Ferenc pápa: Amikor
meghalunk, Jézussal találkozunk, aki kézen fog minket
A Szentatya október 18-án délelőtt a halál
misztériumáról elmélkedett a keresztény remény fényében. Hangsúlyozta, hogy ne
akarjuk elhessegetni a halál gondolatát, hanem a hit lángját őrizve várjuk a
Jézussal való végső találkozást.
Ferenc pápa katekézisét teljes terjedelmében
közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
0Ma a keresztény reményt a halál valóságával
szeretném szembesíteni. Olyan valóság a halál, amelyet modern társadalmunk
egyre jobban szeretne eltüntetni. Így amikor elérkezik a halál, akár a
közelünkben élőké, akár a mienk, nem vagyunk felkészültek, a megfelelő ábécénk
sincs meg arra, hogy értelmes szavakkal szóljuk a halál misztériumáról, mely
továbbra is megmarad. Mégis az emberi civilizáció első jelei éppen e talányon
keresztül érkeztek el hozzánk. Kijelenthetjük, hogy az ember a halottak
tiszteletével született.
A miénket megelőző más civilizációknak volt
bátorsága arra, hogy a halál szemébe nézzenek. Olyan esemény volt, amelyet az
öregek elmeséltek a fiatalabb nemzedéknek, mint elkerülhetetlen valóságot, mely
rákényszeríti az embert, hogy valami feltétlenért éljen. A 90. zsoltár ezt
mondja: „Taníts meg számba venni napjainkat, hogy eljussunk a szív
bölcsességére!” (Zsolt 90,12). Napjaink számbavétele teszi bölccsé a szívünket!
Ezek a szavak egy egészséges realizmushoz vezetnek vissza minket, elutasítva a
mindenhatóság érzésének őrületét. Mik vagyunk? „Szinte semmik”, mondja egy
másik zsoltár (vö. Zsolt 88,48); napjaink gyorsan robognak tova: még ha száz
évig élnénk is, a végén úgy tűnne, hogy csak egy pillanatig éltünk. Sokszor
volt alkalmam idősektől hallani: „Olyan gyorsan elszaladt az életem, mintha
csak egy percig tartott volna.”
Így a halál lecsupaszítja életünket. Ráébreszt,
hogy gőgünk, haragunk, gyűlöletünk mind hiábavalók voltak. Szomorúan vesszük
észre, hogy nem szerettünk eléggé, és nem arra törekedtünk, ami lényeges. Ezzel
szemben látjuk majd, mit tettünk valóban jól: azokat az embereket, akikre
szeretetünket áldoztuk, és akik fogják a kezünket.
Jézus megvilágította a halál misztériumát.
Magatartásával feljogosít minket, hogy szomorkodjunk, amikor valamelyik
szerettünk eltávozik. Ő „mélyen” megrendült barátja, Lázár sírja előtt, és
„könnyekre fakadt” (Jn 11,35). Amikor sírni látjuk, nagyon közel érezzük magunkhoz,
testvérünknek érezzük Jézust. Barátját, Lázárt siratta.
És akkor Jézus imádkozik az Atyához, az élet
forrásához, utána pedig megparancsolja Lázárnak, hogy jöjjön ki a sírból. És
úgy történik. A keresztény remény Jézusnak ebből a halállal szembeni
magatartásából merít: ha a halál jelen van is a teremtett világban, az egy
sebhely, mely elcsúfítja Isten szeretettervét, és a Megváltó be akarja
gyógyítani.
Más helyütt az evangéliumokban egy olyan apáról
találunk elbeszélést, akinek van egy súlyosan beteg lánya. Az apa hittel Jézus
fordul, és kéri, hogy mentse meg a lányát (vö. Mk 5,21–24.35–43). Nincs
megrendítőbb látvány egy beteg gyermek apjánál vagy anyjánál. Jézus rögtön
útnak indul azzal a férfival, akit Jairusnak hívnak. Egyszer csak érkezik
valaki Jairus házából, és elmondja neki, hogy a lánya meghalt, és nem érdemes
tovább fárasztania a Mestert. Jézus azonban így szól Jairushoz: „Ne félj, csak
higgy!” (Mk 5,36). Jézus tudja, hogy azt a férfit elfoghatja a harag és a
kétségbeesés kísértése, amiért meghalt a kislánya, és azt kéri tőle, hogy
őrizze meg a szívében égő lángocskát: a hitet. „Ne félj, csak higgy!” „Ne félj,
csak arra figyelj, hogy tartsd égve azt a lángot!” Aztán, amikor a házhoz érnek,
felébreszti a kislányt a halálból, és visszaadja – immár élve – szeretteinek.
Jézus a hit eme „választóvonalára” helyez
minket. Mártával, aki testvére, Lázár elvesztése miatt sír, egy dogma
világosságát állítja szembe: „Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz
bennem, még ha meghal is, élni fog; mindaz, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem
hal meg örökre. Hiszed ezt?” (Jn 11,25–26). Ezt ismétli Jézus mindegyikünknek,
valahányszor jön a halál, hogy szétszakítsa az élet és a bennünket összekötő
szeretet szövetét. Egész létezésünk dől el itt, a hit hegyoldala és a félelem
szakadéka között. Azt mondja Jézus: „Én nem a halál vagyok, én a feltámadás és
az élet vagyok. Hiszed ezt? Hiszed ezt?” Mi, akik ma itt vagyunk a téren,
hisszük ezt?
Mindannyian kicsinyek és védtelenek vagyunk a
halál misztériumával szemben. De micsoda kegyelem, ha abban a pillanatban is
őrizzük szívünkben a hit lángocskáját! Jézus kézen fog majd minket, amint kézen
fogta Jairus lányát, és még egyszer megismétli: „Talita kum!”, „Kislány, kelj fel!”
(Mk 5,41). Ezt fogja nekünk is mondani, mindnyájunknak: „Állj fel, támadj fel!”
Arra hívlak most titeket, hogy csukjátok be szemeteket, és gondoljatok arra a
pillanatra: a halálunkéra. Mindenki gondoljon a saját halálára, és képzelje el
a pillanatot, amikor Jézus kézen fog minket, és azt mondja: „Gyere, gyere
velem, kelj fel!” Ott befejeződik a remény, és a valóság veszi át a helyét, az
élet valósága. Gondoljatok bele: Jézus maga jön el mindannyiunkhoz, és kézen
fog minket, a maga gyengédségével, szelídségével, szeretetével! Mindenki
ismételje meg magában Jézus szavát: „Kelj fel, gyere! Kelj fel, gyere! Kelj
fel, támadj fel!”
Ez a mi reményünk a
halállal szemközt. A hívő számára ez egy teljesen kitáruló ajtó, a kételkedőnek
egy teljesen be nem zárt ajtón kiszűrődő fénysugár. De mindannyiunk számára
kegyelem lesz, amikor ez a Jézussal való találkozásból áradó fény beragyog
minket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése