Hogy mindeneket megpróbáljunk, és ami jó, megtartsuk

Hogy mindeneket megpróbáljunk, és ami jó, megtartsuk (1 Tesz. 5).

Ments meg, Uram minket!

Megérinteni Krisztust, a Jézust! A megtérés első mozzanata, mely az ember részéről kifejezi azt a szándékot, hogy „gyógyulni” akar. Vagyis: jobb szeretne lenni annál, mint amilyen. De már belátja, hogy ezt a változást Isten nélkül nem képes elérni. „Legalább” a ruhája szegélyét érinteni! Több nem kell, többre nem vagyok képes, többre nincs esélyem sem. De, amire van esélyem, azt megteszem! Tehát, a reményből forrásozik az az élet, mely hitre vezeti az embert, hogy a szeretet életére eljuthasson végül.

A teremtő szeretet – megtartó szeretet – végül éltető szeretet. A Teremtő szeretet, mely örök, megteremti a mulandót – ahogy erről olvasunk az olvasmányban. De a mulandóban örökíti át örökérvényűségét, remélve, hogy a mulandó felismeri önmagában azt az örök értéket, melyben önmaga létét tisztelheti, becsülheti, egyúttal odaajánlhatja – áldozattá lenni képes - önmagát a Teremtő szándéknak. Úgy is mondhatjuk, hogy alárendeli magát, aláveti magát a mulandó az örökkévalónak, amit alázatnak nevezünk.

Ilyen módon válhat az ember bármilyen e világért, e világban tett fontoskodása, cselekvése, munkája, tüsténkedése, csupán kiegészítőjévé – részévé - annak a cselekvésének, melyet öröklétéért tesz, tehet, és tenni tud.

Úgy gondolom, hogy nagyszerű gondolatok ezek, amennyiben Az Ember cselekvő irányultságát képes lehet alakítani, változtatni a legnemesebb cél elérésének irányába. Alapállásbéli különbségről beszélek!

Mert azt már tudjuk tanulmányainkból, hogy minden erőnek van kiterjedése, és iránya is. Azt is beláthatjuk, hogy maga az ember egy energia központ, egy erő koncentrátum. Ilyen módon, nagyon nem mindegy az, hogy ezek az erő koncentrátumok milyen irányultságúak. Egymás ellen hatnak, vagy egymást erősítik? – A közösség az, melyben az egyes energia centrumok erőkifejtései egymást erősítik, vagyis egy irányba hatnak. Ahol az energiák egymás ellen hatnak, egymást lerontják, az nem közösség, az csürhe, vagy finomabb kifejezéssel tömeg csupán. - Amit a teológia, vagy a morális tudat bűnként fogalmaz meg, az tulajdonképpen az, amivel mi egymás energiáit, illetve erőink irányultságának ellene hatunk. Kioltjuk, vagy tönkre tesszük egymás cselekvését. Ezért van az életben a halál, mert leromboljuk egymás energia háztartását. Természetesen ebbe benne van az is, hogy én magam sem vagyok tisztában a magam értékeivel, így, ismeretlen önmagam energia háztartása ellen is vagyok! Tehát, én magam is áldozatává válok bűneimnek. Igen, ha gondolatmenetemben sikerül bárkinek is követni, akkor az, velem együtt, eljuthat arra a következtetésre, hogy az Aki akarta, hogy legyek, és felépítette személyemet, annak az Igazságának megismerése nélkül, felismerése nélkül, vagyis Isten és az én közötti teljes harmónia nélkül válok veszteséggé úgy, mint teremtmény, mint mulandó érték. Ezt a mulandó értéket elmúltában is, képes Teremtője „felmagasztalni”, vagyis örök értékűvé tenni. De csak akkor, ha e mulandó, az Ember, életében megtette azt, amit neki megtenni lehetett ahhoz, amihez Isten hozzá rendelhesse azt a többletet, melyet csak az Ő Szeretete – energia készlete - képes kipótolni, hogy örökéletűvé lehessen. De, végül is, mi az, amit az Ember megtehet, és megtennie kell, ha örökkévalóvá szeretne lenni – így elérve az Istentől való szándékot -, azaz Istennel közösségre vágyik? Felismerni Isten értékét, Igazságát, melyben a személyes igazsága eljuthat a teljességére, már ezen a mulandó világon túl. Ahol a tárgyi körülmények már nem jelentenek akadályt a személy számára, hogy kiteljesedhessen Isten „kegyelmében”.

Az idéző jelbe tett fogalmakkal azt akartam érzékeltetni, hogy mindegyiknek van valós értelme, jelentése. A teológia azért vezeti be ezeket a fogalmakat, hogy azok számára segítséget nyújtson, akik még nem képesek e fogalmak mélységével mit kezdeni.

Isten megismerése, és a személyes igazságom felismerése, ezen a világon kell, hogy számomra világosságot nyújtson, hogy energia készletemmel a valódi cél felé lehessek képes elmozdulni, haladni. Ebben a feladatban áll rendelkezésemre Jézus. Ezért mondja, hogy „én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam.” [Jn 14,6].

Tulajdonképpen időnk, és energiánk legnagyobb részét arra kellene fordítanunk, hogy megismerjük és megértsük Istent, úgy általánosan, majd, vagy ezzel párhuzamosan személyünket, Benne értelmezetten, Aki teremtette azt, hogy végül, rádöbbenjünk arra, hogy mire van létünk. Erő kiterjedésünk és mennyisége, illetve, hogy milyen irányultságúvá kell válnunk abban a közegben, melyben lennünk kell. Itt már három, hármas feltételt írtam le ahhoz, hogy én, a személy, és az Isten között összhang, egyensúlyi állapot, vagyis harmonikus kapcsolat jöhessen létre. Én vagyok az a bizonytalan tényező, aki arra vagyok hivatva, rendelve – és talán ebben kell hasonlatossá válnom Istenhez, akit a maga képére teremtett (Ter 1,26) –, hogy értelmezzem, és helyes viszonyulást teremtsek – választ adjak - Isten, a környezetem és személyem között! Ez azért komplikált és bonyolult feladat, mert ebben a képletben egyetlen állandó van, két változó ellenében. Azonban, az állandó olyan biztos pont, mely számomra adhat bizonyosságot, és biztonságot is egyúttal. Vagyis engem biztosíthat arról, hogy az a bizonyos harmadik személy, mely változó, személyem számára az állandóval való szoros kapcsolatom esetén nem teheti kétségessé azt, hogy a célomat elérhessem, mely cél Vele közös.

Köszönöm Istenem, hogy Te a magad háromszemélyűséged által olyan védelembe foglalsz engem, hogy bár bizonytalan vagyok, biztonságom lehessen! Tarts meg engem a Te végtelenül nagylelkű, irgalmas jóságodban! Ámen