Hívom a családokat 2017
augusztusában – Bíró László püspök levele
Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és
szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit,
aki a család és az élet mellett áll!
Egy barátom mesélte: Néhány hónapja történt,
hogy felhívott egy volt iskolai osztálytársam. Már olyan régen voltunk együtt
horgászni – kezdte mondókáját –, nem volna kedved szombat délután kijönni velem
a folyópartra? Olyan szép idő van, és olyan jó veled együtt ott ülni a parton!
Meglepődtem. Már régen nem találkoztunk, lehet, hogy osztálytársam egyedül is
ki-kiment horgászni, én azonban már azt sem tudom, hogy rendben van-e a
felszerelésem. Az ilyen közös horgászások mindig alkalmat adtak arra, hogy
valamilyen komoly beszélgetés alakuljon ki közöttünk. Talán most is van valami,
amit szeretne velem megbeszélni. Egészen más elképzelésem volt a szombat
délutánról, de úgy éreztem, hogy igent kell mondanom. Szívesen veled megyek,
válaszoltam. Szombat délután aztán ott ültünk a folyóparton egymás mellett,
csendben dobtuk a vízbe az egyik horgot a másik után. Éreztem, hogy valamit
mondani szeretne, de csak a kapásról, meg a vízről, a szép délutánról szóltunk
általánosságokat. Mintegy háromórai nem túl sikeres horgászás után azt
javasoltam, hogy menjünk fel a parti sörözőbe, igyunk meg egy korsó jó sört. A
sörözőben is jó darabig szótlanul ültünk egymás mellett, de továbbra is
éreztem, hogy osztálytársam nem a horgászásra, vagy a sörre vágyott, valami
kikívánkozik belőle. Még mielőtt elmegyünk – szólalt meg váratlanul –, hadd
mondjam: a múlt héten otthagyott. Egyedül maradtam. Döbbenten hallgattam.
Megértettem, hogy a feleségéről van szó, akit jól ismerünk, jónak, stabilnak
gondoltuk házasságukat. Zavaromban elkezdtem általános igazságokat mondani,
idéztem a katekizmusból a házastársak közötti hűségre vonatkozó gondolatokat.
Ezek biztosan nem illettek az esetükre, ő is eléggé türelmetlenül hallgatott.
Aztán csend lett. A söröző alapzaját végül ő törte meg: imádkozzál értünk,
érte, értem, meg a házasságunkért!
Amikor a fiatalok az oltárnál kimondják
egymásra az IGEN-t, vállalják, hogy napjaik együtt telnek be, együtt öregszenek
meg, hogy bárhogy is alakuljanak a körülmények, mindhalálig szeretetben
hűségesek lesznek egymáshoz. Szilárd elhatározásuk teszi erőssé házassági
köteléküket. Aki nem meri vállalni, hogy szeretete örökké fog tartani, az
egyetlen napig sem tud igazán szeretni, még ha tudomásul veszi is, hogy a
házasság az egész életre szóló kapcsolat. A házaspár naponta újra és újra
megújítja az Úr segítségében bízva ezt a hűség-döntést, bármi történjék is
velük. A házastárs a párja számára az Úr közelségének jele és eszköze, aki nem
hagy bennünket egyedül: „Én veletek vagyok mindennap a világ végéig” (Mt
28,20). (vö. AL 319)
Csak az tudja Isten szemével nézni a másik
embert, aki a másik személyi méltóságát feltétel nélkül tiszteletben tartja.
Nem azért néz rá tisztelettel és szeretettel, mert viszont-tiszteletet és
szeretetet vár, hanem mert felismeri benne az Isten-képmást, az Atya végtelen
szeretetének tárgyát. A családban is minden családtag méltó arra, hogy
tisztelettel és szeretettel nézzünk rá. Különösen igaz ez az egymás iránti
kölcsönös és örök szeretetre elköteleződött házaspár esetében. Azzal, hogy az
esküvőn egymásra kölcsönösen kimondták az IGEN-t, egy olyan útra léptek,
amelyen haladva sok akadályba ütközhetnek. A házasság szentsége nemcsak arra
készteti a házaspárt, hogy bátran induljon el ezen a küzdelmes úton, hanem
megnyitja számukra a kegyelem bőséges forrását is. Útjukon saját történetüket
valósítják meg, ezért le kell számolniuk az illúziókkal, a valóságból kell
kiindulniuk, abból, hogy egyikük sem tökéletes, tehát együtt kell növekedniük.
A házastársra vetett állandóan kritikus tekintet – még ha az tréfás formában
nyilvánul is meg – jelzi, hogy a felek a házasságot nem türelemmel, megértéssel
és nagylelkűséggel végrehajtandó közös tervként fogták fel. Ilyenkor a szeretet
helyére lassan de biztosan mindennek a megkérdőjelezése és bírálata, egymás jó
és rossz tulajdonságainak számontartása, majd ultimátumok kiadása, versengő és
önigazoló vitákba bonyolódás lép. Ilyen körülmények között sem egyéni, sem
közös érlelődésre nincs mód. Ahelyett, hogy a házaspár egysége növekedne,
mélyül a közöttük húzódó szakadék. (vö. AL 218)
Idézzetek fel rokoni, baráti, vagy ismeretségi
körötökből olyan házaspárokat, akiknél gyakori még ünnepi alkalmakkor is a
tréfás-gunyoros csipkelődés! Mit tapasztaltok, hogyan hat ez a jelen lévő
gyerekekre, a kisebb és nagyobb közösségre? Lehet-e örömet szerezni bírálattal,
vitatkozással?
Újra fel kell fedeznünk az evangélium
tanításának gazdagságát a családról és az emberi létezés végső értelméről. Egy
család sem tökéletes valóság, és nincs készen egyszer s mindenkorra,
fokozatosan kell kibontakoztatnia szeretőképességét. Nem követelhetünk olyan
tökéletességet, szándékbeli tisztaságot és koherenciát a személyek közötti
kapcsolatoktól, amilyet majd csak az örök hazában találhatunk meg, de nem is
mondhatunk kemény ítéletet azok fölött, akik nagyfokú törékenység állapotában
élnek. Arra vagyunk hivatva, hogy mindannyian fáradhatatlanul haladjunk a
magunknál és családunknál nagyobb felé, amit elképzelni sem tudunk. Tegyük spontán
figyelmességünkkel észrevétlenné a másik gyengeségeit, apróbb-nagyobb hibáit.
Virágoztassuk ki a házasságunkban a gyengéd szeretetet, amely képes a
társunkban felébreszteni az örömet: szeretnek engem! (vö. AL 325)
Mindannyiunknak törekednünk kell a tökéletességre,
noha azt itt a földi életben nem érhetjük el. Hogyan tudjátok gyerekeiteket
rávezetni arra, hogy a sikertelenség nem ok a küzdelem feladására? Mi teszi
lehetővé, hogy azt kívánjuk magunktól, házastársunktól, gyerekeinktől, hogy egy
olyan cél felé haladjunk, a felé irányítsuk őket, amit elképzelni sem tudunk?
Hetek múlva – folytatta barátom elbeszélését –,
meghívót kaptam volt osztálytársamtól, meghívott a harmincadik házassági
évfordulójuk alkalmából mondandó hálaadó szentmisére. A meghívónak nagyon
megörültem, de kicsit csodálkoztam a dolgon. Kiderült, hogy a feleségnél már
régebben egy súlyos idegrendszeri betegség tünetei jelentek meg. Ez a betegség
tíz-tizenöt év alatt fokozatosan felőrli a mozgásszervi és szellemi
koordinációt. A feleség ezzel tisztában volt, de a férjének nem beszélt róla,
mert meg akarta kímélni mindenféle izgalomtól és aggodalomtól. A gyerekeik
kirepülése egyébként is olyan helyzetet teremtett, amelyhez nem tudtak alkalmazkodni.
Addig nem értek rá, hogy egymás gondjaival foglalkozzanak, most meg nem
találták meg az új körülményeknek megfelelő párbeszédmódot és
magatartásformákat. Amikor a betegség tünetei fokozódtak, a feleség úgy
döntött, hogy megkíméli férjét, ne kelljen végigszenvednie az ő betegségét, és
elköltözött özvegyasszony nővéréhez vidékre. A férjnek azonban nem
megkönnyebbülést okozott ez a „kímélet”, hanem mély depresszióba esett. Sokat
töprengett azon, hogy felesége miért nem él abban a tudatban, hogy férje
szereti, és mindenre kész érte. Lassan ráébredt, hogy ennek ő maga az oka,
ezért felesége nem hibáztatható. Ő a hibás mindenért, ő nem tudta szeretetét
feleségével éreztetni, szeretetéről ő nem beszélt neki már régóta. Ez a
felismerés elsöpörte a depresszióját, elhatározta, hogy visszaszerezi
mindkettőjük boldogságát. Elutazott felesége nővéréhez egy nagy csokor
virággal, és ünnepélyesen újra megkérte felesége kezét. Így került sor, a
harmincadik házassági évforduló megünneplésére. Omnia vincit amor! – fejezte be
elbeszélését barátom.
Hogyan emlékeztek vissza azokra a szándékokra,
amelyekkel szívetekben házasságkötésetek alkalmával az oltár elé álltatok?
Mennyiben sikerült ezeket a szándékokat valóra váltani?
Bíró László,az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése