Kik
először az Isten országát és igazságát kerestétek
(Máté 6).
Ments meg, Uram minket!
Lélekből
e, vagy, mert azt nevelték belém? Nem mindegy, hogy az enyém, vagy csak abba öltöztettek,
aki vagyok! Az, ami életem hitvallása, vagy sodródás? Bennem él a hit Istenben,
Aki Krisztusban jött el, hogy Lelke által éljek? Vagy kívülem van mindez,
amiről hallottam, amit olvastam, és amire tanítottak? A szavak, melyek
elhagyják számat, az enyémek, vagy csak belém oltottak? Úgy, olyan formán, mint
az egyszer egyet, vagy a többi ismeretet, amiben nevelkedtem? Az egyik csupán
kultúra, a másik azonban életforma. A kultúra olyan dolog, amit a környezetem
generál, melyet átveszek és magam is alkalmazkodom hozzá olyan érdekből, mely
számomra biztonságot ad. Az én életformám alatt azt értem, amit az én belső,
lelki és személyes énem igényel, vár el tőlem, mert az a bizonyosságom,
igenlésem, mely másoknak ad biztonságot. Ez utóbbi, jó esetben az a többlet,
melyet én adhatok hozzá, az én személyiségemmel járulok hozzá az engem
körülvevő kultúrához. Az én életformám, életmódom felvállalása, vagy háttérbe
szorítása az én felelősségem. Amiről csak akkor van értelme beszélni – az én
felfogásom szerint – ha az énem Isten énének része, annak megengedő
megnyilvánulása, vagyis alárendeltje.
Jézus
nem arról beszélt, hogy biztonságot akar adni annak, aki hisz benne, hanem
békességet kínál, ajánl: „Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem
úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen.”
[Jn 14,27]
Erre
mondom én azt, hogy az én igenem nem az enyém, hanem igenlése Isten Igéjének!
Nekem, Jézus tanítása szerint, ebben az életben nem a biztonságra kell
törekednem, hanem azzal a bizonyossággal kell rendelkeznem, élnem, ami
békességet teremt bennem! Jézus belső békességről beszél, és nem arról, amit a
világ nyújthat, vagy ami a világban elérhető lehet. Az én belső békességemet
kell hozzá adnom a világhoz. Minden ember belső békessége teremthet a világban
békességet. De békesség csak abban az emberben teremhet meg, aki önmaga
igazságát alárendeli az Igaznak, az Igaz Igazának.
Isten
Igéje az igazak igazsága! De, ehhez legalább, vagy legföljebb, olyan alázatot
kell magamra vennem, amilyen alázattal szolgálja Isten az Ige Igazságát!
Jézus,
amikor meghallja, hogy Jánost, Keresztelő Jánost elfogták, és börtönbe
vetették, akkor megrendül. Az ember Jézus traumán esett át, megrázkódtatást,
lelki sérülést szenvedett el.
Visszavonul;
bizonyosságom, hogy az Atyával kellett tisztáznia, rendeznie azt, hogy az, amit
ez a tapasztalás jelentett a számára, azzal mit kezdjen. Egyedül nem tudta ezt
az eseményt feldolgozni, emberileg. Az ember nem képes a traumáival egyedül mit
kezdeni. Megvallom, hogy engem is ért életemben sok ilyen élmény, amit
traumaként viselek. Mert ezek azok az események, melyek életünket
meghatározzák, tudat alatt és tudatosan egyaránt. Minden ember élete traumák
sorozatában formálódik. A kérdés az, hogy megdolgozunk-e velük. Vagy nem
vagyunk hajlandók, képesek, talán alkalmasak, azokról tudomást venni, éppen
ezért bennünket formálnak, kényük-kedvük szerint. Ez utóbbi esetben, nem az
örök igazság részévé tesznek traumáink, hanem a világ részévé. Tudattalan énünk
a világnak kedvez, mert a környezet befolyásoltságának engedünk, vagyis
sodortatnak bennünket azok az események, melyek részünkké lettek.
Jézus
szüntelenül a tudatosságunkra, személyes felelősségünkre akarja irányítani a
figyelmünket. Önmagunk vagyunk, lehetünk, önmagunk orvosai! Nem veszíthetjük
szemünk elől az Igazságot, melyet kinyilatkoztatni kész az Isten a számunkra!
Rajtam múlik, hogy a kinyilatkoztatásának részévé bírom tenni magam, vagy sem!
A hit, az Istenhit, tudatosság, igenlése annak, Aki Van! Nélküle én nem vagyok!
De úgy sem vagyok, ha ismeretlen önmagammal azonosítom Isten igazságát!
Nem
véletlen az, hogy Jézus egyszerre említi a két parancsot, alapállapotként
meghatározva! Az egyik nincs a másik nélkül!
„„Melyik
az összes parancsok között a legelső?” Jézus azt felelte: „Az első így szól:
halljad Izrael: az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet
teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. (Ez az
első parancs.) A második így szól: szeresd felebarátodat, mint önmagadat.
Ezeknél nagyobb parancs nincsen.” [Mk 12,28c-31]
Önismeret
és Isten ismeret, hogy szeretetközösségben – békességben - lehessek a világgal!
Ebben áll, állhat meg közösségem Istennel! Különben csak vallás, kultúra az
Istenhitem.
Ragaszkodni,
Beléd nőni segíts engem Istenem, e világ ellenében is! Minden tapasztalásom,
traumám, melyet ebben az életben megélek, segítsen engem Istenem, hogy a Veled
való közösségemet erősítse! Ne a biztonságra, hanem lelkem békességére vezess
engem Krisztus által! Ámen