Hogy nagy bizodalommal járuljunk a Te irgalmasságod királyi székéhez és alkalmatos időben irgalmasságot nyerjünk

Hogy nagy bizodalommal járuljunk a Te irgalmasságod királyi székéhez és alkalmatos időben irgalmasságot nyerjünk (Zsid. 4).

Ments meg, Uram minket! 

Nem hiszem el, hogy látom; nem hiszem el, hogy hallom; hogy tapinthatom, és, hogy Vele járok. Csak azért, mert hitem gyenge. Még akkor is, amikor tudom, de hitemmel nem bírom. És akkor, egy földhöz ragadt keresztény elengedi a hitét, és ragaszkodik evilági tapasztalataihoz, és abból, tudatosságával, hiszékenységével, érzékiségével, fantáziájával, és sajnos, evilági idealista szentimentalizmusával kezdi el kialakítani a maga istenképét. Ez a hitérzékenységemről való lemondás. ’Nem győzködöm magam, majd én megmagyarázom - magamnak – mit jelent az, hogy hiszek. Mert én meg tudom mondani, hiszen tanultam, hogy mit kell jelentsen az, hogy hiszek.” Ez nem igényel sok energiát, időt, ezt agyasan lehet csinálni, egóból. És ez, az Embernek könnyen megy. Mindemellett élheti a jól bevált, ismerős, és mások által is „preferált” világi életet. A helyett, hogy dolgozzon az Ember a lelki fejlődésén, a hitbéli megigazulásán. (Na, ez is: ’hitbéli megigazulás’, műszó csupán?) Ami a legértelmesebb, leghasznosabb, a világ kötődésétől távolodó életforma. Mert elutasítom azt a könnyed életformát, melyhez nem kell elköteleződés, elég csak sodródni vele. Az elköteleződés, ezzel szemben egy állandósult ébrenlétet, szüntelen kontrol alatti létet jelent. Nem engedem meg magamnak, hogy ezzel a létformámmal elégedett legyek. Többre vágyom! Mert van, létezik az a többlet, amit én, magamnak soha sem szerezhetek meg. Mégis részesedhetek benne!

Amikor az ember nem engedi meg magának, hogy Isten mutatkozzon meg a maga életében, ragaszkodik hozzá, hogy önmaga határozza meg Isten istenségét, nos, ez a vallásosság kicsúfolása, amit bigottsággal fejezünk ki. És észre sem vesszük, nem is merünk erről beszélni, hogy van ilyen. De miért nem merünk beszélni erről? Amiért ez az általános vallásos magatartásunk, sajnos. Ráismerünk erre a viselkedési módunkra? Amikor nem az Isten dolgaival törődöm, hanem az emberekével. Igen, bennem van mindkettő: az, ami az isteni, de az is, ami az emberi. Erre rendelte Isten az Embert, a szabad akarat tulajdonlásával, hogy képessé lehessen eldönteni, mihez ragaszkodik jobban: az emberi, vagy az isteni énjéhez?

Az önrendelkezési jog, bizony egy álságos dolog. Ne akarjon az ember önrendelkező lenni! Pontosabban, amit például a Magyar Alkotmány (8 §.) biztosít az egyén számára, azt az egyénnek azért adja, hogy önmagával szabadon rendelkezhessen. Úgy, ahogy azt, az Isten is megadja az embernek! Ami arra való, hogy az én, eldönthesse, melyik úrnak akarok szolgálni: Önmagamnak, vagy Istennek?! Igen, ebben az esetben mind a kettőt nagybetűvel kell írnom. Nincs harmadik verzió. Mert ha azt állítom, hogy a másik embert szolgálom, akkor azt azért teszem, mert az engem elégít ki. Így tudom elérni, hogy önmagammal békességben legyek.

Nem lehet egy kicsit ide, egy kicsit oda szolgálósdit játszanom. Abba bolondul bele az ember, ha képtelen dönteni, és állandóan csak megfelelni akar mindenkinek: egy kicsit magamnak, egy kicsit másoknak, és egy kicsit – talán – még Istennek is. Amíg észre nem veszem, vagy rá nem döbbenek arra, hogy ebben az esetben az isten is én vagyok. Sürgősen ki kell mondanom – ebben az esetben -, hogy „Távozz tőlem, Sátán!” Azaz: a rosszabbik énemtől, mely gúzsba köt, leigáz, és földhöz vonz, vagyis, hiányos - beteges énemtől szabadulni akarok! Jézus, amikor csodákat tesz, akkor ettől a beteges éntől menti meg az embert. Látunk a szentírásban olyan példákat is, amikor tömegesen gyógyít! Mert az Embernek ez a betegsége népbetegsége!

Bizony, szabad feltennem azt a kérdést is: kinek tartom magam? Kinek tartanak engem az emberek? Amikor én Krisztushoz akarok tartozni, Őt akarom kifejezni önmagamból, és nem a katekézis ismeretei szerint, hanem önismeretemből, önazonosságom ismeretéből, akit Istennel való egységemből, Vele való közösségemből ismerek meg.

Nem válhatok evangéliumi lénnyé, evangelizátorrá, ha csupán önmagamat fejezem ki! Ha általam nem Istent engedem kifejeződésre jutni!

Arról a szövetségről, amiről a mai szentlecke beszél, arról kell, hogy tudomásom legyen. Kell, hogy értsem a szivárványt, és emlékeztessen engem arra, hogy engem Isten, a Vele való szövetségbe vont. E szövetség sorsa élő szövetség, melynek megtagadására, vagy elfogadására van módom, nekem, az Embernek. Személyemben! Rajtam áll, hogy akarom tudomásul venni e szövetség létét, vagy sem! Isten világossága, sokszínű csodálatos szépsége, gazdagsága, nagyvonalúsága, pazarló bőkezűsége, pontosan a szivárványban mutatkozik meg a világ számára, a teremtés mindensége számára! Mert Isten a szivárványban is ki akarja fejezni a maga elkötelezettségét velem, az Emberrel!

„Az igazi világosság, aki minden embert megvilágosít, a világba jött. A világban volt, a világ őáltala lett, de a világ nem ismerte fel őt. A tulajdonába jött, övéi azonban nem fogadták be. Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében, akik nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi akaratából, hanem Istenből születtek. Az Ige testté lett, és köztünk lakott, és mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal. [Jn 1,9-14] Értem én már végre János szavainak értelmét? Vagy még mindig értetlenül állok előtte? Vagy éppen hogy átsiklok felette, mert nem veszek rá bátorságot, erőt, és időt, hogy értésemmé legyen, hogy akarjak és merjek Istenből megszületni?

Amikor hallom Péter szavait, kifejeződését, amit talán Ő maga sem értett akkor, amikor kimondta, mert a Lélek mondatta ki vele, akkor én azokat a szavakat miként értem? „Te vagy a Krisztus”. E szavaknak milyen jelentést tulajdonítok én? Jelentését tőlem várja, nekem megengedi az Isten! Sőt, azt kéri, hogy én próbáljam meg, életem során, időről időre, újra meg újra, e szavak jelentését kibontani. Csupán a magam számára. Nekem van szükségem rá, hogy Isten előtt állva, Isten jelenlétében elcsendesedve próbáljam meg értelmezi: ki az én számomra Jézus?

Mennyei Atyám! Benned vagyok, létezem, Belőled, Általad, de Veled akarok létezni minden időben, míg időtlenségedbe be nem fogadsz engem, azt meg nem osztod velem. Hiszem, e hitben van csupán életem, hogy mindez megtörténik és meg fog történni! Ha ezt a hitet nem bírhatom, akkor Jézust sem tudom értelmezni, felfogni, Vele közösségre lépni, hogy a Vele való közösségből juthassak el a Veled való közösségemre. Ebben a hitemben kérem, hogy erősíts, segíts kibontakozni, míg egészen képessé nem lehetek a Szeretet teljességének megélésére, Aki Te vagy! Ámen