Nagyböjt harmadik vasárnapja

Nagyböjt harmadik vasárnapja

Otthagyott korsó

Szent János evangéliumának egyik jellegzetessége az, hogy elsősorban nem a történésekre figyel, hanem Jézus kinyilatkoztatására, tanítására. A hosszas párbeszédek során az Úr fokozatosan feltárja beszélgetőtársa előtt a közölni akart igazságot. Jó példa erre a Nikodémussal folytatott beszélgetés a lelki újjászületésről (vö. Jn 3,1-12), a Mártával és Máriával való párbeszéd testvérük, Lázár feltámasztása előtt (vö. Jn 11,17-44) és a mai evangéliumi történet, Jézus találkozása a szamariai asszonnyal. Ha ez utóbbi találkozást úgy próbálnánk összefoglalni, hogy a beszélgetés során Jézus vezeti az asszonyt a hit útján, lekicsinyítenénk az ember szerepét a hit lépéseinek megtételében. Igaz, hogy a hit Isten ajándéka, neki köszönhetjük, ha eljutunk a hitre, de az is igaz, hogy az embernek el kell fogadnia, szívébe kell fogadnia ezt az ajándékot, mégpedig nem csak passzív elfogadásról van szó, hanem az ember folyamatos válaszáról a hit titkainak megismerése során. Helyesebb tehát, ha úgy foglaljuk össze a történet mondanivalóját, hogy Jézus fokozatosan kinyilatkoztatja önmagát, feltárja személyének és küldetésének titkát a szamariai asszony előtt, aki fokról fokra felismeri a feltárt igazságokat, elfogadja azokat, mintegy kortyonként iszik a kinyilatkoztatás forrásából és így jut el a hitre.
Ezen előzetes megjegyzések után nézzük meg Jézus kinyilatkoztatásának és az asszony, illetve a városlakók hitre jutásának főbb lépéseit. A történet egy egyszerű kéréssel indul, Jézus inni kér az asszonytól Jákob kútjánál. Jézus egyáltalán nem foglalkozik az asszony csodálkozásával, miszerint egy zsidó férfi egy szamariai asszony segítségét kéri és vele beszélget, miként azzal sem foglalkozik majd, hogy visszatérvén tanítványai szintén elcsodálkoznak ezen, hanem az „élő vízre” tereli a szót, ami rögtön felkelti az asszony kíváncsiságát. Felébred benne a vágy, hogy ihasson az „élő víz” forrásából, bár ekkor még a testi szomjúságot oltó vízre gondol és nem a lelket megtisztító vízre. Ezt követően Jézus kijelentései alapján az asszony felismeri, hogy olyan személlyel beszélget, aki jól ismeri múltját, s ennek köszönhetően prófétának nevezi Jézust. A következő lépésben az asszony megvallja, hogy hisz az eljövendő Messiásban, amire Jézus kijelenti, hogy ő az.
A párbeszédet a tanítványok megérkezése szakítja meg. Az asszony közben visszaindul a városba, még korsóját is otthagyja, tehát nem visz vizet magával, pedig azért jött a kúthoz. Bemegy a városba és elmondja az embereknek, hogy kivel találkozott. Hitvallása itt kérdés formájában fejeződik ki: „Lehet, hogy ő a Krisztus?” A hit továbbadásának lépését látjuk itt, hiszen a városban lakók az asszony szavai miatt indulnak Jézushoz, hogy megismerjék őt, hogy tanítsa őket. A tanítás hatására a városlakók arra kérik Jézust, hogy maradjon náluk, s ebben a meghívásban a hit elfogadásának jelképes cselekedetét is észre kell vennünk. Jézus tehát több napig náluk marad, tanítja őket, azaz előttük is kinyilatkoztatja magát és ők is eljutnak a hitre. A történetet János evangélista a szamariaiak hitvallásával zárja le, akik ezt mondják az asszonynak: „Most már nem a te szavadra hiszünk. Hallottuk őt mi magunk is, és tudjuk, hogy valóban ő a világ Üdvözítője.”
Befejezésül egyetlen gondolat erejéig térjünk vissza ahhoz, hogy az asszony otthagyta korsóját a kútnál. Talán éppen nekünk hagyta ott. Vegyük kezünkbe, nézzünk bele, talán maradt még benne néhány csepp az igazság vizéből.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, Jézusom! Hiszem, hogy te vagy az élő víz forrása. Hiszem, hogy te vagy a világ Üdvözítője. Hiszem, hogy a te tanításod az örök életre vezető út. Lelkem szomjazik az élő vízre, az élő hitre. Ébressz bennem szomjúságot a te igazságod iránt! Ébressz bennem vágyat az örök élet iránt! A te szavadban felismerem az örök élet, az üdvösség tanítását. Add nekem az élő vizet, amely csillapítja szívem és lelkem szomjúságát!