Hogy a bizonytalan gazdagságokban ne bízzunk, hanem az élő Istenben

Hogy a bizonytalan gazdagságokban ne bízzunk, hanem az élő Istenben (1 Tim. 6).

Ments meg, Uram minket! 

Az Egykor és a Most között, vajon van különbség? Vagy, már annyi idő eltelt, a kettő között, hogy akár lehet párhuzam is közöttük? Hiszen azt el kell ismernünk, és le is rögzíthetjük, hogy az emberiség történelmi fejlődése ciklikus, éppen ezért ismétlődik, és újra, meg újra felfedezhetők benne azonosságok, hasonlatosságok. Persze, ha az idő megengedi azt, hogy ez a ciklikusság bekövetkezhessen. Mert én azt állítom, hogy csak azon múlik az, hogy valami megismétlődik az emberiség történetében, hogy milyen időintervallumban szemléljük, illetve, vizsgáljuk az eseményeket. Amiből azt a következtetést vonom le, hogy egyén fejlődése is ciklikusan ismétli önmagát. Tehát, a természet éves forgásában megjelenő négy évszak, ahogy ciklikus, ismétlődő, úgy van ez az emberiség történetében is. A különbség annyi, hogy az egyik évben történő ciklikusság szerint változik, míg az emberiség története évszázados, talán évezredes ciklusokkal. Ami akkora távlat, hogy még sokan, általában fel sem figyelnek. Hiszen az emberöltők sorát foglalja magába egy ciklus. Ugyanakkor, azt már tudjuk, hogy kultúrák jönnek, és elmúlnak, olyan távlatokba tűnnek, hogy már csak sejtésünk van az adott kultúra minőségéről, értékéről.

Minderről ma, miért elmélkedek, gondolkodom? Tulajdonképpen azért, amiért én sok mindenben látok párhuzamot Jézus kora és a mai kor vallásossága között. A zsidóság akkori hanyatlása és a kereszténység mai hanyatlása között. A civilizáció bizonyos szintjén elkerülhetetlennek látszik a lelki értékvesztés. Pontosan azért, mert a fejlődés értelmezése számunkra, a világi lét vonatkozásában nyer értelmet, és nem a transzcendens vonatkozásában. Vagyis, nem lelki értelemben értelmezett a fejlődés, társadalmi szinten! Abben nem érdekelt egy olyan társadalom, mely számára a kézzel fogható és a világ értékítélete szempontjából minősíthető a fejlődés. Statisztikákkal, számokkal és eredményekkel bizonyíthatók az embernek önmagának. Amíg én magam akarom a magam eredményességét regisztrálni, rögzíteni, vagyis a magam biztonságát a magam bizonyosságával, bizonyításával akarom megteremteni, addig e világi a fejlődés és az ember érdekérvényesítése. Nem pedig arra a bizonyos örökérvényűségére irányul, melyet Krisztus tanításából, reménységből és hitből kellene felépítenie, kimunkálnia az egyénnek, a személynek, és közkinccsé tenni!

Bizony, ma az emberi fejlődés a személyiségfejlődés és az öncélúság irányában halad, kiábrándultan közösségből és közösségi létből! De miért? Mert egymás farkasaivá lettünk, vagyis nem a szeretet hatalmát szolgáljuk, hanem az önérvényesülést. Senki sem jó, csak én vagyok a jó – mindenki az ellenségem, mindenki engem akar megvenni. Nincs már, mit adnánk egymásnak, de mindent követelünk magunknak. Ez a civilizációnk fejletsége! De, hol vannak a keresztények, akik a Krisztus követői? Hát, bizony, felolvadtak ebben a tégelyben, melybe önként és dalolva ugrottak fejest, ugrottunk fejest. Mi mind ezek közé tartozunk, akiket Jézus farizeusokként tisztelt a maga korában. Bizony mi mind farizeusok vagyunk, azok lettünk, intézményesített vallásos emberekként. Ha nem így volna, akkor a világ gyűlölne, kivetne magából, vagy, lennének követőink. Ezzel szemben, akik követnének, de nem bíznak már bennünk, inkább alapítanak új egyházakat. És jön, erőnek erejével nyomul az Iszlám, a hindu vallás, a muzulmán vallás. És tudják, miért van ez a felfordulás? Mert minden vallás a maga hazájában már leértékelődött, mert elértéktelenítették azok, akik a maguk vallásának tekintették eddig. Mindenki keresi magának a missziós területet, mert, egyrészt úgy gondolkodnak, hogy máshol van keresni valójuk, ahol a maguk vallásában megfeneklettek már az emberek. Másrészről, vannak olyan fanatikus vallásos emberek, akik azt hiszik, hogy nekik másokat kell megtéríteniük. Jézus egyszer sem mondta azt, hogy térítsetek meg, de azt mondta, hogy térjetek meg! És azt is mondta, hogy menjetek el a világ végére is, és mindenkinek mondjátok el, mi a ti örömötök! A tanúságtétel nem térítés!

Akinek szüksége van a ti örömötökre, arra rá száll Isten békéje, de akinek nincs rá szüksége, onnan sürgősen menjetek tovább, vissza se nézzetek, felejtsétek is el őket!

Bátorkodom Pállal is vitába szállni: Jézus nem üresítette ki önmagát, az Istennel való egyenlőségét nem állítanám, hogy olyan dolognak tartotta volna, amelyhez ne kellene ragaszkodnia (Fi 2,5-7). Én úgy gondolom, hogy igenis ragaszkodott, amennyiben minden elképzelhető emberi életet, ami az Isten Igazságában elképzelhető volt, és beleférhet, bele élte három évbe! Mintát adott minden ember számára ahhoz, hogy minden ember, a maga személyiségét kimunkálhassa Isten dicsőségére, és a Vele való közösségre szánva!

De én, a keresztény, így fogadom el Őt, a Krisztust? Az embertől – tőlem is - elfogadott, vállalt szenvedését; értem való halálát; és nekem bemutatott feltámadását? Vagy, talán én vagyok az, aki kiüresítem Őt, mert nem tulajdonítok nagy jelentőséget mindennek. Annyira nem, hogy képtelen vagyok megváltozni, elszakadni a világnak kiszolgáltatottságomtól, ahelyett, hogy Isten szolgálatát vállaljam, Krisztus mintája alapján?!

Vádolom magam, bűnösnek vallom magam, vagy felmentem magam? Ha felmentem magam, nem vagyok keresztény! De ha bűnösnek vallom magam, Isten előtt, akkor megvallom, hogy vágyakozom a Vele való kiengesztelődésre.

Csak vágyakozással tudok csatlakozni Pál szavaihoz, mert e világ emberei között forgolódom, és nem élem meg a Vele való feltámadás, a megtérés örömét. Pedig óhajtom, vágyom, és szenvedem, hogy nem vagyok képes azt élni, amire Krisztus hív meg engem! Erre a részre utalok most: „Egykor mi is mindnyájan ezek között forgolódtunk, mikor követtük testünk vágyait, és teljesítettük a test és az érzékek kívánságait. Természetünknél fogva a harag fiai voltunk, akárcsak a többiek. De Isten, aki gazdag az irgalmasságban, igen nagy szeretetéből, mellyel szeretett minket, noha bűneink miatt halottak voltunk, Krisztussal együtt életre keltett – kegyelemből üdvözültetek –, vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek közé helyezett el Jézus Krisztusban, hogy megmutassa a jövendő időkben kegyelmének bőséges gazdagságát hozzánk való jóvoltából Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből üdvözültetek a hit által. Ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka: nem tettek által, hogy senki se dicsekedjék. Hiszen az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy azokat gyakoroljuk.” [Ef 2,3-10]

Reményemben tarts meg engem Istenem, hogy egyszer, amikor annak ideje eljön, eljuthatok arra a lelki érettségre, amikor örömömben, a Te örömöddel egyek lehetünk! Ámen