Szent Mónika, tengernyi könny hullatója

Szent Mónika,
tengernyi könny hullatója

Könyörögj érettünk!

Mi kezdődik? Milyen nap van ma? Nem ez a fontos, hanem az, hogy mindezzel maga az Isten mire akar felszólítani bennünket: „mondja az Úr: térjetek hozzám teljes szívetekből, böjttel, sírással és jajgatással. Szaggassátok meg szíveteket, nem pedig ruhátokat, és térjetek meg az Úrhoz, a ti Istenetekhez, mert jóságos ő és irgalmas, türelmes és nagyirgalmú, és szánakozik a bajok felett”! Az Ige ma hangzik el, és múltat akar idézni!

Ugye, hogy megtérésre szólít fel bennünket Isten?! Tehát, szükségét látja Isten az Ember megtérésének! Ez legyen a megtérő ember fohásza Istenéhez: „Könyörülj, Uram, könyörülj népeden; ne engedd, hogy gyalázzák örökrészedet, és uralkodjanak rajta a nemzetek!” – Nekem kell tudnom ezzel a fohásszal fordulni Istenhez, az én Teremtőmhöz. Isten látja a bajt, amit mi nem vagyunk képesek még magunk szemében sem beismerni, hogy mi a vétkünk: „Miért mondanák a népek között: „Hol van az ő Istenük?” Mert bizony, ki hisz nekünk? De, ki hinne nekünk, amikor a hitünk olyan csalóka, hogy még magunkat is képesek vagyunk vele félrevezetni.

Krisztus követségében kéne járnunk, de tévelygünk. Tévelygésünket igazoljuk szüntelen, ahelyett, hogy bűnbánatra bírnánk magunkat! Pál intését miért merjük úgy venni, mintha mi már eleget tettünk volna intésének? Merem én kijelenteni magamról, hogy „Isten igazsága vagyok őáltala”? Leszek olyan kegyetlen – önmagammal -, hogy azt mondjam: bizony, visszaélek, vagy talán sokkalta inkább gőggel és hiúsággal beszélem Isten kegyelmét, Vele igazolva magamat.

Nekem ezért kell böjtöt tartanom, hogy felérjem kegyelmét, és megalázzam önmagam előtte! Be kell láttatnom magammal tévedéseimet, és tévelygésemet, ha valóban Krisztus barátságára szomjazom! És vissza kell térnem oda, ahonnan újra lehet építkezni, Belőle, és Vele. Előbb a kereszt hódolatához, ahol értelmezem, és újra értelmezem a titkot, hogy mit tett, mit kaptam Istentől: „Ő azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őáltala”! Megigazulttá lenni Krisztus által. Belőle kibontakozni, elhagyni tévelygéseim terepét, és új útra találni, ahol Ő jár, és ahol Ő lehet útitársammá!

Mire van Isten végtelen irgalmassága? Erre is Pál apostol adja meg a feleletet: „hogy alkalmassá tegye a szenteket a szolgálat végzésére Krisztus testének felépítése céljából, amíg mindnyájan eljutunk a hitnek és Isten Fia megismerésének egységére, és azzá a tökéletes emberré leszünk, aki megvalósította Krisztus teljességét; hogy ne legyünk már ingatag gyermekek, és ne vessen minket ide-oda a tanítás bármely szélfúvása emberi megtévesztéssel és tévedésbe ejtő álnoksággal. Ellenkezőleg, járjunk az igazság szerint szeretetben, és mindenben nőjünk fel őhozzá, Krisztushoz, aki a fej. Általa az egész test, az összekötő ízek segítségével egybefogva és összetartva, minden egyes rész sajátos tevékenységével gondoskodik saját növekedéséről, hogy felépüljön a szeretetben.” [Ef 4,12-16]

Alkalmassá tenni magam arra, hogy Isten dicsőségében részesülhessek! Ez a böjtnek, az engesztelésnek, a sírásnak és a jajgatásnak – a bűnbánatnak szüksége. Vagyis, nem a Nagyböjt kezdődik, hanem a Nagyböjttel életemnek egy új periódusa, a megtisztulás, a megigazulás, a megtérés újabb életútja! Mert kereszténynek vallom magam! Hívő kereszténnyé lenni, több mint egy közösséghez tartozni. Nem tartozni akarok, hanem Krisztus közösségének építőkövévé akarok lenni! Élni akarok, és az Életről akarok tanúságot tenni! Hogy mások mondhassák el rólam, és rólunk, hogy ezek valóban Keresztények! Ezzel a lelkülettel járulok most a hamvazkodáshoz. Bűnbánatom jeléül – mely vallomás, önismeretemben kitárulkozás -, és a bűntudatomban megélénkülő hitemmel.

Szentháromságos Egy Isten! Általam, bennem és velem Újítsd meg a föld színét! Ámen