Ferenc pápa: Mária a
legnagyobb sötétségben is állhatatos tudott maradni!
Május 10-én délelőtt a szentatya Máriának, a
reménység anyjának szentelte katekézisét. Mivel Jézus anyjának is végig kellett
mennie az élet sötét szakaszain, végig kellett járnia a hit zarándokútját,
ezért tud minket is figyelmes várakozásra és reményre tanítani.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A keresztény reményről szóló katekéziseinket
folytatva ma Máriára, a remény anyjára tekintünk. Anyai útja során Máriának át
kellett mennie nem is egy éjszakán. Első megjelenésétől kezdve az evangéliumok
elbeszélésében alakja úgy emelkedik ki, mintha egy dráma szereplője lenne. Nem
volt egyszerű igennel válaszolnia az angyal felhívására: ő, a még ifjúságának
virágában lévő asszony mégis bátran válaszol, annak ellenére, hogy semmit sem
tud arról, milyen sors vár rá. Abban a pillanatban Mária úgy jelenik meg
előttünk, mint egyike a világban élő sok anyának, akik a végletekig bátrak,
amikor arról van szó, hogy egy születő, új ember történelmét fogadják saját
méhükbe.
Az az igen az első megtett lépés az
engedelmességek hosszú sorában – az engedelmességek hosszú sora! –, amelyek
kísérni fogják anyai útját. Így Mária olyan csendes asszonyként jelenik meg az
evangéliumokban, aki gyakran nem érti mindazt, ami körülötte zajlik, de aki
minden szón és minden eseményen elmélkedik szívében.
E készségét tekintve van egy gyönyörű vonása
Mária lelkének: ő nem olyan asszony, aki elcsügged az élet bizonytalanságai
között, különösen, amikor úgy tűnik, semmi sem megy a rendes kerékvágásban. De
nem is olyan nő, aki erélyesen tiltakozik, aki kikel a sors ellen, melyet a
gyakran ellenséges arcát mutató élet hoz. Ezzel szemben olyan nő, aki figyel –
ne felejtsétek el, hogy a remény és az odafigyelés mindig szoros kapcsolatban
állnak! –, Mária olyan nő, aki figyel. Mária úgy fogadja a létet, ahogy az
adatik nekünk, a maga felhőtlen napjaival, de a maga tragédiáival is, melyekkel
sosem kívánnánk találkozni. Ezt mondhatjuk Mária legsötétebb éjszakájáról is,
amikor Fia keresztre feszítve függ.
Egészen addig a napig Mária szinte eltűnik az
evangéliumok lapjairól: a szent írók megéreztetik velünk jelenlétének ezt a
lassú eltűnését, az Atyának engedelmeskedő Fia misztériuma előtti elnémulását.
Mária azonban ismét megjelenik a döntő órában: amikor Jézus barátainak nagy
része félelemből eloldalog. Az anyák nem lesznek árulóvá, és közülünk senki sem
tudja megmondani, hogy abban a pillanatban, ott, a kereszt alatt melyik
jelentett kegyetlenebb szenvedést: a kereszt vesztőhelyén meghaló ártatlan
férfi gyötrelme, vagy a fiát élete utolsó pillanatáig kísérő anya kínja. Az
evangéliumok szűkszavúak, rendkívül visszafogottak. Egy egyszerű igével jelzik
csak az anya jelenlétét: ott „állt” (Jn 19,25), ő ott állt. Semmit sem mondanak
arról, hogyan reagált: hogy sírt-e vagy nem sírt… semmit; még utalást sem
tesznek fájdalmára: ezekről a részletekről később elindult a költők és a festők
fantáziája, s olyan képekkel ajándékoztak meg minket, amelyek ma már a
művészet- és irodalomtörténet részét képezik. Az evangéliumok viszont csak
annyit mondanak, hogy ő „állt”. Ott állt, a legszörnyűbb pillanatban, a
legkegyetlenebb pillanatban, és együtt szenvedett fiával. Ott állt.
Mária ott „állt”, egyszerűen ott volt. Látjuk
hát újból, a názáreti fiatalasszonyt, az évek múltán immár őszülő hajjal, akit
még mindig igénybe vesz az Isten, akit csak átölelnie kell. Mária élete a
legnagyobb sötétség küszöbéhez érkezett. Mária koromsötétben „állt”, de „állt”
ott. Nem távozott el onnan. Mária ott van, hűségesen jelen van, valahányszor
égő gyertyára van szükség egy kilátástalan, komor helyzetben. Ő sem tudja, hogy
abban a pillanatban Fia a feltámadás lehetőségét nyitja meg az emberek számára,
mindannyiunk előtt: Mária ott van, mert hű Isten tervéhez – meghívásának
kezdetén az ő szolgálóleányának mondta magát –, de ott van anyai ösztöne miatt
is, mert egy anya mindig szenved, amikor valamely gyermeke szenvedésen megy
keresztül. Az anyák fájdalma: mindnyájan ismerünk erős asszonyokat, akiknek
végtelenül sokat kellettansa szenvedniük gyermekeik fájdalma láttán!
Az Egyház első napján ott találjuk őt, a remény
anyját az oly esendő tanítványok közösségében: az egyik megtagadta, sokan
elmenekültek, mindannyian féltek (vö. ApCsel 1,14). De ő egyszerűen ott állt, a
legmegszokottabb módon, mintha csak a legtermészetesebb dolog lenne: a kezdeti
Egyházban, amelyet beragyogott a feltámadás fénye, de visszafogott a világban
megteendő első lépésektől való rettegés.
Ezért mindnyájan anyánkként szeretjük. Nem
vagyunk árvák: van anyánk a mennyben, Isten szent anyja. Megtanít minket a
várakozás erényére, hogy tudjunk várni akkor is, amikor minden értelmetlennek
tűnik: ő mindig bízva tekint Isten misztériumára, még amikor ő elsötétülni
látszik is a világban lévő rossz miatt. Mária, akit Jézus anyánkul adott
mindnyájunknak, támogassa mindig lépteinket, és tudja mindig megszólítani
szívünket: „Kelj fel! Emeld fel szemed, nézz előre!” Mert ő a remény anyja!
Köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése