Ferenc pápa a kairói
békekonferencián: Az erőszak minden hiteles vallásosság tagadása!
Április 28-án délután a szentatya is felszólalt
az Azhar Egyetemen tartott nemzetközi békekonferencián. Egyiptomi látogatásának
ez volt az első programja. Beszédét teljes terjedelmében közöljük.
Al szálem álejkum! [Béke önökkel!]
Nagy ajándék számomra, hogy itt lehetek, és
egyiptomi látogatásomat ezen a helyen kezdhetem meg, ahol szólhatok önökhöz e
nemzetközi békekonferencia keretében. Köszönetet mondok testvéremnek, a
nagyimámnak, amiért kigondolta és megszervezte ezt a konferenciát, és amiért
volt kedves meghívni rá. Szeretnék megosztani önökkel néhány gondolatot,
amelyeket e föld dicsőséges történelméből merítek, e föld ugyanis századokon át
a civilizáció földjeként és szövetségek földjeként jelent meg a világ
szemében.
A civilizáció földje. Az ókortól kezdve a Nílus partján megjelenő
társadalom a civilizáció szinonimája volt: Egyiptomban magasra emelkedett a
tudás fénye, amely felbecsülhetetlen kulturális örökséget hozott létre az
emberek bölcsességével és tehetségével, matematikai és csillagászati
felfedezésekkel, az építészet és a figuratív művészet csodálatos formáival. A
tudásra való törekvés és az oktatás nagyrabecsülése a fejlődés szempontjából
gyümölcsöző döntésnek bizonyult e föld ókori lakosai részéről. Ezek azonban a
jövő szempontjából is szükséges döntések, a béke melletti és a béke érdekében
hozott döntések, mert nem lesz béke a fiatal nemzedékek megfelelő nevelése
nélkül. A mai fiatalok nevelése pedig nem lesz megfelelő, ha a nekik kínált
képzés nem felel meg az ember természetének, aki nyitott és társas lény.
A nevelés akkor válik ugyanis életbölcsességgé,
amikor képes kihozni az emberből – érintkezésben Azzal, aki felülmúlja, és
mindazzal, ami körülveszi – a legjobbat, olyan identitást alakítva ki, amely
nem zárkózik önmagába. A bölcsesség kutatja a másikat, nem enged a megmerevedés
és bezárkózás kísértésének, nyitott, és mozgásban van, alázatos és vizsgálódó
egyszerre, tudja értékelni a múltat és ütköztetni azt a jelennel, mindig
megfelelő hermeneutikával. Ez a bölcsesség olyan jövőt készít elő, amelyben az
ember nem saját érdekének érvényesítésére figyel, hanem a másikra mint önmaga
alkotórészére; nem fárad bele – a jelenben –, hogy felismerje a találkozás és a
másokkal való osztozás alkalmait; megtanulja a múltból, hogy a rosszból csak
rossz, az erőszakból csak erőszak származik, rabságban tartó körkörösségben. Ez
a bölcsesség – visszautasítva a hatalommal való visszaélést – az Isten szemében
értékes ember méltóságát és azt az etikát állítja középpontba, amely méltó az
emberhez, elutasítva a másiktól való félelmet, valamint az attól való félelmet,
hogy azokkal az eszközökkel tegyen szert ismeretekre, amelyekkel a Teremtő felruházta.
[1]
Épp a párbeszéd, különösen is a vallásközi
párbeszéd területén kell mindig együtt haladnunk, abban a meggyőződésben, hogy
mindenkinek a jövője a vallások és kultúrák találkozásától is függ. Ebben a
Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsából és a Párbeszéd Al-Azhari Bizottságából
létrejött vegyes bizottság munkája konkrét és bátorító példát nyújt nekünk.
Három alapvető irányelv, ha szorosan összekapcsolódik, segítheti a párbeszédet:
az identitás kötelessége, a másság bátorsága és a szándékok őszintesége.
Az identitás kötelessége, mert nem lehet igazi párbeszédet építeni
kettősségre vagy a saját érték feláldozására a másiknak való tetszés érdekében;
a másság bátorsága, mert azt, aki különbözik tőlem, akár kulturálisan,
akár vallásilag, nem nézhetem és nem kezelhetem ellenségként, hanem útitársként
kell elfogadnom, azzal a világos meggyőződéssel, hogy az szolgálja a párbeszéd
egyes résztvevőinek javát, ami mindenkinek a javát szolgálja; a szándékok
őszintesége, mert a párbeszéd mint az emberség hiteles kifejeződése nem
másodlagos célok elérésére szolgáló stratégia, hanem az igazsághoz vezető egyik
út, amelyen érdemes türelmesen járnunk, hogy a versengést együttműködéssé
alakítsuk.
A jövő együttes építéséhez, a
civilizáció építéséhez a legjobb út a másikat tisztelő nyitottságra és a
másikkal folytatott őszinte párbeszédre való nevelés, amely arra törekszik,
hogy elismerjük a másik ember alapvető jogait és szabadságformáit, különösen is
a vallásszabadságot. A találkozás civilizációjának ugyanis egyetlen alternatívája
van, mégpedig az összetűzés civilizálatlansága, nincs másik. Hogy
ténylegesen szembe tudjunk szállni a gyűlöletet keltők és az erőszakra buzdítók
barbárságával, olyan nemzedékeket kell felnevelnünk és kísérnünk, amelyek a
rossz feltüzelő logikájára a jó türelmes építésével válaszolnak: olyan
fiatalokat, akik jól elültetett fákhoz hasonlóan belegyökereznek a
történelembe, és miközben a Magasságos felé és mások mellett növekszenek, a
gyűlölet szennyezett levegőjét egyre jobban a testvériség oxigénjévé alakítják
át.
Látva a civilizációépítésnek ezt az oly sürgető
és magával ragadó kihívását, mindannyiunknak, keresztényeknek és muszlimoknak –
minden hívőnek – ki kell vennünk belőle a részünket: „az egyetlen, irgalmas
Isten napja alatt élünk. […] Ebben az összefüggésben hívhatjuk hát egymást
fivérnek és nővérnek […], mert Isten nélkül az ember élete olyan lenne, mint az
ég nap nélkül”. [2] Jöjjön fel az Isten nevében
megújult testvériség napja, és köszöntsön ránk erről a nap csókolta földről a
béke és a találkozás civilizációjának hajnala! Járjon közben ezért Assisi
Szent Ferenc, aki nyolc évszázaddal ezelőtt eljött Egyiptomba, és találkozott
Melek El-Kamel szultánnal.
Szövetségek földje. Egyiptomban nemcsak a bölcsesség napja kelt
fel; a vallások sokszínű fénye is bevilágította ezt a földet: itt a századok
folyamán „a vallási különbözőségek a kölcsönös gazdagodás formáját jelentették
az egyetlen nemzeti közösség szolgálatában”. [3] Különböző vallások
találkoztak, eltérő kultúrák vegyültek össze, de nem keveredtek, hanem
elismerték annak fontosságát, hogy szövetkezzenek egymással a közjó
érdekében. Ilyen szövetségekre manapság is nagy szükség van. Hogy erről
beszéljek, szimbólumként a „szövetség hegyét” szeretném használni, amely ezen a
földön magasodik. A Szinaj elsősorban arra emlékeztet minket, hogy a hiteles
szövetség a földön nem tekinthet el a Mennytől, hogy az emberiség nem fog tudni
találkozni békében, ha kizárja a horizontról Istent, és a hegyre sem mehet fel,
hogy birtokába vegye Istent (vö. Kiv 19,12).
Egy időszerű üzenetről van szó, ma ugyanis egy
veszélyes paradoxon előtt állunk: egyfelől az emberek a vallást a
magánszférához kötni igyekszenek, nem akarják elismerni az emberi és a
társadalom konstitutív összetevőjének; másfelől összekeverik, kellő
különbségtétel nélkül, a vallási és a politikai szférát. Fennáll annak a
veszélye, hogy a vallás feloldódik az e világi teendők végzésében, és
megkísértik az e világi hatalmak hízelgései, akik valójában eszközként
használják. A mai világban, amely sok hasznos technikai eszközt, de emellett
nagy közönyt és nemtörődömséget is globalizált, és amely szédítő, nehezen
fenntartható gyorsasággal halad előre, megfigyelhető, hogy az embereket újra
érdeklik az élet nagy kérdései, amelyeket a vallások bőségesen felvetnek, és
amelyek beindítják az ember saját gyökereire irányuló emlékezését: az ember
hivatásáról van szó, az ember nem arra teremtetett, hogy élete a mulandó földi
dolgok intézésében merüljön ki, hanem hogy haladjon a maga irányába: az
Abszolútum felé. Ilyen okokból kifolyólag – különösen manapság – a vallás nem
problémát jelent, hanem a megoldás része: azzal a kísértéssel szemben, hogy
belesüllyedjünk egy lapos életbe, amelyben minden csak itt lent, a földi
életben születik és végződik, emlékeztet minket arra, hogy fel kell emelnünk
lelkünket a Magasságos felé, hogy megtanuljuk, hogyan építsük az emberek
városát.
Ebben az értelemben, tekintetemet gondolatban
ismét csak a Szinaj-hegy felé fordítva, szeretnék azokra a parancsolatokra
utalni, amelyek ott hirdettettek ki, mielőtt kőbe vésettek volna. [4] A „tíz
szó” közepén elhangzik – minden kor minden emberéhez és népéhez – a „ne ölj”
parancsa (Kiv 20,13). Isten, aki szereti az életet, nem szűnik meg szeretni az
embert, és ezért buzdítja őt arra, hogy mondjon ellent az erőszak útjának,
hiszen ez minden szövetségkötés alapfeltétele itt, a földön. Mindenekelőtt és
ma különösképpen is a vallások feladata, hogy e felszólításnak eleget tegyenek,
mert míg azt látjuk, hogy az emberek sürgető szükségét érzik az Abszolútumnak,
feltétlenül ki kell zárni mindenféle abszolutizálást, amely az erőszak bármely
formáját igazolná. Az erőszak ugyanis minden hiteles vallásosság tagadása.
Mint vallási vezetőknek az a feladatunk, hogy
leleplezzük a vallási köntösbe öltözött erőszakot, amely egoizmusok
abszolutizálására törekszik az Abszolútum felé való hiteles megnyílás helyett.
Szót kell emelnünk az emberi méltóság és az emberi jogok megsértése ellen, rá
kell mutatnunk bármilyen gyűlöletnek a vallás nevében történő igazolási kísérleteire,
és el kell ítélnünk ezeket mint Isten bálványimádó meghamisításait. Az ő neve
szent, ő a béke Istene, a szalam-Isten. [5] Ezért egyedül a béke szent,
és semmilyen erőszakot nem lehet elkövetni Isten nevében, mert az
megszentségtelenítené Isten nevét.
Együtt, a Menny és a föld közötti
találkozásnak, a népek közötti és a vallások közötti szövetségeknek e
földjéről, mondjunk ki újra egy határozott és világos „nem”-et a vallás vagy
Isten nevében elkövetett erőszak, bosszú és gyűlölet minden formájára! Mondjuk
ki együtt, hogy összeegyeztethetetlen egymással az erőszak és a hit, a hívő
élet és a gyűlölet! Jelentsük ki együtt minden emberi élet szent voltát a
testi, társadalmi, nevelési vagy pszichikai erőszak minden formájával szemben!
Az a hit, amely nem őszinte szívből és nem az irgalmas Isten iránti hiteles
szeretetből születik, az csak egy hagyománykövető vagy társadalmi csatlakozási
forma, amely nem felszabadítja, hanem eltiporja az embert. Mondjuk együtt:
minél jobban növekszünk az Istenbe vetett hitben, annál jobban növekszünk a
felebarát iránti szeretetben!
A vallásnak azonban nyilvánvalóan nemcsak az a
feladata, hogy leleplezze a rosszat; hivatásához az is hozzátartozik, hogy
előmozdítsa a békét, ma sokkal jobban, mint valaha. [6] Anélkül, hogy engednénk
a békülékeny szinkretizmusoknak, [7] az a feladatunk, hogy imádkozzunk
egymásért, kérve Istentől a béke ajándékát, hogy találkozzunk és párbeszédet
folytassunk egymással, és előmozdítsuk az egyetértést az együttműködés és a
barátság szellemében. Mi mint keresztények – és én keresztény vagyok – „nem
hívhatjuk segítségül Istent, minden ember Atyját, ha nem tekintünk testvérnek
bizonyos embereket, akik pedig Isten képére teremtettek”. [8] Mindenkinek
testvérei vagyunk! Sőt, elismerjük, hogy miközben állandó harcot vívunk a rossz
ellen, amely fenyegeti a világot, hogy az ne legyen többé „a hamisítatlan
testvériség terepe”, mindazok, akik „hisznek az isteni szeretetnek, azokat ő
[Isten] biztossá teszi abban, hogy a szeretet útja minden ember előtt nyitva áll,
és hogy az egyetemes testvériség megvalósítására irányuló törekvések nem
hiábavalóak”. [9] Sőt, elengedhetetlenek: keveset vagy semmit sem használ
ugyanis, ha csak felemeljük a hangunkat, vagy gyorsan felfegyverkezünk, hogy
megvédjük magunkat: ma béke- és nem fegyverkészítőkre van szükség; ma
békeépítőkre és nem konfliktuskirobbantókra van szükség; tűzoltókra és nem
tűzgyújtókra, kiengesztelődést hirdetőkre és nem pusztítást kiáltókra van
szükség!
Döbbenten látjuk, hogy egyrészt vannak, akik
eltávolodnak a népek valós életétől, és olyan célokat tűznek maguk elé, amelyek
senkire sincsenek tekintettel, másrészt – ellenhatásként – demagóg populizmusok
születnek, amelyek nyilvánvalóan nem segítik a béke és a stabilitás
megerősödését: semmilyen erőszakos felbujtás nem biztosítja a békét, és minden
egyoldalú tevékenység, amely nem indít el konstruktív folyamatokat, melyeken
mások is osztoznak, az valójában ajándék a radikalizmusok és az erőszak
pártolóinak.
A konfliktusok megelőzéséhez és a béke
építéséhez alapvető fontosságú azon fáradozni, hogy felszámoljuk a szegénységet
és a kizsákmányolást, ahol ugyanis ilyen állapotok uralkodnak, ott a
szélsőséges irányzatok könnyebben visszhangra találnak; és meg kell akadályozni
a pénz és a fegyverek áramlását azokhoz, akik erőszakra buzdítanak. Még
mélyebbre, a probléma gyökeréhez kell hatolni: le kell állítani a
fegyvertermelést, mert ha fegyvereket gyártanak és adnak el, akkor előbb-utóbb
használják is majd azokat. Láthatóvá kell tenni a háború rákját tápláló sötét mesterkedéseket,
mert csak így lehet megelőzni a valódi okokat. Ez a sürgős és nehéz munka
minden nemzet, intézmény vezetőinek, a média minden képviselőjének feladata,
ahogyan nekünk is, a civilizáció felelőseinek, akiket arra hívott egybe Isten,
a történelem és a jövő, hogy békefolyamatokat indítsunk el, mindenki a maga
területén, és megvessük a népek és államok közötti szövetség szilárd alapjait.
Kívánom, hogy Egyiptom nemes és drága földje, Isten segítségével, képes legyen
megfelelni civilizációt és szövetséget építő hivatásának, és hozzá tudjon
járulni békefolyamatok előmozdításához e szeretett nép és az egész közel-keleti
térség számára.
Al szálem álejkum! [Béke önökkel!]