezűség, felsőbbrendűségre képessége ez Istennek. Amit természetesen emberi és evilági értelemben fejezek ki felsőbbrendűnek, nem politikai, nem társadalmi és nem identitás szempontok alapján.
Igen, mindezek olyan érveim, Isten mellett, amelyek alapján tisztelem, magasztalom, és dicsőítem Őt! Megpróbálom így kihozni magamból az iránta való szeretetet, amire képtelen vagyok, de akarok élni. Érte, Neki, és Általa! Ámen


  

Ferenc pápa: A nehéz pillanatokban az imádság, a türelem és a remény a gyógyír



Ferenc pápa: A nehéz pillanatokban az imádság, a türelem és a remény a gyógyír

A legrosszabb pillanatokban, a szomorúság és a fájdalom idején, még a sértésekkel szemben is válasszuk az imádság, a türelem és az Istenbe vetett remény útját anélkül, hogy a hiúság kelepcéjébe esnénk – mondta péntek reggeli homíliájában, a Szent Márta-ház kápolnájában tartott szentmisén a pápa.

A mai olvasmány (Tób 11,5–17) Tóbiás könyvéből Tóbit próbatételét és meggyógyítását beszéli el. Ehhez fűzve gondolatait a szentatya megállapította, hogy teljesen normális történetről, egy apósról és menyéről van szó: Tóbit – Tóbiás apja, aki megvakult – és Sára, Tóbiás felesége a főszereplő, akit korábban gyilkossággal vádoltak. Ebből az olvasmányból megértjük, hogy az Úr hogyan viszi előre az emberek életét – a miénket is. Tóbit és Sára jó és rossz pillanatokat éltek át, miként egész életükben. Tóbitot üldözte, kigúnyolta, sértegette a felesége, aki azonban nem volt gonosz asszony, hiszen azért dolgozott, hogy vezesse a háztartást, mert a férfi vak volt. Sárát is sértegették, ő is sokat szenvedett. Mindketten borúlátók voltak ezekben a pillanatokban, és azt gondolták, jobb lenne meghalni.
Mindannyian átélünk rossz, sötét pillanatokat, talán nem ennyire erősen, mint itt, de tudjuk, mit érez az ember a sötétség, a fájdalom, a nehézség pillanataiban. Sára azonban ezt gondolja: „Ha én fölakasztom magam, szenvedést okozok a szüleimnek”, és megáll imádkozni. Tóbit pedig így érvel: „De hát ez az én életem, menjünk tovább”, és csak imádkozik és imádkozik. Ez a hozzáállás ment meg minket a rossz percekben: az imádság, a türelem – mert mindketten türelmesek a fájdalmukkal szemben – és a remény, hogy Isten meghallgat minket, és elmulasztja e csúf pillanatokat. A szomorúság perceiben, legyen az kicsi vagy nagy bánat, a sötét pillanatokban a gyógyír az imádság, a türelem és a remény. Ne feledjük! – hangsúlyozta szentbeszédében Ferenc pápa.
Vannak szép mozzanatok is Tóbit és Sára életében, mégsem beszélhetünk regényes happy endről. A próbatétel után az Úr közeledik hozzájuk, és megmenti őket. Vannak szép, hiteles pillanatok, mint ez, amelyek nem egy kozmetikázott, művi szépség felvillanó pillanatai, hanem a lélek szépsége. És mit tesznek mindketten a szép pillatokban? Hálát adnak Istennek, kitárják szívüket a hálaimában – magyarázta a Szentatya.
Tegyük föl mi is magunknak a kérdést, hogy életünk különböző helyzeteiben képesek vagyunk-e átlátni, mi történik a lelkünkben. Tudva, hogy a nehéz pillanatok a mi keresztünk, amikor imára, türelemre és egy kis reményre van szükség. El kell kerülni a hiúság csapdáját, mert az Úr mindig mellettünk áll, amikor hozzá fordulunk az imában, köszönetet mondva neki az örömért, amellyel megajándékozott minket. Sára, végiggondolva a dolgot, rájött, hogy nem kell felakasztania magát; Tóbit észrevette, hogy várnia kell az imádságban, a reményben, az Úr üdvösségében – emlékeztetett a pápa, arra buzdítva a híveket, hogy olvassák el újra Tóbiás könyvének e fejezetét.
„Kérjük az Úr kegyelmét, hogy átlássuk, mi történik életünk rossz pillanatainkban, és megértsük, hogyan tudunk továbbmenni; hogy tudjuk, mi történik a szép pillanatokban, és ne hagyjuk magunkat megtéveszteni a hiúságtól” – fejezte be péntek reggeli homíliáját a szentatya.


Évközi kilencedik hét péntekje



Évközi kilencedik hét péntekje


Az előző napok során olyan részleteket olvastunk az evangéliumban, amikor a különböző zsidó vallási csoportok képviselői kérdéseket tettek fel Jézusnak. Mindhárom kérdésre Jézus rendkívül találóan válaszol, amely azt bizonyítja a kérdezők számára, hogy az Úr valóban jól ismeri a törvényeket és az írásokat. Bár a kérdezők Mesternek szólítják Jézust és elismerően állítják róla, hogy az igazsághoz hűen tanítja az Isten útját, mégis mindezt inkább gúnynak szánták, mintsem dicséretnek. A válaszok alapján viszont meggyőződhettek Jézus bölcsességéről, tanításának erejéről, ezért el is hallgatnak. A legfőbb parancsról szóló kérdéssel ez a sorozat lezárul, majd pedig fordul a helyzet, Jézus tesz fel kérdést nekik. Bár az evangélista nem nevezi meg a címzetteket és választ sem ad senki, mégis jogosan állíthatjuk, hogy az Úr kérdései azokhoz szólnak, azokat akarja próbára tenni, akik őt faggatták korábban.A kérdés így hangzik: „Hogyan mondhatják az írástudók, hogy a Messiás Dávidnak a fia?” Ebből kitűnik, hogy nem csak a Messiásról szóló jövendöléseket ismeri, hanem az írástudók magyarázatát is ezekről a jövendölésekről. A kérdésre nem ad senki választ, amely a hitetlenség jele.
Nekünk viszont érdemes megfogalmaznunk valamilyen választ arra a kérdésre, hogy hisszük-e azt, hogy Jézus a Megváltó?
© Horváth István Sándor

Imádság

Légy kegyes gyermekeidhez, isteni Nevelőnk! Add, hogy parancsaid hűséges követői legyünk, a Te képmásodra hasonlítsunk, és amennyire rajtunk áll, Téged mint jóságos Istent, és ne mint kérlelhetetlen bírót ismerjünk meg. Hadd éljünk a Te békédben, és jussunk el a Te Városodba! A kimondhatatlan bölcsességben akarunk élni nappal és éjjel, az utolsó ítélet napjáig dicsérettel Neked hálát adni. Minden jóért, szépért, bölcsért, igazért Neked legyen tisztelet örökké. Ámen.
Alexandriai Szent Kelemen