Húsvét
Feltámadt
Krisztus, reményetek!
A francia katolikus költő, Charles Péguy írt egy verset, nem is verset, hanem egy hosszabb költeményt, amely reményről, pontosabban a keresztény reményről szól. A költemény szerint az emberiség története egy körmenetszerű nagy vonuláshoz hasonlít, amelyben egymás után sorakoznak a nemzedékek, a körmenet élén pedig három nőalak halad egymás mellett, akik a hitet, a reményt és a szeretetet, azaz a három isteni erényt jelképezik. A bal oldalon a legidősebb nő lépked, nagyon céltudatosan, ő a hit jelképe. A jobb oldalon egy középkorú nő, egy édesanya, ő szintén biztos léptekkel halad előre. Középen pedig a legfiatalabb nő, egy kislány, aki kettőjük kezébe kapaszkodik. Ez a kislány szinte elveszne köztük, ha nem tartanák szorosan a kezét. Jobban szemlélve azonban kiderül, hogy valójában ez a legkisebb alak halad elől, ő vezeti az egész menetet, a remény húzza maga után a hitet és a szeretetet.
A húsvéti szentmise sajátos eleme a Szekvencia, amelyet az Alleluja és az Evangélium előtt éneklünk. Ebben hangzik el az üres sír első tanúja felé a kérés: „Mária Magdolna, mondd, mit láttál utadon!” És ő válaszolja: „Az élő Krisztusnak sírját, feltámadt Urunk nagy diadalmát, angyalok jelenését, Urunk halotti leplét. Feltámadt Krisztus, reményetek: Galileába megy előttetek.” És itt gondolkozzunk el egy kicsit ezen a kijelentésen, hitvalláson: a feltámadt Krisztus a mi reményünk. A negyven napig tartó böjti időszak elmúlta után átadjuk magunkat az örvendezésnek. Krisztus földi élete szomorúan zárult, rengeteg bántalmazást kellett elviselnie az emberek részéről, szenvednie kellett és meghalt. De ezzel nem ér véget a történet, mert a mennyei Atya közbelép, feltámasztja őt a halálból és ezzel új fejezet kezdődik az emberiség történetében. A megváltás megtörtént a kereszten, egy pillanatra mintha megállt volna az emberiség nagy menetének előrehaladása, mintha senki sem tudná, hogy most merre kellene továbbhaladni, egyáltalán érdemes-e továbbmenni bármerre is, de aztán a feltámadt Krisztus, aki a mi reményünk, a menet élére áll és továbbvezet minket az örök élet felé. Reményünknek, az örök életbe vetett reményünknek egyetlen szilárd alapja létezik: Krisztus feltámadása, ezt ünnepeljük a mai napon.
Az evangéliumban az imént említett Mária Magdolnáról olvasunk, aki János evangélista szerint elsőként ment Jézus sírjához és elsőként láthatta azt, hogy a sír üres. A többi evangélista szerint ő és más asszonyok is mentek a sírhoz hajnalban, hogy a pénteken este elmaradt balzsamozást elvégezzék. Újra és újra elcsodálkozunk azon, hogy a feltámadás első tanúi asszonyok és nem férfiak. Jézus férfiakat, tizenkét férfit választott ki, akiket apostoloknak nevezett, hogy ők legyenek egész életének tanúi. És most, az egyik leglényegesebb eseménynél nem ezek a férfiak, nem az apostolok voltak az első tanúk, hanem asszonyok, akiket a zsidó társadalomban nem tartottak egyenrangúnak a férfiakkal. Abban a korban vitás ügyekben a nők tanúskodása érvénytelen volt, meg sem hallgatták őket, és most mégis asszonyok lesznek az Úr feltámadásának tanúi, akik megviszik az örömhírt az apostoloknak. A fentiek ismeretében persze, hogy üres asszonyi fecsegésnek tartották, amit mondtak. Péter és János azonnal a sírhoz szaladnak, hogy személyesen lássák, valóban üres-e a sír, mint ahogy azt az asszonyok állítják.
Mindegy, hogy az asszonyokkal vagy az apostolokkal, de induljunk lélekben, szaladjunk mi is az Úr sírjához! Hirdessük mi is: Krisztus feltámadt a halálból, ő a mi reményünk!
© Horváth István Sándor
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése