Hogy az Isten akaratjának isméretivel bétöltessünk értelmünkben és bölcsességünkben

Hogy az Isten akaratjának isméretivel bétöltessünk értelmünkben és bölcsességünkben (Kol. 1).

Ments meg, Uram minket! 

A testvéri szeretetről azok számára beszél Pál, akikről azt mondta másutt, hogy a szentek társasága (l.: Ef 2,19). Mi valahogy, ezt szeretjük félre érteni. Sokkal inkább próbáljuk ezt a tanítást általánosan érteni, mint szűkebb, családi, baráti, vagy plébániai közösségünkre. Pedig írva van: „Ami a testvéri szeretetet illeti, legyetek egymás iránt gyengédek, a tisztelet dolgában egymással versengők” [Róm 12,10].

Talán azért nem, mert a szűkebb környezetünkben szerzett tapasztalataink oly sok csalódást okoznak számunkra, frusztrálnak, és mert az időigényes, munkás dolog. Míg, a tágabb környezetünkben lehetünk sokkal felszínesebbek, és még könnyebb magyarázatot, indokot találni miért nem vagyunk képesek ott helyt állni.

Szeretjük a kényelmet, kerüljük a problémákat, ráadásul inkább végzünk el olyan feladatot, amiért fizetnek is. Még akkor is, ha annak teljesítményével nem lehetünk elégedettek, mások mégis fizetnek érte!

Bizony, ezek a magyarázatok, indokok, és bizonyítékok is mind azt igazolják, hogy elanyagiasodott, elvilágiasodott lett a vallásosságunk. Ha a vallásosságra mondom ki ezt, akkor még a hitről nem is tettem említést!

A Szentlecke hol kerül kapcsolatba a mai Evangéliummal? Ott, ahol a Heródes ellentmondásosságát felfedezem: mert azt állítja a szöveg, hogy „Heródes ugyanis tartott Jánostól. Tudta róla, hogy igaz és szent férfiú, figyelt szavaira, sok dologban hallgatott rá, és szívesen hallgatta őt.” De meddig volt ez számára fontos? Addig, amíg az egzisztenciális kérdésével ez a belső igényessége nem került konfliktusba. Lelkét abban a pillanatban elhallgattatta, amikor a pillanat haszna, kézzelfogható érdeke mást diktált a számára. Vagyis a világi énjének sokkal inkább kész engedni az ember, mint isteni énjének! Én is így vagyok, és talán többnyire mind így vagyunk ezzel. Van bűne az embernek, vagy nincs?

Fel kell tennem a kérdést, hol van az én hitem, és miben van az én hitem? Mivel ámítom magam, amikor azt állítom, hogy hiszek?! Vagy, amikor azt hitetem magammal, hogy nincs bűnöm, vagy, nem is olyan súlyos az.

Ilyenkor érkezünk el ahhoz a jól bevált, szentírási hivatkozáshoz, hogy van mentségünk: „Mert nem azért küldte Isten a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön általa a világ.” [Jn 3,17] Bár nem mondom ki, de gondolom, és ebben megnyugszom, hogy ha ezért jött el Jézus a világba, akkor van mentségem, és én hátra dőlhetek, elég, ha hitetem magam, már hinnem sem kell. Hiszen, van aki hitetlenségemet is majd kipótolja. Biztos, hogy jól manipulálok a Szentírással?

Szóval, azt akarom mondani, hogy bizony kereszténységünket is már rég kikezdte a rozsda! A mérgesebben fogalmazok, akkor a Gonosz. De ha őszintébben fogalmazok, akkor én vagyok az, aki annak nyitok ajtót, akinek nem kéne. És az előtt zárom be, aki előtt nem kéne.

Bocsáss meg Istenem! Hívlak jöjj, segíts meg engem tévedéseimben és kényelmes kényelmetlenségemben! Ámen