Ferenc pápa: Szentté
válni nem valami nehéz dolog!
Június 21-én a Szentatya arról elmélkedett
katekézisében, hogy azok a keresztények, akik már az Atya ölelésében élnek,
vagyis a szentek, végigkísérik életünket, mint testvéreink és társaink
segítenek abban, hogy mi is szentek legyünk. Katekézisét teljes terjedelmében
közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Keresztelésünk napján elhangzott értünk a
szentek segítségül hívása. Sokan közülünk akkor még csecsemők voltunk, szüleink
karjában. Kevéssel a hittanulók olajával történő megkenés előtt – amely Isten
erejének jelképe a rossz elleni harcban – a pap arra hívta az egész közösséget,
hogy imádkozzon a keresztelendőkért, és kérje a szentek közbenjárását. Ez volt
az első alkalom, amikor – életünk során – megajándékoztak minket ezeknek az
„idősebb” testvéreknek – a szenteknek – a társaságával, akik ugyanazt az utat
járták, mint mi, ugyanazokat a fáradozásokat ismerték, mint mi, és örökre Isten
ölelésében élnek. A Zsidóknak írt levél ezt a bennünket övező társaságot „a
tanúk sokaságának” (Zsid 12,1) nevezi. Ilyenek a szentek: tanúk sokasága.
A keresztények a rossz elleni küzdelemben nem
esnek kétségbe. A kereszténység rendíthetetlen bizalmat táplál: nem hiszi, hogy
a negatív és bomlasztó erők győzhetnének. Az ember történelmében az utolsó szó
nem a gyűlölet, nem a halál, nem a háború. Az élet minden pillanatában támogat
minket Isten keze, és mindazoknak a hívőknek a tapintatos jelenléte is, akik
„előttünk távoztak el a hit jelével” (római kánon). Az ő létük mindenekelőtt
azt üzeni nekünk, hogy a keresztény élet nem elérhetetlen eszmény; és meg is
erősít minket: nem vagyunk egyedül, az Egyházat megszámlálhatatlan – gyakran
névtelen – testvér alkotja, akik előttünk távoztak el, és akik a Szentlélek
működése révén részt vesznek az itt, lent élők életében.
De a szenteknek nem csak a kereszteléskor
történő segítségül hívása jellemzi a keresztény élet útját. Amikor a jegyesek
megszentelik egymás iránti szeretetüket a házasságkötés szentségében, ismét
kérjük a szentek közbenjárását értük, ezennel mint emberpár számára. Ez a
segítségül hívás a bizalom forrása a két fiatal számára, akik elindulnak a
házasélet „útján”. Abban, aki valóban szeret, megvan az a vágy és bátorság,
hogy kimondja: „örökre”, de azt is tudja, hogy szüksége van Krisztus kegyelmére
és a szentek segítségére ahhoz, hogy örökre szóló házaséletet tudjon élni. Nem
úgy, mint ahogy egyesek mondják: „amíg a szerelem tart”. Nem! Örökre! Különben
jobb, ha meg se házasodsz! Vagy örökre, vagy sehogy! Ezért kérjük a szentek
jelenlétét a házasságkötési szertartásban. És a nehéz időszakokban bátran fel
kell emelnünk szemünket az égre, arra a számtalan keresztényre kell gondolnunk,
akik megpróbáltatásokon mentek keresztül, s mégis tisztán őrizték meg
keresztségi ruhájukat: kimosták azt a Bárány vérében (vö. Jel 7,14), így mondja
a Jelenések könyve. Isten sosem hagy el minket: valahányszor szükségünk van rá,
eljön egyik angyala, hogy megvigasztaljon és erőst öntsön belénk. Olykor emberi
arccal és szívvel rendelkező „angyalok”, mert Isten szentjei mindig itt vannak,
elrejtőzve közöttünk. Nehéz ezt megérteni és elképzelni, de a szentek jelen
vannak életünkben. És amikor valaki segítségül hív egy szent férfit vagy nőt,
az épp azért lehetséges, mert a közelünkben vannak.
A papok is őrzik annak emlékét, hogy a szentek
segítségéért imádkoztak felettük. Ez ugyanis a papszentelési liturgia egyik
legmeghatóbb pillanata. A szentelendők arccal lefelé a földre fekszenek. A
hívők közössége pedig a püspök vezetésével a szentek közbenjárását kéri. Az
ember összerogyna a rábízott küldetés súlya alatt, de mivel érzi, hogy az egész
mennyország ott van a háta mögött, és sosem fogja nélkülözni Isten kegyelmét,
hiszen Jézus mindig hűséges marad, ezért derűsen és üdén indulhat el. Nem
vagyunk egyedül!
És mik vagyunk mi? Mennybe vágyó por vagyunk.
Mi a saját erőnkből gyengék vagyunk, de a keresztények életében jelenlévő
kegyelem misztériuma hatalmas. Hűségesek vagyunk ehhez a földhöz, amelyet Jézus
életének minden pillanatában szeretett, de tudunk és akarunk remélni a világ
dicsőséges átalakulásában, végérvényes beteljesülésében, ahol végre nem lesz
több könny, gonoszság és szenvedés.
Az Úr adja meg mindannyiunknak azt a reményt,
hogy szentek lehetünk. De kérdezhetné valaki közületek: „Atyám, lehetséges
szentnek lenni a mindennapi életben?” Igen, lehetséges! „De ez nem azt jelenti,
hogy egész nap csak imádkoznunk kellene?” Nem! Azt jelenti, hogy teljesítened
kell a kötelességedet a nap folyamán: imádkozni, munkába menni, a gyermekeket
nevelni. De mindent Isten felé nyitott szívvel kell csinálni, úgy, hogy szívünk
a munkában, a betegségben, a szenvedésben, a nehézségek között is nyitott
legyen Isten felé. És így szentté lehet válni. Az Úr adja meg nekünk a reményt,
hogy szentek lehetünk. Ne gondoljuk, hogy ez valami nehéz dolog, ne gondoljuk,
hogy könnyebb bűnözővé válni, mint szentté! Nem! Szentek lehetünk, mert az Úr
segít minket. Ő az, aki segít minket.
Ez az a nagy ajándék, amelyet valamennyien a
világnak adhatunk. Az Úr adja meg nekünk azt a kegyelmet, hogy oly mélyen
tudjunk hinni őbenne, hogy Krisztus képmásaivá váljunk e világ számára.
Történelmünknek „misztikusokra” van szüksége: olyan emberekre, akik
elutasítanak minden uralomgyakorlást, akik a tevékeny szeretetre és a
testvériségre törekszenek. Olyan férfiakra és nőkre, akik úgy élnek, hogy
szenvedést is elfogadnak, mert segítenek mások terheit hordozni. Ilyen férfiak
és nők nélkül azonban a világ reménytelen lenne. Ezért azt kívánom nektek – és
magamnak is –, hogy az Úr adja meg nekünk azt a reményt, hogy szentek lehetünk.
Köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése