Kik az Úr előtt
őrvendeztek, valamint a szántók aratáskor, és a viaskodók a diadalom után,
mikor a prédát elosztják (Izaiás, 9).
Ments meg, Uram minket!
Éppen
aktuális! Egy kurzuson veszek részt, ahol erre a hétre feladatom, hogy
belehelyezkedjek az egyház evangelizálásról szóló tanításába. Pál apostol
példája alkalmas rá, hogy erről elmélkedjek.
Ezt
olvasom: „Isten igéjének hirdetése a keresztény megtérésre irányul, azaz
Krisztusnak és az ő Evangéliumának teljes és őszinte befogadására a hit által.”
(Redemptoris missio 46.).
(Redemptori
missio – II. János Pál pápa, A missziós küldetésről szóló buzdítása) Igen, én
is így vallom. Hiszem. A hit által, az egész életemnek a folyamatos megtérésre
kell alapulnia. Ami számomra azt jelenti, hogy újra, meg újra rádöbbenni, ami
felfedezhető számomra az Igazságból, mely a folyamatos, Istennel, Krisztussal
dialógusban válhat felismerhetővé számomra Isten misztériumából. Ugyanakkor azt
is vallom, hogy a hirdetést annak is meg kell hallania aki, hirdeti. Vissza
kell szálljon arra is a szó, aki kimondja. Ha nem, akkor mit sem ér a kimondott
szó! Akkor csak saját hangját akarja hallani, és nem azt a hangot, aki belőle
szólni akar. Ilyen módon, úgy gondolom, hogy a hit szolgái között legsúlyosabb
nehézség a hit képesség hiánya! Nem is a lanyhaság. Kaptam egy összefoglalást
arról, hogy mit tanít egyházunk az evangelizálásról. Úgy gondolom nagyon fontos
az, hogy az egyház tanításához kialakuljon a magam viszonya, abból az alapállásomból,
hogy Krisztussal vállalok közösséget. Tudatos és elkötelezett keresztény
életet. Ha ez nincs bennem, akkor az egyházhoz tartozásom nem több, mint
törvénytisztelet. Már pedig azt mondja a Szentírás, a törvény annak való,
akiben nincs meg Krisztus szent szeretete. Ugyanis a becsület, a szeretet
szentsége minden törvény felett álló. Aki krisztusi ember, annak törvény felett
kell állnia. (Abban az értelemben, hogy magával szemben a követelmény sokkal
szigorúbb, mint a törvénynek a megfelelés!) Különben nem képes a hit által
megtenni azt, amire rendelte Isten. Márpedig, rendeltetésünk van Istentől.
Isten teremtményeként, Isten saját szándékára teremtett vagyok.
A
Redemptoris missio 90. -ben ezt olvasom: „Minden hívő meghívást kapott az
életszentségre és az igehirdetésre.” Én úgy gondolom, hogy az igehirdetésre
való meghívás, az következménye az életszentségnek. Mert az is benne van ebben
a tanításban, hogy „A missziós szentséghez vezető út az Egyház lelkisége.”
Vagyis, ha én nem élem meg az életszentséget, alkalmatlan vagyok igehirdetésre.
Igen, a Szentlélek az, aki kell, hogy működjön az egyházban, úgy is, mint az
emberben. Ahogy az emberben, úgy is, mint az egyházban. Ha az emberben nem
működik a Szentlélek ereje, akkor nem működik az egyházban sem! Hiszem, hogy az
egyházat emberek alkotják, az egyház teremtménye Istennek, ugyanúgy, mint az
ember. Emberekből, és az emberek számára teremtette egyházát Isten, amelyet
megszentelni akar a Szentlélek ereje által. Egyenként, mindannyiunkon
keresztül! Ha mi emberek, ezt a szentséget nem veszünk magunkra, nem
tudatosítjuk magunkban, nem sajátítjuk el magunkban – ezt a szentséget nem az
Egyház szolgáltatja ki, ezt nekem magamnak kell magamra vonni, bele ágyazódni
-, ha nem élünk általa, vele, akkor az egyház szentsége sem működhet! Ebben a
megszentelő kegyelemben vagyunk szabadok mindannyian!
Akkor,
ha kijelentjük azt, hogy az egyház, mint intézmény, felelős az
evangelizálásért, akkor nagy hibát követünk el. Ez a feltétel, ijesztő a
számomra!
Ráadásul,
ilyen módon, már törvénnyé válik az evangelizálás, és ha törvénnyé válik, akkor
már nem a megszentelő kegyelem az, ami működik a szabad akaratú ember által, a
szabad akaratú emberben, a szabad akaratú ember alázata és szelídsége által.
Nem
olvashatjuk rá az emberekre a törvényt, a tanítást, azzal a szándékkal, hogy
törvényükké legyen! Nekünk dolgunk nem a törvénykezés, hanem az evangelizálás,
az örömhír hirdetése, terjesztése. Az örömhírről tanúságot tenni, az örömhírben
élni, és az örömhírt hirdetni a keresztény mentalítás, mely senkire sem
kötelező, de mindenki számára ajándék, lehetőség!
Úgy
kezdődik a RM 90., hogy „Minden missziós meghívás természeténél fogva a
szentségre való meghívásból ered.” Feltételezi e kijelentés, hogy az egyházat
lelki emberek alkotják! Vagyis feltételem az, hogy, ha kereszténynek vallom
magam, akkor már nem a világnak élek, hanem Krisztusnak! Ez nem dogma, nem
egyháztan, és nem is katekézis! Ez a hitem kell legyen, vagyis: egészen
személyes kifejeződésem, megnyilvánulásom, kipárolgásom. Élethez való
viszonyom, amikor már nem kiszolgálom a világot, hanem szolgálom!
A
keresztény ember küldetése a szolgálat. Mégpedig Isten ügyének szolgálata,
Krisztus tanításával közösségben, a Szentlélek által, a világban!
Formálj
engem Istenem tanításod, kinyilatkoztatásod által! Alakulni vágyom! Neked
tetszővé lenni vágyom! Olyan akarok lenni, akinek Te elgondoltál, Akire Neked
szükséged van általam és velem! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése