Isteni
Irgalom, a Magasságbeli legnagyobb hatalmának kifejezése
Bízunk
benned!
Gamáliel
figyelmeztetése foglalkoztat. De, különös összefüggésekben. Ő arról beszél,
akiktől félrevezetni engedjük magunkat. Én pedig arra gondolok e szavak
kapcsán, akiket félreértelmezünk, csak azért, mert ők szentekké lettek. Mit
használnak ők nekem, ha általuk magamat igazolom, de engem nem vezetnek el Krisztushoz!?
A tanúságuk, úgy gondolom, hogy nem az, amit meghallok, és amit jólesik
hallanom tőlük. Sokkal inkább az kéne, hogy legyen, a figyelmemet kiérdemlő,
hogy megtalálták, ráismertek arra a személyes szerepükre, amire Jézusban, az
Isten fiában számukra akart megmutatni Isten. A rész az egészben, ez
mindegyikünk jelenben valóságának a jelentősége, szerepe, úgy gondolom. Képessé
tenni magam arra, hogy az a rész legyek, amire szánt engem az Isten! És ne
akarjak más helyére alkalmassá lenni! Olyan dologra megfelelni, ami számomra
csábító, tetszetős, kihívás, és talán érdemekkel kecsegtető. Szándékosan nem
hozok fel példát, mert nem akarok senkit sem megvezetni. Azt mindenkinek
magának kell tudnia, hogy számára mi, és kiben mi lehet az, ami félrevezeti őt!
Tegnap
egy tanításban Jézus áldozatát, és a magunk áldozati kapcsolatáról volt szó.
Feltettem a végén azt a tolakodó és szándékom szerint elgondolkodtatásra szánt
kérdést, hogy vajon arra szól keresztségünk, hogy áldozatokká legyünk? A kérdés
elutasítása volt a válasz egységesen! Meg sem próbálták a jelenlévők magukra
értelmezni. Mintha féltek volna ettől a kérdésfelvetéstől. Annak ellenére, hogy
az előadásban elhangzott, hogy Jézus áldozata kiegészítésre vár, ahogy Pál
apostol mondja: „Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben
azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára” [Kol
1,24]
Könnyelműen
azonosítjuk a szenvedést az áldozat kifejezésével. Pedig, az áldozat az
értelmes és tudatos szenvedés, szerintem. Míg a szenvedés az, ami
elkerülhetetlen, mégis tiltakozunk ellene, félünk tőle, irtózunk tőle, és nem
akarjuk elfogadni, felvállalni, mindaddig, míg nem vagyunk képesek áldozatként
viselni, hordozni. A szenvedés része ennek az életnek, nem válik kárára az embernek,
és még hasznára is válhat. De, mennyire vagyunk hajlandók tudatosan vállalni az
áldozat szerepét? Egyáltalán, képesek, vagy hajlandók vagyunk a szenvedést
definiálni a magunk helyzetében, hogy azt aztán áldozattá generáljuk, és
beleoltsuk Krisztus áldozatába? Én véleményem az, hogy akkor, amikor
kénytelenek vagyunk egy szenvedést megélni, csak utólag, és büszkeséggel,
melldöngetéssel kiáltjuk ki áldozatnak, mint a magunk sikertörténetének részét:
’én büszke vagyok magamra, mert lám, áldozatot hoztam’! Jézus áldozata nem
ilyen! Már előbb szenvedte meg, gyötörte meg, és e gyötrődésében lett képes
felajánlani az Atyának a szándékára. Nem vagyok biztos abban, hogy Ő, emberként
képessé lehetett átlátni teljes mélységében és teljes keresztmetszetében, hogy
Isten mire szánja oda az áldozatát! Mert akkor, amikor emberként szenvedett,
valószínűleg nem volt képes ilyen módon a szenvedés mögé látni. Egyet azonban
biztos látott. Azt, hogy az Atya ezt kéri tőle. Úgy, mint a Fiútól, Akinek
szenvedése csak töredéke lehet az Atya szenvedésének, melyet a teljes
megaláztatásában elvisel, de azért, hogy az Embert az Életre elvezesse! Mert
Isten szándéka az örök élet, a lelkekkel közösségben, melyet az Emberbe oltott
bele, hogy az Ember által lehessen életképessé, Életrevalóvá!
Messze
jutottam el a mai olvasmánytól. De Krisztus csodáit én arra valónak tartom, a
magam számára, hogy engem Ő elvezetni képes lehessen az Atyához! Amire vágyom,
amit akarok, és sokszor talán túl görcsösen is. Jöjj, Lélek, Szentlélek, és
általad lehessek könnyedebb, lelkesebb, és habosabb, hogy ne az én izzadtságom
érződjön ki hitemből, hanem az Atya túláradó szeretete! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése