Közbenjárás és igehirdetés: Ferenc pápa homíliája a genovai szabadtéri szentmisén
Pápai
szentmise Genovában
Ferenc
pápa egynapos genovai látogatásának délutánját szabadtéri szentmisét mutatott
be. Homíliájában az evangéliumi szakasz két kulcsszaváról elmélkedett. A
Feltámadt Jézus mondta tanítványainak mennybemenetele előtt: „Én kaptam minden
hatalmat égen és földön” (Mt 28,28). Jézus hatalma, Isten ereje. Ez a téma
a mai olvasmányok vezérfonala: az elsőben, az Apostolok cselekedeteiből vett
szakaszban (ApCsel 1,7-8) Jézus azt mondja: nem tartozik tanítványaira, hogy
ismerjék az időpontokat és a körülményeket, amelyeket az Atya szabott meg saját
hatalmában. Azonban megígéri nekik a Szentlélek erejét. A második olvasmányban
Szent Pál Efezusiakhoz írt levelében az Úr rajtunk, hívőkön való „mérhetetlen
hatalmáról” szól (Ef 1,19). Miben áll Isten ereje, hatalma? – tette fel a
kérdést Ferenc pápa.
Jézus
magával vitte a mennybe emberi mivoltunkat
Jézus
azt állítja, hogy hatalma van „az égen és a földön”. Ez mindenekelőtt az ég és
a föld összekapcsolásának a hatalma. Ma ezt a misztériumot ünnepeljük, mert
Jézus, amikor felment az Atyához, a mi emberi testünk átlépete a mennyek
küszöbét: emberi mivoltunk ott, Istenben van mindörökre. Ott van a bizalmunk,
hogy Isten soha nem fog elszakadni az embertől. És megvigasztal az a tudat,
hogy Istenben, Jézussal, mindannyiunk számára készen áll egy hely. Isten
feltámadt gyermekeinek sorsa vár ránk és ezért valóban érdemes úgy élni itt
lent, hogy keressük a fönti dolgokat, ahol Urunk található.
Jézusnak
az eget és a földet összekötő hatalma nem ért véget mennybemenetelével. Ma is
folytatódik és örökké tart. Mielőtt az Atyához felment volna, Jézus ezt mondta:
„Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20). Ez nem egy egyszerű
megnyugtatás, mint amikor valaki egy hosszú útra megy, és azt mondja
barátainak: „gondolok majd rátok”. Nem. Jézus valóban velünk és értünk van: az
egekben mindig megmutatja az Atyának emberi mivoltát, a mi emberi mivoltunkat.
Bízzuk
minden ügyünket közbenjárónkra, Jézusra
Jézus
hatalmának a kulcsszava: a közbenjárás. Jézus az Atya mellett minden nap,
minden pillanatban közbenjár értünk, „örökké él, hogy közbenjárjon értünk”
(Zsid 7,25). Minden imánkban, minden bocsánatkérésünkben, főleg minden
szentmisén, Jézus közbenjár: megmutatja az Atyának feláldozott életének jeleit,
sebeit, és közbenjár, irgalmasságot eszközölve ki számunkra. Ő a mi
„szószólónk” (vö. 1 Jn 2,1), és amikor valamilyen fontos ügyünk van, jól
tesszük, ha rábízzuk, és kérjük közben járását. Jézus nekünk és egyházának is
átadta ezt a közbenjáró képességet, az egyháznak van hatalma és egyben
kötelessége is, hogy közbenjárjon, hogy mindenkiért imádkozzon.
Az ima
ereje összekapcsolja a földet az éggel
Tegyük
fel a kérdést: „Én imádkozom?” Mi, mint egyház, mint keresztények,
gyakoroljuk-e ezt a hatalmunkat, elvisszük-e Istenhez az egyes személyeket, az
élet egyes helyzeteit?” A világnak szüksége van rá. Nekünk, magunknak is
szükségünk van rá. Mindennapjainkban sokat fáradozunk, dolgozunk, elkötelezzük
magunkat sok mindenben. Azonban azt kockáztatjuk, hogy este fáradtan,
elnehezült lélekkel térünk haza, hasonlóan egy rakománnyal teli teherhajóhoz,
amely egy fáasztó út után visszatér a kikötőbe és egyetlen vágya, hogy
lehorgonyozzon és eloltsa a fényeket. Sok lótás-futás és tennivaló között élve
eltévelyedhetünk, bezárkózhatunk magunkba és minden semmiségért
nyugatalankodva. Ne hagyjuk, hogy ez a fajta betegség elhatalmasodjon rajtunk,
minden nap emlékezzünk rá, hogy Istenbe vessük ki horgonyunkat: Őhozzá vigyük
el a terheket, a személyeket, a helyzeteket, mindent bízzunk Őrá. Ez az ima
ereje, amely az eget és a földet összekapcsolja, amely lehetővé teszi Istennek,
hogy belépjen korunkba.
A
keresztény ima közbenjárás, szeretet, amely előbbre viszi a világot
A
keresztény ima nem egyféle belső összhang, nagyobb belső béke megtalálása.
Azért imádkozunk, hogy mindent Isten elé vigyünk, hogy oltalmába ajánljuk a
világot: az ima közbenjárás. Nem nyugalom, hanem szeretet. Kérés, keresés,
kopogtatás, közbenjárás anélkül, hogy belefáradnánk. Ez az első felelősségünk,
mert az ima az az erő, amely előbbre viszi a világot. Ez a küldetésünk, amely
fáradságba kerül, egyben békét ad. Ebben áll a mi hatalmunk: nem azt jelenti,
hogy felülkerekedünk másokon, hogy hangosabban kiabálunk ennek a világnak a
logikája szerint, hanem gyakoroljuk az ima szelíd erejét, amellyel háborúkat is
meg lehet állítani és el lehet nyerni a békét. Mint ahogy Jézus mindig
közbenjár értünk az Atyánál, így mi is, tanítványai, soha nem fáradunk bele,
hogy imádkozzunk és így a földet az éghez közelítsük.
Jézus
jobban bízik bennünk, mint mi, saját magunkban
A mai
evangéliumi szakasz másik kulcsszava, amely felfedi Jézus hatalmát: az
igehirdetés - folytatta homíliájában a Szentatya. Az Úr elküldi övéit, hogy
hirdessék őt pusztán a Szentlélek erejével: „Menjetek tehát, tegyétek
tanítványommá mind a népeket!” (Mt 28,19). Ez az övéibe helyezett végtelen
bizalom jele: Jézus bízik bennünk, hisz bennünk, jobban, mint mi saját
magunkban. Missziót bíz ránk hiányosságaink ellenére. Tudja, hogy soha nem
leszünk tökéletesek, és ha azt várjuk, hogy jobbá váljunk, soha nem kezdünk
bele az evangelizálásba.
Küzdjük
le a bezártságot és lépjünk ki önmagunkból
Jézus
számára azonban fontos, hogy azonnal leküzdjük egy hiányosságunkat, mégpedig a
bezártságot. Az evangéliumot nem lehet bezárni és lepecsételni, mert Isten
szeretete dinamikus és mindenkit el akar érni. Ahhoz tehát, hogy hirdessük az
evangéliumot, ki kell lépnünk önmagunkból. Nem helyezhetjük magunkat kényelembe,
nem vágyakozhatunk nosztalgiával a múlt emlékei után. Az Úrral meg van tiltva,
hogy a már megszerzett bizonyosságokban ringassuk magunkat. Az Úr ugyanis nem
értékeli a jómódot, a kényelmet, hanem mindig kizökkent bizonyosságainkból és
újra indít bennünket. Azt akarja, hogy kilépő egyház legyünk, szabadok annak a
kísértésétől, hogy megelégedjünk, amikor jól érezzük magunkat és minden rendben
van.
Az Úrral
haladjunk előre a többiek felé
„Menjetek”
– mondja ma is Jézus, aki a keresztségben mindnyájunkra ráruházta az
igehirdetés hatalmát. Tehát az Úrral kilépni a világba, hozzátartozik a
keresztény önazonossághoz. A keresztény nem áll egy helyben, hanem halad előre
az Úrral a többiek felé. A keresztény azonban nem egy rövidtávfutó, aki őrült
sebességgel fut, vagy egy hódító, akinek előbb kell megérkeznie a többieknél.
Zarándok, misszionárius, „reménykedő maratoni futó”. Szelíd, de határozott az
előrehaladásban, bizakodó és ugyanakkor tevékeny, kreatív, de mindig
tisztelettudó, kezdeményező és nyitott, szorgalmas és szolidáris. Ilyen
stílusban járjuk végig a világ útjait! – hangzott a pápa buzdítása.
Szenteljük
magunkat a misszió sürgető feladatának
Mint az
első tanítványok esetében, a mi számunkra is a világ útjai jelentik a hirdetés
helyeit, ezt várja el tőlünk ma az Úr. Mint a kezdetekben, azt kívánja, hogy
hirdessük evangéliumát az Ő erejével, ne a világ, hanem az örömteli
tanúságtétel átlátszó és szelíd erejével. Erre ma sürgető szükség van. Kérjük
az Úrtól a kegyelmet, hogy ne kövesedjünk meg nem központi, mellékes
kérdésekben, hanem szenteljük magunkat maradéktalanul a misszió sürgető
feladatának. Hagyjuk másokra a pletykálkodást és azoknak az álvitáit, akik csak
önmagukat hallgatják, és konkrétan munkálkodjunk a közjó és a béke érdekében,
azzal a meggyőződéssel, hogy jobb adni, mint kapni. A feltámadt és élő Úr, aki
mindig közbenjár értünk, legyen előrehaladásunk ereje és bátorsága.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése