Erőslelkű József Könyörögj érettünk!

Erőslelkű József 

Könyörögj érettünk!

Ezt olvasom: „ez volt az ára, ennyire becsülték őt Izrael fiai” - az ártatlan, az igaz, ennyit ér a világ szemében! Hogy állok én ezzel? Hogy viszonyulok én Isten értékrendjéhez?

Mi lesz ezután? Én mit kezdek a tömeggel? Én is a tömeg vagyok? Menyiben vagyok szimpatizáns, magamért való, önmagam értékítéletéhez ragaszkodó? Vagy, hogy ítélem meg Isten megítélését? Csak kérdéseim vannak, vagy van válaszom is?

Minden kérdéshez tartozik válasz. Ahol a helyes válasz utoléri a kérdést, ott van találkozásom Istennel. Vallom. Sajnos ez nem mindig jön össze. Ráadásul, nem mindig ott és akkor, amikor én a szükségét érzem, amikor én szeretném, vagy, amikor én akarom. Mindenben és mindenkor jelen van Isten, számomra, részemre, de én nem mindig értem meg a jelenlétét. Mert nem úgy van jelen, és nem úgy válaszol nekem, ahogy azt én szeretném. De tudnom kell, hogy mindig úgy van jelen életemben, ahogy az javamra válhat! Ezt az igazságot, szerintem Jézus is tudta, tisztában volt vele. Ebben bizonyos vagyok, hiszen ezt az igazságot belőle merítem („tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek őt.” [Mt 6,8])

Jézus nem szerepet játszik, Jézus éli emberként is Istenvoltú életét! – „én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit.” [Jn 14,10] Felfoghatatlan azok számára ez, akik ebből a világból valók, és ragaszkodnak ehhez a számukra lényeges, és ragaszkodást követelő tényhez. Azaz: nem hajlandók arra, hogy e világtól elvonatkoztassák magukat, csak azért, hogy Istenhez kössék magukat. Ezért mondom én azt, hogy a vallásosság nem minden, az még nem hit Istenben. Jézus így beszél erről: „Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítélet alá esett, mert nem hitt az Isten egyszülött Fia nevében.” [Jn 3,18] – ugyanis: „Aki hisz bennem, nem bennem hisz, hanem abban, aki küldött engem.” [Jn 12,44] … „aki hisz bennem. Amint az Írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle.” [Jn 7,38]

Szóval értve: Jézust hallgatni kell, hogy a szívünkben váljanak éltető forrássá szavai! Vágyakozva mindenkor rá, hogy lelki emberré lehessünk! Türelmetlenkedés nélkül. Tudva, hogy eljön mindennek az ideje, amiért megéri türelmesnek és állhatatosnak lenni. Minden szenvedés kibontakozás, mely megtérésre, feltámadásra vezet.

E rokon értelmű szavak, két külön kifejezéssel, azonos fogalmat hordoznak. A megtérés egyben feltámadás, és a feltámadás egyben megtérés is.

De mit kezdjek azzal, hogy lelki ember? Hogy válhatok lelki emberré?

Megint csak Jézusra tekintek, Benne keresem kérdésemre a választ. Az életnek van ritmusa. De, ha jól megfigyelem, akkor az válik az én ritmusommá, amihez kötöm magam, amihez ragaszkodok, amihez tartozni akarok. Vagyis: felveszem azt a ritmust, aminek megengedem, hogy uralkodóvá legyen rajtam. Talán azért, amiért abban lelem meg biztonságomat, abban érzem jól magam, azt tartom számomra megfelelő közegnek. Jézus számára az Atya volt a megfelelő közeg. Vele kereste a harmóniát, a teljes azonosulást. Azazhogy életét abban a ritmusban élte, ami azonossá tette ritmusát az Atya ritmusával. Felvette az Atya ritmusát. Számára ez mindennél fontosabb volt. Azt merem mondani, hogy úgy válhatok lelki emberré, hogy rátalálok Krisztus ritmusára, bele helyezkedek, és ez a közösség mindennél fontosabb lesz a számomra! Ha Benne és bennem is az Isten Lelke él, és válik mozgatóvá, akkor közösségre jutok én Jézussal. Bizony meg kell ismernem Jézust, és Benne megismerni magamat, hogy közösségre találjak Istennel!

Végül is, Júdásnak a sorsa is ott pecsételődött meg, hogy elvesztette, vagy talán soha sem lelte meg Jézussal a közös ritmusát. Nem kerültek harmóniába. Jézussal nem kontaktálni kell, hanem kontaktust kell teremteni, és azt a kontaktust ápolni, fenntartani.

Miért beszélek ilyen dolgokról, Virágvasárnap, amikor éppen Jézus szenvedéséről és haláláról van szó? Amiért Pál apostol szavait magamra veszem: „Mert mindenekelőtt azt adtam át nektek, amit én is kaptam: hogy Krisztus meghalt a bűneinkért” [1Kor 15,3]. A másik pedig, hogy „egyikünk sem él önmagának, és egyikünk sem hal meg önmagának; amíg élünk, az Úrnak élünk, s ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Akár élünk tehát, akár halunk, az Úré vagyunk. Krisztus ugyanis azért halt meg és kelt életre, hogy a holtaknak is, az élőknek is Ura legyen.” [Róm 14,7-9] Jézust Uramnak tekintem, Mesteremnek és Tanítómnak! Ebben a tudásban akarok mélyülni és közösségre lépni Vele, meg nem tagadva, és el nem árulva Őt! Mennyei Atya, ehhez adj nekem segítséget, hogy sikerüljön! Ámen