2017. július 31., hétfő

A Jézus Szíve-tiszteletről: P. Szabó Ferenc SJ tanulmánya



A Jézus Szíve-tiszteletről: P. Szabó Ferenc SJ tanulmánya


Jézus Szent Szíve

Kiengesztelés – elégtétel – engesztelés – helyettesítő szenvedés

Az engesztelés egyike azoknak a vallási-teológiai fogalmaknak, amelyek ki vannak téve a félreértés és a tévesztés veszélyének.[1] Herbert Vorgrimler (Karl Rahner-tanítvány) megállapítja: „A katolikus spiritualitásnak még nem sikerült úrrá lennie azokon a félreértéseken, melyek szerint a bűnökért az önmagunkra rótt gyötrelmek és lemondások mellett mintegy pótlólagosan kellene »vezekelnünk« azért, hogy elnyerjük Isten bocsánatát. Kínos elbizakodottságra és önteltségre vall, ha valaki mások mulasztásai miatt – nemritkán beteges fanatizmussal párosuló – engesztelő akcióba kezd.”
A következőkben az engesztelés teológiai és gyakorlati kérdésével kapcsolatban néhány eltévelyedést, félreértést szeretnék helyesbíteni, követve mai jeles teológusok véleményét – természetesen az Egyház lényegi tanításának keretein belül.[2]
Értünk emberekért, a mi üdvösségünkért...”
Jézus Krisztust „értünk keresztre feszítették” – hangzik az alapvető kijelentés a hitvallásokban. A Tanítóhivatal ritkán beszél külön áldozatként Jézus haláláról, Krisztus papságáról, hanem e témák többnyire az Eucharisztiával kapcsolatos kijelentések összefüggésében jelennek meg: „Ez az én testem, mely értetek adatik”, „ez az én vérem, mely értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára”.[3]
Azt, hogy az Atyának elégtételt szolgáltatott értünk, bűneinkért, a Trentói zsinat csak mellékesen nyilvánítja ki (DH 1529, 1690; vö. 3438, 3891). Az Istennel való kiengesztelődés és a bűnök bocsánata az egyes hívő életében a keresztségben és a bűnbánatban válik konkréttá.
A Jézus Szíve-tiszteletről
A Jézus Szíve-tiszteletnek egyik kulcsszava az engesztelés. Ennek helyes értelmét keressük a Megtestesülés/Megváltás pozitív szemlélete távlatában.
Az engesztelés gondolatát XI. Pius és XII. Pius Jézus Szíve-enciklikái elevenítették fel.[4] Jelzem, hogy a ma már kevésbé népszerű Jézus Szíve-tiszteletben még  erős hangsúlyt kap az engesztelés/jóvátétel gondolata.[5]
A Jézus Szíve-tisztelet szentírási és krisztológiai alapjait újra kifejtette 1956-ban XII. Pius Haurietis aquas kezdetű enciklikája, válaszolva bizonyos kritikákra is. E tisztelet megnyilatkozási formái: az engesztelés, a viszontszeretet, Krisztus követése és önmagunk fölajánlása. A hívő engesztelése lényegében bekapcsolódás abba az engesztelésbe, amelyet Jézus mint főpap az Atya elé visz, ugyanakkor az ellene elkövetett sértések jóvátétele is. Önmagunk fölajánlása azt fejezi ki, hogy egyesülni akarunk a szeretettel, mellyel Isten szerette a világot, és minden fáradozásunkat, munkánkat, szenvedésünket ennek érdekében tesszük és viseljük. De e tisztelet gyakorlásában is – a jóvátétel helytelen (jogi) értelmezésén kívül – megvan a veszélye annak is, hogy az ájtatosság elszakad a teljes Isten-embertől, és csak a test egy szervére, a szívre, a szeretet jelképére irányul.
„A Szentírásban és a hagyományban a szív nem lélektani, hanem az egész embert kifejező fogalom, olyan ősfogalom, amely egyszerre fejezi ki a testi és a lelki valóságot. A testben megnyilvánuló személyesség belső központja, ahol a személyes elhatározások és a külső kapcsolatok megszületnek. Amikor Jézus szeretete helyett a szívét tiszteljük, akkor az elvont fogalom helyett a konkrét valóságra hivatkozunk, és ez egyúttal eszünkbe idézi a megtestesülés titkát is.”[6]
De a legfontosabb a teológiai háttérmagyarázat: a Hauretis aquas kezdetű enciklika megtestesülésről szóló része (II/1, 18–23. pontok) egyoldalúan magyarázza a megtestesülés indítékát: „A megtestesülés fő célja a megváltás volt: a megváltás alapja az isteni szeretet misztériuma.”  Feltűnő itt, hogy a görög egyházatyákra nem hivatkozik, bár a „fő célja” kitétel helyet hagy a hagyomány más irányú, az üdvrend teljesebb felfogásának is, a megistenülésnek.
A 20. pont kétszer idézi Szent Tamást: „szeretetből és engedelmességből vállalt szenvedésével Krisztus nagyobb dolgot adott Istennek, mint amit az egész emberiség bűnének jóvátétele megkívánt”.[7]
Szent Anzelm elégtétel-elmélete
E tétel kifejtésekor a körlevél világosan visszahajol Szent Anzelmhez: (Canterbury érseke, 1093–1109), aki - Louis Bouyer szerint[8] a legveszélyesebb befolyást gyakorolta a nyugati vallásos gondolkodásra, a Megváltás teológiájára. A Megtestesülés egész problémáját ugyanis visszavezeti a bűn által megsértett Istennek tartozó elégtétel szükségességére.[9]
Anzelm érvelését nem mindig értették helyesen, ezért is bírálták tételét. Többek szerint elmélete mögött az isteni igazságosság helytelen felfogása húzódik: milyen Isten az, akinél a legfőbb törvény saját fölségének tisztelete?  Mit jelent az, hogy Isten elégtételt szolgáltat önmagának? Milyen viszony lehetséges az anzelmi istenkép és a keresztény Isten, a teremtényeit végtelenül szerető, teremtő és üdvözítő Isten között? Mások kevésbé szigorúak, mint L. Bouyer. Úgy vélik, Anzelm elgondolása, szándéka helyes; mögötte ugyanis ott van a megváltás misztériumának mély megérzése, ahogy művei egyes elemzői megmutatták: Anzelm mindenekelőtt el akarja kerülni azt az Isten szeretetéről alkotott téves felfogást, amely nem mérlegelné kellőképpen a bűn súlyát. Az egyházatyáknál ugyanis gyakori az a felfogás, hogy Krisztus a démonnak való tartozást fizette meg. Anzelm érdeme, hogy bírálta és elvetette ezt a torz, abszurd képzelődést. Tehát saját felfogása kevésbé volt ártalmas, de leszűkített szemlélete mégsem volt elégséges a Megtestesülés misztériumának teljes megvilágításához.
Térjünk vissza a Haurietis aquas érvelésére:
„Az emberek ugyanis sehogy sem lettek volna képesek eléggé jóvátenni gonosztetteiket, Krisztus azonban kiontott drága vérével megszerezte számunkra az érdem beláthatatlan gazdagságát (…). Az isteni Megváltó tehát, mint törvényes és tökéletes közvetítőnk, értünk lángoló szeretetében teljesen kiegyenlítette az emberiség kötelezettségét és tartozását az isteni jogrenddel szemben. És ezzel megteremtette az isteni igazságosság és irgalom között azt a csodálatra méltó összhangot, amely üdvösségünknek mindent felülmúló misztériuma.”
Ezután a körlevél ismét Szent Tamást idézi hosszabban, aki az isteni igazságosság és az irgalom összhangját és a Fiú köteles elégtételét mutatja meg Krisztus megváltó kereszthalálában: Krisztus szenvedésével, kereszthalálával tett eleget Isten igazságosságának, kiengesztelve az emberiség bűneiért: „és így az embert Krisztus igazságossága szabadította meg.”[10]
Az enciklika 23. pontjában még ezt olvassuk: „A katolikus hitnek a Szentírással tökéletesen egybehangzó hivatalos dokumentumai ugyanis nyomatékosan tudtunkra adják, hogy Isten egyszülött Fia főleg azért vette fel a szenvedni képes és halandó emberi természetet, mert véres áldozatot akart a keresztre szegezetten bemutatni, hogy művét, az ember megváltását beteljesítse.”  Ennek igazolására következik a Zsidóknak írt levél idézése. (Zsid 2,11–14, 17–18).
II. János Pál Redemptor hominis (1979) és Dives in misericordia (1980) kezdetű enciklikáiban, valamint Reconciliatio et paenitentia (1984) kezdetű buzdításában körvonalazza a kiengesztelésről szóló tanítást.
Jézus Krisztus az egyetlen közvetítő ledöntött minden válaszfalat, mint békeszerző megszüntetett minden ellenségeskedést, általa van szabad utunk az egy Lélekben az Atyához. (vö. Ef 2,12–18). A „kiengesztelés igéje” mint a „keresztről szóló ige” véget vetett minden áldozati kultusznak, létrehozta a megigazulást, lehetőséget adott az új életre, új igazságra, új alapokon nyugvó kapcsolatokra Isten és az ember, valamint az emberek között.[11]
Megtestesülés és Megváltás egyetlen egységet alkot
Egyre jobban tért nyer az a pozitívabb szemlélet - Y. de Montcheuil SJ (1900-1944) nyomán[12] - amely az Újszövetségre, Szent Jánosra, Szent Pál a Kolosszeiekhez és az Efezusiakhoz írt leveleinek Krisztus-himnuszaira támaszkodik. Többször idézik Iréneuszt a rekapitulációról, illetve a Pált értelmező Ágostont a „teljes Krisztusról”: a Fő és a tagok alkotják a teljes egyházi Testet.
Az Atya üdvösségtervében a Megtestesülés indítéka végtelenül túlhaladja a bűntől való szabadítást. Isten Igéje a teremtés és az új emberiség Elsőszülöttje (János Prológus, Kol 1,13–20; Zsid 1,1–4). Az Atya a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket Krisztusban, hogy gyermekeivé legyünk, részesüljünk az isteni életben. Benne van vére által szerzett megváltásunk, bűneink bocsánata, Benne kaptuk a megígért Szentlélek pecsétjét, aki örökségünk foglalója. (Vö. Ef 1,3–14)
E szemléletben a krisztológia és a szótériológia egyetlen egységet alkot. A Megváltást mindig az abszolút ingyenes isteni szeretet távlatában kell tárgyalni, ahol minden először Istentől jön. A Megtestesülés és Megváltás egyaránt a szeretet misztériuma: „Isten annyira szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.” (Jn 3,16) De ez a szemlélet a középkor óta a modern korig abba a klasszikus felfogásba ütközik, amely a Megváltást mindenekelőtt a bűnért való elégtételnek tekinti. Montcheuil nem tagadja ezt a szempontot, tehát, hogy Krisztus a kereszten elégtételt szerzett a bűnökért. De sajnálja, hogy a Megváltás beszűkített értelmezése vált központivá, feledtetve a szélesebb távlatokat. Főleg az ellen a teória ellen tiltakozik, amely szerint a Krisztus által szerzett elégtétel mintegy az Isten büntető igazságosságának tartozott adósság megfizetése lenne. Ez a felfogás homlokegyenest ellenkezik az isteni szeretet abszolút ingyenességével. Az Istennek adott elégtétel bizonyos értelemben a bűn helyrehozása/engesztelése (réparation), de ez nem megelőzi a bocsánatot, mintha annak feltétele lenne, hanem az ingyen kapott megbocsátást követi, tehát a hálás viszont-szeretetből fakad.[13]
Kiegészítő jegyzet:
Jézus helyettesítő halálának engesztelő jellege (Walter Kasper)
Az újkorban az egyházak vallásosságában eltűnt az üdvösségben való szolidaritás gondolata, elterjedt az üdvösség/megváltás értelmének privatizálása. A népmissziók mottója ez volt: „Mentsd meg a lelkedet!” El kell mélyítenünk ezt a keresztény tanítást: „Jézus Krisztus a többiekért élő ember; szolidaritás az üdvösségben – hangoztatja Walter Kasper, aki történeti áttekintése (főleg Szent Anzelm elégtétel-tanának félreértelmezését kiigazítva) megvilágítja Jézus helyettesítő halálának üdvhozó jelentőségét és engesztelő jellegét.[1]
„A helyettesítés nagy, bibliai és patrisztikus gondolata manapság általában csak kicsinyítve, ájtatosságok formájában él tovább a Jézus Szíve-tiszteletben, a máriás ájtatosságokban, főleg a Lourdes-ból és Fatimából kiinduló mozgalmakban, és azokban, amelyekben még van szerepe a helyettesítő imának és áldozatnak.[2]
Kasper ezután igyekszik megmenteni, helyesen értelmezve a helyettesítés-gondolatot, rávilágítva annak időszerűségére: napjainkban az emberiség növekvő mértékben eggyé válik, és a szolidaritás tudata egyre szélesebb körben elterjed.
Walter Kasper krisztológiájában a Jézus Krisztus a többiekért élő ember, szolidaritás az üdvösségben  című fejezetben a Biblia alapján kifejti a helyettesítő szenvedés teológiáját és gyakorlatát, az üdvösségkeresés társadalmi dimenzióját. Az Újszövetségben (vö. 1Kor 15, 3–5; 11,24; és Lk 22,19; Mk 14,24 és párh., Mk 10,45b) világos, hogy Jézus, az Emberfia életét adja váltságul sokakért, meghalt bűneinkért és feltámadt megigazulásunkra. E szövegekben a hüpernek három jelentése van: értünk; javunkra; helyettünk. Tehát – amint a Filippi levél 2,6sk Krisztus-himnusza leírja: a Fiú, a megtestesült Ige felvette a szolgai alakot (utalás az izajási Szenvedő szolgára), szabadon, szeretetből szolidaritást vállalt az emberekkel, „kiüresítette önmagát”, az Atyának mondott teljes Igenjével megfordította a lázadó teremtmények állapotát. (Jézus azonosítja magát sorsunkkal, helyünkre lép, mássá válik, és így megváltozik a az emberi szituáció. Szegénysége által meggazdagodunk (2Kor 8,9). „Ezt nevezi Pál kiengesztelésnek (katallagé). Ebben a görög szóban benne van az allosz (más) melléknév; a kiengesztelés tehát mássá válás. Ilyen értelemben mondja Pál a 2Kor 5,18skk-ban, hogy Isten kiengesztelte a világot önmagával. „Ő azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy általa Isten igazságossága legyünk” (2Kor 5,21). Krisztus „azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,15) „A helyettesítő kiengesztelés tehát magában foglalj a küldetést a helyettesítő létre másokért. Isten Krisztus kiengesztelő tettében azt érte el, hogy mindnyájunkat Isten újjáteremtő szeretete határoz meg, és ezért egymásért kell léteznünk. Ez a szolidaritás az új teremtés valósága.”[3])
„Jézus tehát magára veszi az egész bűn fertőzte történelmet, és önkéntes engedelmessége és helyettesítő szolgálat révén új minőségre emeli a történelmet, új kezdetet ad neki. (…) Az ő engedelmessége engesztelést hoz az első Ádám engedetlenségére. (…) Jézus mindannyiunkért megízlelte a halált (vö. Zsid 2,9–11), hogy szenvedése árán az üdvösség szerzője legyen, és mint a Fiú sokak fiúságát alapozza meg, és mindenkit testvérévé tegyen.”[4]
Walter Kasper tehát a szolidaritást hangsúlyozza az üdvösségben – minthogy a hívők Krisztus (misztikus) testét alkotják – és a helyettesítő szenvedés értékét. Ugyanakkor bírálja Anzelm elégtétel-tanának leszűkített értelmezését, amely többek között a szenvedésre, áldozatra helyezi a hangsúlyt. „Jézus nem úgy lép a helyünkre, hogy átveszi cselekvésünket – hiszen a helyettesítés nem pótlás –, hanem éppen lehetővé teszi azt, azáltal, hogy felszabadítja az embert az engedelmes Krisztus-követésére és a szeretet szolgáló tetteire.”
Kasper tehát „rehabilitálja” az engesztelést, helyes értelmet adva neki, és rávilágít időszerűségére: „A Jézus helyettesítő halálának engesztelő jellegéről és üdvösséghozó jelentőségéről szóló hittétel „nem olyan mitologikus kijelentés, amelyet ma már nem lehet megérteni, hanem nagyon is kapcsolódik az ember antropológiai és szociológiai adottságaihoz, anélkül, hogy azokból levezethető lenne.”[5]
Krisztus nem „vált meg”, nem „vásárol vissza” bennünket (nem fizet váltságdíjat senkinek, például az ördögnek); nem szabadít meg bennünket a bűntől a mi közreműködésünk nélkül, vagy akaratunk ellenére. Sokkal többre kötelez bennünket: az Isten- és emberszeretetre, ami már a megistenülés kezdete. E szeretet által üdvözülünk, megszabadítjuk magunkat önmagunktól: vagyis kilépünk önző világunkból, kitárulunk a szeretet széles világa felé. Az elégtétel nem Istennek, hanem az embernek szükséges, hogy a kapott bocsánat az igazi megtéréshez és nagyobb hálás szeretethez vezessen.
 
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése