Hívom a családokat 2017
januárjában – Bíró László püspök levele
Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és
szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit,
aki a család és az élet mellett áll!
Ugyanabba a középiskolába jártak, a fiú két
évfolyammal feljebb, mint a lány. Énekkarban, különféle iskolai rendezvényeken
találkoztak, és gyakran jól elbeszélgettek. Úgy érezték, hogy sok mindenben
egyformán gondolkodnak és hasonló az ízlésük. Amikor a fiú leérettségizett és
egyetemista lett, baráti kapcsolatuk megszakadt. A fiú már végzős volt, amikor
egy egyetemi rendezvényen újra találkoztak. Kiderült, hogy a lány is arra az
egyetemre jár, csak egy másik szakra. Egyre többet találkoztak, és a
barátságból szerelem lett. A lány még tanult, amikor a fiú egy kutatóintézetben
kezdett el dolgozni, ők ketten meg elhatározták, hogy ebből a szerelemből
házasságnak kell lennie. Hivatalosan még nem voltak menyasszony-vőlegény, de
abban a tudatban éltek, hogy úton vannak közös életük beteljesedése felé. A fiú
azonban váratlanul lehetőséget kapott egy tízhónapos kutatómunkára
Amerikába. Úgy gondolta, hogy fontos lenne élnie ezzel a lehetőséggel, de a
lány attól félt, hogy a fiú tízhónapos távolléte alatt kapcsolatuk
megroppanhat. Ezért azt gondolta, hogy tartsák meg még az utazás előtt a
hivatalos eljegyzést, a gyűrű majd megvédi mindkettejüket. A fiú szerint
viszont épp ezzel a kutatómunkával tudja lefektetni közös jövőjük alapjait.
Az ember sok és különféle, egymásnak
ellentmondó nézetet vallott és vall önmagáról. Egyszer mindenek fölött álló
törvénnyé magasztalja magát, máskor a kétségbeesésig megy el önmaga
leértékelésében. Az Isten képére és hasonlóságára teremtett ember képes arra,
hogy megismerje és szeresse Teremtőjét, aki úrrá tette minden földi teremtmény
fölött. Szellemi képességei révén a századok folyamán a tapasztalati
tudományokban, a technikában és a szellemtudományokban, valamint az anyagvilág
kutatásában és leigázásában nagyot fejlődött. Mindeközben vonzza az igaz és a
jó, a szép és a szent, keresi a mélyebb igazságot, élete értelmét és célját. A
teljességre törekedve jut el a láthatókon keresztül a láthatatlanokhoz. (vö. GS
12-15)
Az ember test és lélek egysége. Testi
mivoltánál fogva magába gyűjti az anyagvilág elemeit, de az anyagból alkotott
test a lélek miatt emberi és élő test. Az ember teremtésétől fogva
természetfölötti célra van rendelve, és lelkét Isten ingyenes ajándékként
fölemelheti a vele való közösségre. Az ember fogantatása pillanatától kezdve
része a teremtett világnak. Teste fejlődik és egyre többet akar birtokolni a
természetben, a végtelen térben elérhető javakból. Természetfölötti
célját megérteni és ahhoz egyre közelebb kerülni csak lelke szüntelen
gondozásával, hite, reménye és szeretete elmélyítésével tud. Isten az embert
szereti és szeretetre teremtette. Akaratát akkor tudjuk teljesíteni, ha
életünkben és mások életében előmozdítjuk az üdvözülés útját. Ehhez időre
van szükség, ezt szintén Isten ajándékozza az embernek.
Hogyan tudjátok gyerekeitekkel megértetni, hogy
a testi és a lelki fejlődéshez egyaránt erőfeszítésre van szükség, és
mindkettőhöz nélkülözhetetlen Isten kegyelme?
Az idő a tér fölött áll. (EG 222) A teljességre törekvés arra hívja
akaratunkat, hogy a természet nyújtotta minden látható és kézzelfogható jót
birtokba vegyünk, de ebben korlátoz a minket körülvevő fizikai valóság. A
természetfeletti felé való haladásunkat földhözragadtságunk, tökéletlenségeink,
bűneink akadályozzák. Hiába érünk el jobbnál jobb pozíciókat, hiába nyerjük el
a társadalom elismerését, hiába veszünk birtokba bármennyit a természetből, nem
nyugodhatunk meg, amíg közelebb nem kerülünk a természetfeletti világhoz, ha
szellemünk, lelkünk nem fejlődik, ha nem leszünk a hitben, a reményben és a
szeretetben egyre érettebbé, bölcsebbé. Ha elsőbbséget adunk a térnek és
túlzott lendülettel próbálunk megoldani minden jelenlegi problémát, igyekszünk
magunk alá gyűrni hatalmat, vagyont, pozíciókat, akkor ezzel a folyamatokat
megállítjuk, és előbb utóbb zsákutcába jutunk. Adjunk inkább elsőbbséget az
időnek, foglalkozzunk a folyamatok és az új dinamizmusok elindításával. (vö. EG
222) „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, önmagát pedig
elveszíti, vagy magára nézve kárt vall?” ( Luk 9, 25)
Idézzetek fel ismerősi, baráti, vagy rokoni
körből olyan embereket, akik a társadalmi ranglétrán nem foglalnak el előkelő
helyet, mégis boldogan, kiegyensúlyozottan élnek! Tudtok-e példát olyanra, akinek
látszólag „mindene megvan”, mégis boldogtalan?
Egy másik embert akkor tudunk megismerni, ha
tudjuk, hogy hol tart vándorútján a térben és az időben: milyen kapcsolatai
voltak és vannak, milyenek családi körülményei, anyagi lehetőségei, milyen
képzettsége van, dolgozik-e már, vagy még tanul, milyen élettapasztalatok
birtokában van. De mivel „az idő a tér fölött áll” sokkal fontosabb kérdés az,
hogy egzisztenciális értelemben hol van: hol áll meggyőződései, céljai, vágyai,
életterve szempontjából, mennyire tud élni szabadságával, meg tudja-e
különböztetni a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a szépet a csúftól, a
szentet a profántól? Olyan szeretet van-e benne, amilyenről Szent Pál ír: „A
szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem
fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem
feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal;
mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (1 Kor 13 4-7)?
Van-e benne elég mély együttérzés és türelem, akarja-e mindig mások javát?
Tetteit a szeretet, vagy az indulatok vezérelik? Az igaz szeretet kiléptet
önmagunkból, nem irigykedik, örömmel fogadja mások sikereit, a tényt, hogy
mindenkinek különböző adományai vannak. Aki szeret, az kerüli, hogy túl sokat
beszéljen önmagáról, és figyel másokra, így tud a saját helyén lenni anélkül,
hogy a középpontban akarna állni. „A tudás felfuvalkodottá tesz, a szeretet
ellenben épít” (1 Kor 8, 1). Tud-e úgy és annyira szeretni, hogy a szeretett
másiknak feltétlenül hisz, benne minden körülmények között megbízik? A szeretet
a másikban megbízik, szabadon hagyja, lemond arról, hogy mindenben ellenőrizze,
hogy birtokolja, hogy uralkodjék felette. Ez a szabadság, amely teret nyit az
autonómiának, a világ felé való nyitottságnak és az új tapasztalatoknak, ezzel
gazdagítja a kapcsolatot és nem engedi, hogy belőle távlatok nélküli
belterjesség legyen. Tud-e őszintén remélni abban, hogy az adott kapcsolatban
mindig lehetséges a kölcsönös érlelődés, a szépség kibontakoztatása, a
teljesség felé való haladás? Elég erős-e személyisége ahhoz, hogy a rosszat ne
viszonozza rosszal, hogy az erőszakkal szemben szeretettel védje meg magát és
övéit? (vö. AL 90-119)
Mit tapasztaltok, milyen környezetben tud a gyerekek
szeretete legjobban kiteljesedni? Hogyan tudjátok gyerekeitek nevelésében
megtalálni az egyensúlyt a szigorú követelmények és büntetések, valamint a
hibák elnézése és megbocsátása között?
Évek múlva, amikor a fiú és a lány már férj és
feleség voltak, egy alkalommal visszaemlékeztek arra a nehéz döntésre, amelyet
a fiú amerikai ösztöndíja ügyében kellett hozniuk. Most már világosan látom –
mondta a feleség –, hogy akármilyen szép, vastag jegygyűrűt is csináltattunk
volna, az nem védte volna meg egyikünket sem az egymástól való eltávolodástól.
Maga az eljegyzési ünnepség, a rokonoktól felénk áradó szeretet talán
erősítette volna kapcsolatunkat, de az, hogy menyasszony-vőlegény lettünk, csak
státus-változás lett volna, a gyűrűk csak státus-szimbólumok lettek volna. A
kettőnk szeretete nem növekedett volna, pedig növekedésre volt szüksége, mert
az én szeretetem még nem volt elég erős ahhoz, hogy feltétel nélkül bízzak
benned. Viszont én azt hittem – vette át a szót a férj –, hogy egy komoly
kutatási eredménnyel, például egy kész disszertációval a zsebemben hazajőve
olyan státusba fogok kerülni, hogy az biztos alapot ad a házassághoz és
családalapításhoz. Az én szeretetem is gyenge volt, nem Isten szeretetére és
kegyelmére akartam építeni, hanem a magam tudományos eredményére. Aztán a
dolgok másképp alakultak. A kinti munka nem sikerült úgy, ahogy elképzeltem, de
közben te itthon kitüntetéssel diplomáztál és kitűnő állást kaptál. Amíg
egymástól távol voltunk, sokat leveleztünk és egyre jobban megismertük egymást.
Azt merem mondani – szólt közbe a feleség –, hogy a fizikai távolság köztünk
megnövekedett, de a lelki rohamosan csökkent. Attól tartottam, hogy ez a tíz
hónap elválaszt minket egymástól, és lám, megérlelte a szeretetünket. Ezt
azonban nem a tíz hónapnak, hanem Istennek köszönhetjük. Amiről mi, emberek azt
gondoljuk, hogy az lehetetlen, az Istennek lehetséges.
Bíró László,az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése