2017. április 28., péntek

Isteni Irgalom, a Magasságbeli legnagyobb hatalmának kifejezése Bízunk benned!



Isteni Irgalom, a Magasságbeli legnagyobb hatalmának kifejezése
Bízunk benned!




Gamáliel figyelmeztetése foglalkoztat. De, különös összefüggésekben. Ő arról beszél, akiktől félrevezetni engedjük magunkat. Én pedig arra gondolok e szavak kapcsán, akiket félreértelmezünk, csak azért, mert ők szentekké lettek. Mit használnak ők nekem, ha általuk magamat igazolom, de engem nem vezetnek el Krisztushoz!? A tanúságuk, úgy gondolom, hogy nem az, amit meghallok, és amit jólesik hallanom tőlük. Sokkal inkább az kéne, hogy legyen, a figyelmemet kiérdemlő, hogy megtalálták, ráismertek arra a személyes szerepükre, amire Jézusban, az Isten fiában számukra akart megmutatni Isten. A rész az egészben, ez mindegyikünk jelenben valóságának a jelentősége, szerepe, úgy gondolom. Képessé tenni magam arra, hogy az a rész legyek, amire szánt engem az Isten! És ne akarjak más helyére alkalmassá lenni! Olyan dologra megfelelni, ami számomra csábító, tetszetős, kihívás, és talán érdemekkel kecsegtető. Szándékosan nem hozok fel példát, mert nem akarok senkit sem megvezetni. Azt mindenkinek magának kell tudnia, hogy számára mi, és kiben mi lehet az, ami félrevezeti őt!
Tegnap egy tanításban Jézus áldozatát, és a magunk áldozati kapcsolatáról volt szó. Feltettem a végén azt a tolakodó és szándékom szerint elgondolkodtatásra szánt kérdést, hogy vajon arra szól keresztségünk, hogy áldozatokká legyünk? A kérdés elutasítása volt a válasz egységesen! Meg sem próbálták a jelenlévők magukra értelmezni. Mintha féltek volna ettől a kérdésfelvetéstől. Annak ellenére, hogy az előadásban elhangzott, hogy Jézus áldozata kiegészítésre vár, ahogy Pál apostol mondja: „Most pedig örömest szenvedek értetek, és kiegészítem testemben azt, ami hiányzik Krisztus szenvedéseiből, testének, az egyháznak javára” [Kol 1,24]
Könnyelműen azonosítjuk a szenvedést az áldozat kifejezésével. Pedig, az áldozat az értelmes és tudatos szenvedés, szerintem. Míg a szenvedés az, ami elkerülhetetlen, mégis tiltakozunk ellene, félünk tőle, irtózunk tőle, és nem akarjuk elfogadni, felvállalni, mindaddig, míg nem vagyunk képesek áldozatként viselni, hordozni. A szenvedés része ennek az életnek, nem válik kárára az embernek, és még hasznára is válhat. De, mennyire vagyunk hajlandók tudatosan vállalni az áldozat szerepét? Egyáltalán, képesek, vagy hajlandók vagyunk a szenvedést definiálni a magunk helyzetében, hogy azt aztán áldozattá generáljuk, és beleoltsuk Krisztus áldozatába? Én véleményem az, hogy akkor, amikor kénytelenek vagyunk egy szenvedést megélni, csak utólag, és büszkeséggel, melldöngetéssel kiáltjuk ki áldozatnak, mint a magunk sikertörténetének részét: ’én büszke vagyok magamra, mert lám, áldozatot hoztam’! Jézus áldozata nem ilyen! Már előbb szenvedte meg, gyötörte meg, és e gyötrődésében lett képes felajánlani az Atyának a szándékára. Nem vagyok biztos abban, hogy Ő, emberként képessé lehetett átlátni teljes mélységében és teljes keresztmetszetében, hogy Isten mire szánja oda az áldozatát! Mert akkor, amikor emberként szenvedett, valószínűleg nem volt képes ilyen módon a szenvedés mögé látni. Egyet azonban biztos látott. Azt, hogy az Atya ezt kéri tőle. Úgy, mint a Fiútól, Akinek szenvedése csak töredéke lehet az Atya szenvedésének, melyet a teljes megaláztatásában elvisel, de azért, hogy az Embert az Életre elvezesse! Mert Isten szándéka az örök élet, a lelkekkel közösségben, melyet az Emberbe oltott bele, hogy az Ember által lehessen életképessé, Életrevalóvá!
Messze jutottam el a mai olvasmánytól. De Krisztus csodáit én arra valónak tartom, a magam számára, hogy engem Ő elvezetni képes lehessen az Atyához! Amire vágyom, amit akarok, és sokszor talán túl görcsösen is. Jöjj, Lélek, Szentlélek, és általad lehessek könnyedebb, lelkesebb, és habosabb, hogy ne az én izzadtságom érződjön ki hitemből, hanem az Atya túláradó szeretete! Ámen


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése