Isteni Irgalom, aki megigazulttá teszel minket a Megtestesült Igében Bízunk benned!

Isteni Irgalom, aki megigazulttá teszel minket a Megtestesült Igében

Bízunk benned!

A teljes bizalom, az értő, és megismert – beismert, vagy felismert – alárendeltség elfogadása. Mert megértem, és belátom, hogy számomra ez a jó! Biztos, és biztonságot adó az, ha Őt követem. Biztos, hogy nem kell Benne csalódnom. Valami ilyesmire gondolok, amikor Jézust, mint pásztort, képzelem el.

Ugyanakkor, azt mondja magáról, mint pásztorról, hogy Ő az ajtó, a juhok számára. Ajtó, amelyen ki is lehet menni és be is lehet menni! Ez izgalmas, hiszen nem jelent fogságot, kényszert. Nem jelenti azt, hogy elveszi tőlem azt lehetőséget, hogy kétkedjek, vagy bizonytalankodjak. De azt is megengedi, hogy a helyes, és jó döntésemhez bizonyosságot szerezzek, megfontolt, és megnyugtató döntésemre juthassak, akkor, amikor azt akarom mondani, hogy bent szeretnék maradni!

Nyomatékosan, többször is említi a „juhait”, akik nem tévelygők, hanem bizonyosak abban, hogy ki számukra az, akire rábízhatják magukat. De juhok, vagyis, egymáshoz annyiban tartozók, amennyiben egy a pásztoruk. Nem egymást szelídítgetik, nem egymásra hallgatnak, nem egymást molesztálják, és nem egymást kényszerítik döntésre, nem is egymást hozzák döntési helyzetbe, mert mindegyikük a pásztorra hagyatkozik!

Érdekes kapcsolatrendszert vázol fel Jézus. Én arra jövök rá, hogy egyházképünk nem ezt mutatja. Mi nem ilyen nyáj vagyunk, és nem így vélekedünk a pásztorról. Talán nem is látjuk a pásztort, mintha kitakarná valami, vagy valaki a pásztort a szemünk elől, és mintha mi ezt hagynánk. Nyájként élünk, és viselkedünk, vagy szétszéledt, tévelygő juhok vagyunk?

Atyánk! Hozzád sóhajtok, bölcsességedet kérve! Áraszt ki ránk az idei Pünkösdön Szentlelked erejében, hogy erőnkké legyen lélekben és testben az a szentség, mely életet akar lehelni a világba! Jöjj és tölts el bennünket, kik éhezzük és szomjúhozzuk Az Életet! Ámen