Hogy mindenkor az Úrban
örvendezzünk, azonban a szemérmetességről el ne feledkezzünk (Fil.
4).
Ments meg, Uram minket!
Amikor
Jézus tanításával találkozunk, mindig megragadhat bennünket az
a spontaneitás és elevenség, ahogyan a Mester nagyon egyszerű képekkel,
lényegre törően tudja kifejezni magát, s főként az, hogy mennyire egyetemesek
az üzenetei.
Gyakorló
keresztényként, hittanárként, lelkipásztorként olykor elkeseredünk amiatt, hogy
a számunkra életet adó üzenetet nem tudjuk megfelelően átadni, megosztani
másokkal. Emögött nemegyszer az a tapasztalatunk áll, hogy vallási
nyelvezetünk, szokásaink, hagyományaink valahogy nem hordozzák már Jézus
tanításának ezt a frissességét, elevenségét és egyetemességét.
Éppen
ezért érdemes mindig visszatérnünk a jézusi képekhez, hasonlatokhoz, hiszen
erejük abban áll, hogy velük kapcsolatban nincs kívülálló, mindenkinek van
tapasztalata, élménye ezekről.
Akár a
sóról, a fényről vagy a János-evangélium nagy képeiről: a kapuról, a
szőlőtőről, a kenyérről hallunk, nem mondhatjuk azt, hogy valami távoli, elvont
fogalmak volnának.
De
mégis: mi lehet az üzenete annak, hogy Jézus azt tanácsolja az őt követőknek,
viselkedjenek úgy, mint a só, illetve a világító lámpa?
Mivel
ember voltunkhoz a táplálkozás szükségessége a legszorosabban hozzátartozik,
mindannyiunknak van tapasztalatunk arról, hogy mit tesz a só – vagy inkább a só
hiánya…
Épp
emiatt átvitt értelemben is használatos ugyanez a szó: egy sótlan társaságban
nem szívesen időzünk, ugyanúgy, ahogyan a sótlan ételt is nehezen viseljük. Ha
azonban jobban belegondolunk, a sózás – egy bizonyos mérték felett, illetve
alatt – nem ízlés kérdése, hanem a szervezetünk alapvető működéséhez, a
vízháztartásunk megfelelő fenntartásához szükséges, vagyis létfontosságú.
Bármennyire is mesés forrás, ugyanezt az életfontosságú, nélkülözhetetlen
szerepet emeli ki a gyermekkorunkban gyakran hallott népmese kulcsmondata: „Úgy
szeretlek, édesapám, mint az emberek a sót!”
E kép
egyértelműségét csak tovább fokozza, kiemeli a másik: a világító lámpa képe.
Világosságot vinni, világosságot adni: ez a Krisztus-követő ember feladata.
Hogyan is lehetne ugyanis huzamos ideig sötétben élni?! Épp ezt a magától
értetődőséget fejezi ki a mécses képe a sóval szemben: a só nem hat, nem
működik, ha nem keveredik el az étellel. A fény azonban nem tud hatástalan
maradni: önkéntelenül, természetéből fakadóan világít.
Manapság
sok vita zajlik azzal kapcsolatosan, hogy milyen jövője van a kereszténységnek
– különösen Európában. Egyes kultúrtörténészek egyenesen azt állítják, hogy a
kereszténység ideje végérvényesen lejárt, erejét veszítette, nem képes már a
mai és a későbbi korok embereinek kérdéseire választ adni.
Az ilyen
és ehhez hasonló jóslatokkal szemben egyrészt fontos, hogy mi, keresztények
újra és újra megtaláljuk az origót Jézusban, aki ígérete szerint velünk van a
világ végéig, és akinek példázatai, képei egyetemesek, mindenkit megszólítók,
illetve azok lehetnek. Ám csak akkor, ha lesz, aki továbbadja ezeket az
üzeneteket. Vagyis, ha a keresztények sóként és mécsesként tudják élni az
életüket, ha jó ízt és világosságot visznek a környezetükbe. Akkor nem kérdés,
hogy van-e még helye, tere a kereszténységnek a világban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése