A Jézus Szíve-tiszteletről: P. Szabó Ferenc SJ tanulmánya
Jézus
Szent Szíve
Kiengesztelés
– elégtétel – engesztelés – helyettesítő szenvedés
Az engesztelés
egyike azoknak a vallási-teológiai fogalmaknak, amelyek ki vannak téve a
félreértés és a tévesztés veszélyének.[1]
Herbert Vorgrimler (Karl Rahner-tanítvány) megállapítja: „A katolikus
spiritualitásnak még nem sikerült úrrá lennie azokon a félreértéseken, melyek
szerint a bűnökért az önmagunkra rótt gyötrelmek és lemondások mellett mintegy
pótlólagosan kellene »vezekelnünk« azért, hogy elnyerjük Isten bocsánatát.
Kínos elbizakodottságra és önteltségre vall, ha valaki mások mulasztásai miatt
– nemritkán beteges fanatizmussal párosuló – engesztelő akcióba kezd.”
A
következőkben az engesztelés teológiai és gyakorlati kérdésével kapcsolatban
néhány eltévelyedést, félreértést szeretnék helyesbíteni, követve mai jeles
teológusok véleményét – természetesen az Egyház lényegi tanításának keretein
belül.[2]
„Értünk
emberekért, a mi üdvösségünkért...”
Jézus Krisztust „értünk keresztre feszítették” –
hangzik az alapvető kijelentés a hitvallásokban. A Tanítóhivatal ritkán beszél
külön áldozatként Jézus haláláról, Krisztus papságáról, hanem e témák többnyire
az Eucharisztiával kapcsolatos kijelentések összefüggésében jelennek meg: „Ez az
én testem, mely értetek adatik”, „ez az én vérem, mely értetek és sokakért
kiontatik a bűnök bocsánatára”.[3]
Azt,
hogy az Atyának elégtételt szolgáltatott értünk, bűneinkért,
a Trentói zsinat csak mellékesen nyilvánítja ki (DH 1529, 1690; vö. 3438,
3891). Az Istennel való kiengesztelődés és a bűnök bocsánata az egyes hívő
életében a keresztségben és a bűnbánatban válik konkréttá.
A Jézus
Szíve-tiszteletről
A Jézus
Szíve-tiszteletnek egyik
kulcsszava az engesztelés. Ennek helyes értelmét keressük a
Megtestesülés/Megváltás pozitív szemlélete távlatában.
Az engesztelés
gondolatát XI. Pius és XII. Pius Jézus Szíve-enciklikái
elevenítették fel.[4] Jelzem,
hogy a ma már kevésbé népszerű Jézus Szíve-tiszteletben még
erős hangsúlyt kap az engesztelés/jóvátétel gondolata.[5]
A Jézus
Szíve-tisztelet szentírási és krisztológiai alapjait újra
kifejtette 1956-ban XII. Pius Haurietis aquas kezdetű
enciklikája, válaszolva bizonyos kritikákra is. E tisztelet megnyilatkozási
formái: az engesztelés,
a viszontszeretet, Krisztus követése és önmagunk fölajánlása. A hívő
engesztelése lényegében bekapcsolódás abba az engesztelésbe, amelyet Jézus mint
főpap az Atya elé visz, ugyanakkor az ellene elkövetett sértések jóvátétele is.
Önmagunk fölajánlása azt fejezi ki, hogy egyesülni akarunk a szeretettel,
mellyel Isten szerette a világot, és minden fáradozásunkat, munkánkat,
szenvedésünket ennek érdekében tesszük és viseljük. De e tisztelet
gyakorlásában is – a jóvátétel helytelen (jogi)
értelmezésén kívül – megvan a veszélye annak is, hogy az ájtatosság elszakad a
teljes Isten-embertől, és csak a test egy szervére, a szívre, a szeretet jelképére
irányul.
„A
Szentírásban és a hagyományban a szív nem lélektani, hanem az egész embert
kifejező fogalom, olyan ősfogalom, amely egyszerre fejezi ki a testi és a lelki
valóságot. A testben megnyilvánuló személyesség belső központja, ahol a
személyes elhatározások és a külső kapcsolatok megszületnek. Amikor Jézus
szeretete helyett a szívét tiszteljük, akkor az elvont fogalom helyett a
konkrét valóságra hivatkozunk, és ez egyúttal eszünkbe idézi a megtestesülés
titkát is.”[6]
De a
legfontosabb a teológiai háttérmagyarázat: a Hauretis
aquas kezdetű enciklika megtestesülésről szóló része (II/1,
18–23. pontok) egyoldalúan magyarázza a megtestesülés indítékát: „A
megtestesülés fő célja a megváltás volt: a megváltás alapja az isteni szeretet
misztériuma.” Feltűnő itt, hogy a görög egyházatyákra nem
hivatkozik, bár a „fő célja” kitétel helyet hagy a
hagyomány más irányú, az üdvrend teljesebb felfogásának is, a megistenülésnek.
A 20.
pont kétszer idézi Szent Tamást: „szeretetből és engedelmességből vállalt
szenvedésével Krisztus nagyobb dolgot adott Istennek, mint amit az egész
emberiség bűnének jóvátétele megkívánt”.[7]
Szent
Anzelm elégtétel-elmélete
E tétel
kifejtésekor a körlevél világosan visszahajol Szent Anzelmhez:
(Canterbury érseke, 1093–1109), aki - Louis Bouyer szerint[8] a
legveszélyesebb befolyást gyakorolta a nyugati vallásos gondolkodásra, a
Megváltás teológiájára. A Megtestesülés egész problémáját ugyanis
visszavezeti a bűn által megsértett Istennek tartozó elégtétel
szükségességére.[9]
Anzelm
érvelését nem mindig értették helyesen, ezért is bírálták tételét. Többek
szerint elmélete mögött az isteni igazságosság helytelen
felfogása húzódik: milyen Isten az, akinél a legfőbb törvény saját fölségének
tisztelete? Mit jelent az, hogy Isten elégtételt szolgáltat önmagának?
Milyen viszony lehetséges az anzelmi istenkép és a keresztény Isten, a
teremtényeit végtelenül szerető, teremtő és üdvözítő Isten között? Mások
kevésbé szigorúak, mint L. Bouyer. Úgy vélik, Anzelm elgondolása, szándéka
helyes; mögötte ugyanis ott van a megváltás misztériumának mély megérzése,
ahogy művei egyes elemzői megmutatták: Anzelm mindenekelőtt el akarja kerülni
azt az Isten szeretetéről alkotott téves felfogást, amely nem mérlegelné
kellőképpen a bűn súlyát. Az egyházatyáknál ugyanis gyakori az a felfogás, hogy
Krisztus
a démonnak való tartozást fizette meg. Anzelm érdeme, hogy bírálta
és elvetette ezt a torz, abszurd képzelődést. Tehát saját felfogása kevésbé
volt ártalmas, de leszűkített szemlélete mégsem volt elégséges a Megtestesülés misztériumának
teljes megvilágításához.
Térjünk
vissza a Haurietis
aquas érvelésére:
„Az
emberek ugyanis sehogy sem lettek volna képesek eléggé jóvátenni
gonosztetteiket, Krisztus azonban kiontott drága vérével megszerezte számunkra
az érdem beláthatatlan gazdagságát (…). Az isteni Megváltó tehát, mint törvényes és
tökéletes közvetítőnk, értünk lángoló szeretetében teljesen kiegyenlítette az
emberiség kötelezettségét és tartozását az isteni jogrenddel szemben.
És ezzel megteremtette az isteni igazságosság és irgalom között azt a
csodálatra méltó összhangot, amely üdvösségünknek mindent felülmúló
misztériuma.”
Ezután a
körlevél ismét Szent Tamást idézi hosszabban, aki az isteni igazságosság
és az irgalom összhangját és a Fiú köteles elégtételét
mutatja meg Krisztus megváltó kereszthalálában:
Krisztus szenvedésével, kereszthalálával tett eleget Isten igazságosságának,
kiengesztelve az emberiség bűneiért: „és így az embert Krisztus igazságossága
szabadította meg.”[10]
Az
enciklika 23. pontjában még ezt olvassuk: „A katolikus hitnek a Szentírással tökéletesen
egybehangzó hivatalos dokumentumai ugyanis nyomatékosan tudtunkra adják, hogy
Isten egyszülött Fia főleg azért vette fel a szenvedni képes és halandó
emberi természetet, mert véres áldozatot akart a keresztre szegezetten
bemutatni, hogy művét, az ember megváltását beteljesítse.”
Ennek igazolására következik a Zsidóknak írt levél idézése. (Zsid 2,11–14,
17–18).
II.
János Pál Redemptor hominis (1979) és Dives in misericordia (1980) kezdetű enciklikáiban, valamint Reconciliatio et paenitentia (1984) kezdetű buzdításában körvonalazza a kiengesztelésről
szóló tanítást.
Jézus
Krisztus az egyetlen közvetítő ledöntött minden válaszfalat, mint békeszerző
megszüntetett minden ellenségeskedést, általa van szabad utunk az egy Lélekben
az Atyához. (vö. Ef 2,12–18). A „kiengesztelés igéje” mint a „keresztről
szóló ige” véget vetett minden áldozati kultusznak,
létrehozta a megigazulást, lehetőséget adott az új életre, új igazságra, új
alapokon nyugvó kapcsolatokra Isten és az ember, valamint az emberek között.[11]
Megtestesülés
és Megváltás egyetlen egységet alkot
Egyre
jobban tért nyer az a pozitívabb szemlélet - Y. de Montcheuil SJ (1900-1944)
nyomán[12] - amely
az Újszövetségre, Szent Jánosra, Szent Pál a Kolosszeiekhez és az Efezusiakhoz
írt leveleinek Krisztus-himnuszaira támaszkodik.
Többször idézik Iréneuszt a rekapitulációról, illetve a Pált
értelmező Ágostont a „teljes Krisztusról”: a Fő és a tagok alkotják a teljes
egyházi Testet.
Az Atya
üdvösségtervében a Megtestesülés indítéka végtelenül túlhaladja a bűntől való
szabadítást. Isten Igéje a teremtés és az új emberiség Elsőszülöttje (János Prológus, Kol 1,13–20; Zsid 1,1–4). Az Atya
a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket Krisztusban, hogy gyermekeivé
legyünk, részesüljünk az isteni életben. Benne van vére által szerzett
megváltásunk, bűneink bocsánata, Benne kaptuk a megígért Szentlélek pecsétjét,
aki örökségünk foglalója. (Vö. Ef 1,3–14)
E szemléletben
a krisztológia
és a szótériológia egyetlen egységet alkot.
A
Megváltást mindig az abszolút ingyenes isteni szeretet távlatában
kell tárgyalni, ahol minden először Istentől jön. A
Megtestesülés és Megváltás egyaránt a szeretet
misztériuma: „Isten annyira szerette a
világot, hogy egyszülött Fiát adta érte.” (Jn 3,16) De ez a szemlélet a
középkor óta a modern korig abba a klasszikus felfogásba ütközik, amely a
Megváltást mindenekelőtt
a bűnért való elégtételnek tekinti. Montcheuil nem tagadja ezt a
szempontot, tehát, hogy Krisztus a kereszten elégtételt szerzett a bűnökért. De
sajnálja, hogy a Megváltás beszűkített értelmezése vált központivá, feledtetve
a szélesebb távlatokat. Főleg az ellen a teória ellen tiltakozik,
amely szerint a Krisztus által szerzett elégtétel mintegy az Isten
büntető igazságosságának tartozott adósság megfizetése lenne. Ez a
felfogás homlokegyenest ellenkezik az isteni szeretet abszolút
ingyenességével. Az Istennek adott elégtétel bizonyos értelemben
a bűn helyrehozása/engesztelése (réparation), de ez nem
megelőzi a bocsánatot, mintha annak feltétele lenne,
hanem az ingyen kapott megbocsátást követi, tehát a
hálás viszont-szeretetből fakad.[13]
Kiegészítő
jegyzet:
Jézus
helyettesítő halálának engesztelő jellege (Walter Kasper)
Az
újkorban az egyházak vallásosságában eltűnt az üdvösségben való szolidaritás
gondolata, elterjedt az üdvösség/megváltás értelmének privatizálása. A
népmissziók mottója ez volt: „Mentsd meg a lelkedet!” El kell mélyítenünk ezt a
keresztény tanítást: „Jézus Krisztus a többiekért élő ember; szolidaritás az
üdvösségben – hangoztatja Walter Kasper, aki történeti áttekintése (főleg Szent
Anzelm elégtétel-tanának félreértelmezését kiigazítva) megvilágítja Jézus
helyettesítő halálának üdvhozó jelentőségét és engesztelő jellegét.[1]
„A helyettesítés nagy, bibliai és patrisztikus
gondolata manapság általában csak kicsinyítve, ájtatosságok formájában él
tovább a Jézus
Szíve-tiszteletben, a máriás ájtatosságokban, főleg a Lourdes-ból és
Fatimából kiinduló mozgalmakban, és azokban, amelyekben még van szerepe a
helyettesítő imának és áldozatnak.”[2]
Kasper
ezután igyekszik megmenteni, helyesen értelmezve a helyettesítés-gondolatot,
rávilágítva annak időszerűségére: napjainkban az emberiség növekvő mértékben
eggyé válik, és a szolidaritás tudata egyre szélesebb körben elterjed.
Walter
Kasper krisztológiájában a Jézus Krisztus a többiekért élő ember,
szolidaritás az üdvösségben című fejezetben a Biblia alapján
kifejti a helyettesítő
szenvedés teológiáját és gyakorlatát, az üdvösségkeresés
társadalmi dimenzióját. Az Újszövetségben (vö. 1Kor 15, 3–5; 11,24;
és Lk 22,19; Mk 14,24 és párh., Mk 10,45b) világos, hogy Jézus, az Emberfia
életét adja váltságul sokakért, meghalt bűneinkért és feltámadt
megigazulásunkra. E szövegekben a hüpernek három jelentése van: értünk;
javunkra; helyettünk. Tehát – amint a Filippi levél 2,6sk
Krisztus-himnusza leírja: a Fiú, a megtestesült Ige felvette a szolgai alakot
(utalás az izajási Szenvedő szolgára), szabadon, szeretetből szolidaritást vállalt
az emberekkel, „kiüresítette önmagát”, az Atyának mondott teljes Igenjével
megfordította a lázadó teremtmények állapotát. (Jézus azonosítja magát
sorsunkkal, helyünkre lép, mássá válik, és így megváltozik a az emberi
szituáció. Szegénysége által meggazdagodunk (2Kor 8,9). „Ezt nevezi Pál
kiengesztelésnek (katallagé). Ebben a görög szóban
benne van az allosz (más) melléknév; a
kiengesztelés tehát mássá válás. Ilyen értelemben mondja Pál a 2Kor
5,18skk-ban, hogy Isten kiengesztelte a világot önmagával. „Ő azt, aki bűnt nem
ismert, bűnné tette értünk, hogy általa Isten igazságossága legyünk” (2Kor
5,21). Krisztus „azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ne maguknak
éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,15) „A
helyettesítő kiengesztelés tehát magában foglalj a küldetést a helyettesítő
létre másokért. Isten Krisztus kiengesztelő tettében azt érte el, hogy
mindnyájunkat Isten újjáteremtő szeretete határoz meg, és ezért egymásért kell
léteznünk. Ez a szolidaritás az új teremtés valósága.”[3])
„Jézus tehát magára veszi az egész bűn fertőzte
történelmet, és önkéntes engedelmessége és helyettesítő szolgálat révén új
minőségre emeli a történelmet, új kezdetet ad neki. (…) Az ő engedelmessége
engesztelést hoz az első Ádám engedetlenségére. (…) Jézus mindannyiunkért
megízlelte a halált (vö. Zsid 2,9–11), hogy szenvedése árán az üdvösség
szerzője legyen, és mint a Fiú sokak fiúságát alapozza meg, és mindenkit
testvérévé tegyen.”[4]
Walter
Kasper tehát a szolidaritást
hangsúlyozza
az üdvösségben –
minthogy a hívők Krisztus (misztikus) testét alkotják – és a helyettesítő
szenvedés értékét. Ugyanakkor bírálja
Anzelm elégtétel-tanának leszűkített értelmezését, amely többek között a
szenvedésre, áldozatra helyezi a hangsúlyt. „Jézus nem úgy lép a
helyünkre, hogy átveszi cselekvésünket – hiszen a helyettesítés nem pótlás –, hanem
éppen lehetővé teszi azt, azáltal, hogy felszabadítja az embert az engedelmes
Krisztus-követésére és a szeretet szolgáló tetteire.”
Kasper
tehát „rehabilitálja” az engesztelést, helyes értelmet adva neki, és rávilágít
időszerűségére: „A Jézus helyettesítő halálának engesztelő jellegéről és
üdvösséghozó jelentőségéről szóló hittétel „nem olyan mitologikus kijelentés,
amelyet ma már nem lehet megérteni, hanem nagyon is kapcsolódik az ember
antropológiai és szociológiai adottságaihoz, anélkül, hogy azokból levezethető
lenne.”[5]
Krisztus nem „vált meg”, nem „vásárol vissza”
bennünket (nem fizet váltságdíjat
senkinek, például az ördögnek); nem szabadít meg bennünket a bűntől a mi
közreműködésünk nélkül, vagy akaratunk ellenére. Sokkal
többre kötelez bennünket: az Isten- és emberszeretetre, ami már a
megistenülés kezdete. E szeretet által üdvözülünk, megszabadítjuk
magunkat önmagunktól: vagyis kilépünk önző világunkból, kitárulunk a szeretet
széles világa felé. Az elégtétel nem Istennek, hanem az embernek szükséges,
hogy a kapott bocsánat az igazi megtéréshez és nagyobb hálás szeretethez
vezessen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése