Isteni
Irgalom, aki halhatatlan élettel láttál el minket
Bízunk
benned!
Minden
forrásom belőled fakad (Zsolt
87,7) – a 2020-as Magyarországi Eucharisztikus kongresszus mottója ez. Melyre a
válaszom, igenlő, helyeslő, elfogadó, hittel elhangzó válaszom ez lehet,
Jézussal közösségben: „Mert az Isten kenyere az, amely a mennyből szállott le,
és életet ad a világnak.”
Megvallom:
én jelenleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy szentségekkel élhessek! De ez
nem igaz. Ez annyiban igaz csak, hogy a Katolikus Keresztény Egyház által
deklarált elvárások szerint nem vagyok méltó az általa kiszolgáltatott
szentségekhez járulni. Nekem személyes lelki utat kell járnom! Nekem
Krisztussal kell olyan személyes szentségi kapcsolatot ápolnom, melynek során
közvetlen kegyelmi utat találhatok, és mely során közvetlenül Ő táplál engem.
Ilyen
módon, számomra az Eucharisztia más dimenziókban kifejeződő, és ünneplésre
alkalmat adó, késztető esemény. Melyet minden egyházi, liturgikus eseményben
kifejezhetek, megélhetek, és ünnepelhetek. Hálát adhatok szüntelen, és örömömet
kész vagyok kifejezni, megosztani mindazokkal, akik erre igényt tartanak.
Mi ez
számomra, amit megoszthatok? Nem lehetek közönyös, közömbös, és lagymatag hívő,
aki szokásból, elvárásból, talán felsőbbrendűségi tudatának kényeztetéséből
járul azokhoz a szentségekhez, melyek tömegjelenetekben bizonyítékot,
kielégülést és önigazolást nyújtanak – csupán külső jeleken keresztül -, hogy
keresztény vagyok. Nekem ez nem adatik meg, de már nem is kérek ebből, és nem
is elégítene ki! Emlékszem még arra az időre, amikor szentségekhez járulhattam.
Akkor is tiltakoztam, védekeztem azoktól a tömegjelenetektől, amiket
képmutatónak, magamutogatónak, és hitelteleneknek tartottam. Remélem, hogy
fordítási hibából áll ott, az áldozás előtt ez az ima: „Uram, nem vagyok méltó,
hogy hajlékomba jöjj, elég csak egy szóval mond és meggyógyul az én lelkem!”
Majd a tömeg, aki e szavakkal fohászkodott, elindul, engedelmeskedve a
szokásnak, a jól begyakorolt szokásnak, hogy magához vegye azt, amiről azt
mondta előbb még, hogy elég, ha csak egy szóval segítesz meg. Sokszor volt az
az érzésem, hogy nem is tudjuk, mit mondunk, és mit teszünk. Csupán szokás,
engedem, hogy történjem velem az, amihez nincs is közöm. Mert így tanították,
mert más is ezt teszi, stb.
Az
Eucharisztia megünnepléséből is eltűnt a misztérium! A Szent titok, mely
magával ragad, mely élettel ajándékoz meg, mert abban találkozásom jött létre!
Minden természetessé lett, a hit és a vallási szokás között egy hatalmas űr
tátong, és erről nem szabad beszélni, nehogy megbántsuk egymást.
Én azt
akarom vallani, hogy a keresztény ember egy állandó forradalmár. Mindig
elégtelen önmagával, és az Istennel való kapcsolatával. Nem lehetek elégedett,
mert nem vagyok Isten, nem vagyok szent, és nem tudok szeretni. De látom az
Istent, és Hozzá ragaszkodom, akiről nem tudom, hanem érzem, és érzékelem, hogy
Szent, állhatatos, hűséges, és teljes bizalommal van irántam – akkor is, amikor
én már teljesen kiábrándultam magamból, a világból -, és végtelen alázattal
szeret; hogy szeretetének elfogadására, befogadására, megélésére képessé
tegyen!
Én hinni
akarom, és bírom azt a Krisztust, Aki isteni méltóságával, minden nap, újra és
újra irgalmas szeretettel emel fel a porból, gyenge és gyarló emberségemből.
Mert a megváltásomból tudhatom, és élhetem azt a kegyelmet, mely megtartó,
megszabadító, értem való, engem üdvösségre segítő végtelen nagyvonalúság,
bőkezűség, egyszerűen pazarló szeretet, melyet szeretni kénytelen vagyok, és jó
nekem!
Szükségem
van Rá! Pontosan azért, amiért méltatlannak tartom magam is arra, hogy
elfogadjam és békességre találjak magammal – gyengeségeim, képtelenségeim,
bűneim, önmagamban való csalódásaim miatt, … - hát még mások, akik számára nem
vagyok képes megfelelni. Kell, legyen, egy Teremtő Istenemnek lenni, Aki jónak
tart a maga számára, és Aki felment minden megfelelési kényszer alól. Mert
számára a jó valami olyant jelent, aki lenni szeretnék, de nem tudok azzá lenni
sem önmagamban, sem a körülményeim között, csak, és egyedülien a Vele való
személyességben! Mert Ő az, aki esendő, teremtett voltomat, megszentelni képes,
egyedül Ő az! Benne lelhetem meg emberi méltóságomat!
Igen,
akarom e Szentséget szolgálni, hogy megszentelődjek Általa, Benne és Vele! Nem
akarok közhely lenni, és nem akarok középszerű lenni, ha az az állapot
eltávolít, távol tart Istentől! Eucharisztikus jelenlétében is csodálni és
magasztalni akarom! Könnyek között, örömben, és vígasságban; bánatban,
magányban, egyedüllétben és közösségben is! Bárhogy és bármikor, csak ne váljak
soha érdektelenné számára, viszont eszköze lehessek, hogy Igazságának háza, az
Isten országa épüljön: szélesedjen és magasodjon, lehessen terek és idők felett
álló végtelenséggé számomra, és mindazok számára, akiket lefoglal szentségének
öröme, és vigasztalása, szomjúhozzák és éhezik a Lélek békességét és nyugalmát!
Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése