2017. december 12., kedd

Adventi kalendárium – 2017. december 12.



Adventi kalendárium – 2017. december 12.


Idei adventi kalendáriumunkkal a kilencvenéves XVI. Benedek pápát is köszöntjük. Tíz évvel ezelőtt kiadott Spe salvi kezdetű, a reményről szóló enciklikáját idézzük napról napra. Reménnyel a szívünkben várjuk az Úr érkezését!


A szabadság és a jóság meggyőző rendjének megszilárdításához minden nemzedéknek hozzá kell tennie a magáét, amit a következő nemzedék útmutatónak tekinthet az emberi szabadság helyes használatához, és ami az emberi korlátok között bizonyos biztosítékot ad a jövő számára. Másként szólva: a jó struktúrák segítenek, de önmagukban nem elegendők. Az embert soha nem lehet csak kívülről megváltani.
Francis Bacon és követői tévedtek, amikor azt hitték, hogy az embert a tudománnyal meg fogják váltani. Ez az elvárás túl nagy volt a tudomány irányában; ez a remény hazug. A tudomány sokat segíthet a világ és az emberiség emberibbé tételében, de az embert is és a világot is tönkreteheti, ha nem rajta kívülálló erők tartják kordában.
Megfordítva, azt is észre kell vennünk, hogy az újkori kereszténység, látva a tudomány eredményeit a világ alakításának fejlődésében, nagyrészt csak az egyénre és annak üdvösségére koncentrált. Ezzel szűkebbre vonta reményének körét, és nem eléggé ismerte fel feladatának nagyságát, bármily nagyszerűt alkotott is az ember nevelésében, valamint a gyengékről és szenvedőkről való gondoskodásban.
                                                                                                                   (Spe salvi, 25.)
Istenünk, te kinyilatkoztattad, hogy Üdvözítőt küldesz az egész világnak. Add, kérünk, hogy boldogan várjuk az ő dicsőséges születése napját. Aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.


Célirányos és eligazító válaszokat kaptunk a Szentatyától – Varga Lajos az ad limina látogatásról



Célirányos és eligazító válaszokat kaptunk a Szentatyától – Varga Lajos az ad limina látogatásról


A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai november 20. és 24. között ad limina látogatáson vettek részt Rómában. Varga Lajos váci segédpüspököt Vértesaljai László kérdezte tapasztalatairól, élményeiről a Vatikáni Rádióban.


– Szeretettel köszöntöm a Vatikáni Rádió stúdiójában Varga Lajos váci segédpüspök atyát, aki második alkalommal vesz részt Rómában ad limina látogatáson, tehát bizonyos szempontból már tapasztalt ezen a területen. Már többen szóltak és nyilatkoztak a pápával történt találkozásról, most is megkérdezem, mi az, ami szíven ütött téged, püspök atya?

– Amikor találkozunk valakivel, akkor van bennünk bizonyos elvárás. És valamilyen előzetes elképzelés, hogy az illetőnek milyen a személyisége, hogyan tudja kifejezni magát, vagy milyen spiritualitást tükröz egyáltalán a megjelenése. Aztán mi van a szavaiban… Nyilván a Szentatyával való találkozás előtt is volt az embernek egy elképzelése, hiszen a pápa megnyilatkozásait többször hallottuk különböző módon és ezáltal kirajzolódott előttünk egy kép a Szentatyánkról, Ferenc pápáról. Azt kell mondani, hogy ez a találkozás minden előzetes elképzelést fölülmúlt.

Ennek van egy valószínű oka, amit az ember igyekszik gyakran megfontolni: akármilyen híradás is szól a Szentatya személyéről – akár katolikus, akár nem katolikus –, mindig bizonyos szemszögből nézik a Szentatya tevékenységét. A személyes találkozás azonban mindig fölülír mindenféle más dolgot, és nagyon kedves találkozásunk volt a Szentatyával! Ennek az oka elsősorban talán az volt, hogy nem ragaszkodott semmiféle protokollhoz. Illetve volt persze a látogatásnak egyfajta protokollja, de a Szentatya nem akarta részleteiben meghatározni azt, hogy hogyan történjék, és ezért volt egy spontaneitás, ami nagyon kedvező volt. Hiszen egyrészt rávilágított a Szentatya személyére, az ő igazi arcára – mondhatnám, az ő benső énjére. Másrészt a problémákat, amelyek felmerültek, amelyeket szabadon el lehetett mondani, bármilyen területről, az Anyaszentegyház életének akármelyik területéről, nagy figyelemmel tudta kísérni a Szentatya.

Nagyon jól megfigyelte azt, hogy miről van szó, és nagyon kiforrott véleménye volt. Nagyon összeszedett volt, és az ember szívét öröm töltötte el, hogy egy olyan Szentatyánk van, aki idős kora ellenére is figyelemmel tudja kísérni mindazt, ami történik a világban, és azt is, ami az Anyaszentegyház belső életében történik, és minderre megfontolt választ tud adni. Most talán azt is mondani kell, hogy amikor nem arról van szó, hogy mi felvetünk egy problémát és ő válaszol arra, hanem spontán módon nyilatkozik valamiről, az más. Mert az nem annyira célirányos. A válaszok, amiket a találkozáskor kaptunk, célirányosak voltak, és eligazító jellegűek is voltak minden területen. Tehát az Egyház belső életét tekintve is, illetve az Anyaszentegyháznak a világgal való kapcsolatát tekintve is.



Advent második hetének keddje



Advent második hetének keddje


A tegnapi evangéliumban a béna ember meggyógyítása kapcsán már szóba került a bűntől való szabadulás, amely az irgalmas Isten ajándéka. Ezt a gondolatot folytatja és erősíti meg a mai evangéliumban az elveszett bárányról szóló példabeszéd. A hasonlat szerint a pásztor, amikor észreveszi, hogy a rábízottak közül elveszett egy bárány, akkor inkább otthagyja egy időre a többit és elindul, hogy megkeresse az elveszettet. Van valami számunkra ésszerűtlen, megmagyarázhatatlan a pásztor viselkedésében. Miért indul el? Miért annyira fontos neki az az egyetlen bárány? Miért nem mond le róla, s közben örülhetne annak, hogy a többi megvan?
A példázat azt szemlélteti, hogy Isten nem tud nyugodtan örülni a kilencvenkilenc igaznak, amikor azt látja, hogy egy ember elszakadt tőle. Mert neki mindenki egyaránt fontos. A századik is, a legkisebb is, a legbűnösebb is ugyanolyan fontos, mint a többi.
Isten nem legyint lemondóan, amikor azt látja, hogy az emberek a bűnös életet választják és eltávolodnak tőle. Isten nem nyugszik bele ebbe a helyzetbe és megoldást keres. A figyelmeztetések után az a végső megoldás, hogy az irgalmas Isten elküldi az ő Fiát Jézust, hogy jó pásztorként ő keresse meg az elveszetteket és ő vezesse vissza őket az atyai házba. Az adventi időszakban tehát a felénk közeledő irgalmas Istent várjuk.
© Horváth István Sándor

Imádság

Istenünk, irgalmas Atyánk! Teremts a mi szívünkben csendet, amelyben meghallhatjuk a te megtérésre hívó szavad. Az advent bűnbánati idő számunkra és alkalmat ad, hogy a megtérés útjára lépjünk. Az adventtel nem csak új egyházi év kezdődik, hanem egy új élet kezdete lehet számunkra. Istenünk, tudjuk, hogy az igazi bűnbánat nem a büntetéstől való félelemből fakad, hanem az irántad érzett szeretetből. Szeretetünket azzal fejezzük most ki, hogy irgalmadban bízva és megbocsátásodat kérve bűnbánatot tartunk, elvégezzük szentgyónásunkat. Vezess minket, hogy karácsony éjjelén találkozzunk majd az emberré lett Szeretettel, Jézus Krisztussal, aki a te irgalmadat hozta el egykor és hozza el ma is a világba!


2017. december 11., hétfő

Adventi kalendárium – 2017. december 11.



Adventi kalendárium – 2017. december 11.


Idei adventi kalendáriumunkkal a kilencvenéves XVI. Benedek pápát is köszöntjük. Tíz évvel ezelőtt kiadott Spe salvi kezdetű, a reményről szóló enciklikáját idézzük napról napra. Reménnyel a szívünkben várjuk az Úr érkezését!


Tegyük föl újra a kérdést: Mit remélhetünk? És mit nem remélhetünk? Először azt kell megállapítunk, hogy az állandóan növekvő haladás csak anyagi téren lehetséges. Itt ugyanis az anyag struktúráinak növekedő ismerete és az ennek megfelelő újabb és újabb találmányok folyamatossá teszik a haladást a természeten való egyre nagyobb uralkodás felé. Az erkölcsi tudat és az erkölcsi döntés területén azonban ilyenfajta folyamatosság nincsen, azon egyszerű oknál fogva, hogy az ember szabadsága mindig új, és a döntéseit mindig újra meg kell hoznia. E döntéseket soha nem mások hozzák meg számunkra – különben már nem is volnánk szabadok. A szabadság föltételezi, hogy az alapvető döntésekben minden ember, minden nemzedék új kezdet. […] Mivel az ember mindig szabad marad, s mert szabadsága mindig törékeny, ebben a világban soha nem jön létre a jónak véglegesen berendezett országa. Aki végleges és örökre megmaradó jobb világot ígér, hamis ígéretet tesz; figyelmen kívül hagyja az emberi szabadságot. A szabadságot mindig újra meg kell nyerni a jó számára. (Spe salvi, 24.)
Istenünk, jusson el hozzád könyörgő imádságunk, hogy egyszülött Fiad megtestesülésének ünnepén feddhetetlen lelki tisztasággal ajánljuk fel magunkat szolgálatodra. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.


A Szentatya az irgalmas Istent képviselte számunkra – Várszegi Asztrik az ad limina látogatásról



A Szentatya az irgalmas Istent képviselte számunkra – Várszegi Asztrik az ad limina látogatásról


A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai november 20. és 24. között ad limina látogatáson vettek részt Rómában. A küldöttség tagjával, Várszegi Asztrik pannonhalmi püspök-főapáttal Somogyi Viktória beszélgetett a Vatikáni Rádióban.


– Asztrik atya, püspök úr nem először jár a Vatikánban ad limina látogatáson. Hosszú története van már az ön számára ezeknek a látogatásoknak. A Ferenc pápával való találkozás hogyan illeszkedik ebbe a sorba?

– 1993-ban voltam itt először. Azt mondhatom, hogy mindig csodálatos élmény volt – egy fiatal püspök, majd később egy idősödő püspök számára is – a Szentatyával, a Szentatyákkal történő találkozás. Nagy élmény volt II. János Pál pápával; majd nagyszerűen el tudtam beszélgetni a személyes találkozás alkalmával XVI. Benedek pápával is – akkor németül tettük ezt.

Ez a mostani találkozás valahol egészen más volt, más volt a stílusa, a módja, és nyilvánvalóan a pápa személyisége is más. Ami a módot illeti: korábban találkoztunk testületileg a pápákkal, utána pedig megadatott az, hogy négyszemközt is találkozhattunk velük. Ez nagyon korlátozott volt időben, de ha az ember ügyes volt, akkor megteremthette tizenöt-húsz perc alatt is azt a légkört, hogy testvéri, emberi szót találjon, és ilyen értelemben számomra eddig mindegyik találkozás nagy élmény volt. A mostani pedig úgy történt, hogy bementünk a Szentatyához, helyet foglaltunk, érezte az ember, hogy mindenki egy kicsit feszeng, hogy hogy lesz ez a közösségi párbeszédes módszer… De a pápa annyira emberi volt, rögtön azzal kezdte, hogy ha szomjasak vagyunk, fölajánlja a vizet, és hogy van kézmosási lehetőség is.

Tehát egyszerűen átléptünk a testvéri, az emberi szférába, légkörbe, és aztán oldódott mindenki. A beszélgetést a Szentatya vezette, illetve a kérdéseink és a hozzászólásaink. Összbenyomásként az rajzolódott ki, hogy itt van a mi idősebb testvérünk, Péter utóda, akinek a hivatása az, hogy a küzdő testvéreit a hitükben megerősítse. Nem hagyományokra, nem törvényekre, nem konstitúciókra hivatkozott, hanem mindig az evangélium nyomvonalán indult, és a konkrét embert vagy közösséget tartotta szem előtt, ahogy meg-megfogalmazott bármilyen kérdést. Nagyszerű volt, amit a keresztségről mondott, és aztán a többi szentségről, igazában véve minden témáról. És a konklúzió, az összegzés az, hogy az irgalmas Istent képviselte számunkra, az emberek számára – tehát a mi pasztorális, lelkipásztori gyakorlatunk számára –, hogy nagy szeretettel közeledjünk az emberekhez, megértéssel és elfogadással, és hogy a javukra, az üdvösségükre cselekedjünk. Ez csodálatosan kirajzolódott a pápa szavaiból, és ezzel olyan atmoszférát teremtett, hogy senki nem érezte sem kényelmetlenül, sem feszélyezve magát, hanem azt éreztük, hogy a Szentatya megajándékozott minket a jelenlétével és a keresztény bölcsességével. Ez volt róla az összbenyomásom.

És hadd mondjam, hadd fűzzem mindjárt hozzá, hogy ugyanez volt a továbbiakban a kongregációknál is. Ez azt jelenti, hogy a Vatikánban hangvételváltás, stílusváltás történt, egy vox humana, egy emberi – de én hozzátenném, hogy evangéliumi – hangnem, nem a törvény túlhangsúlyozása, hanem az ember nyomorúságának, üdvösségigényének a messzemenő megértése, segítése és szolgálata az, ami gondolatilag, lelkileg előtérbe került.

– A kongregációknál tett látogatások közül emeljük ki a szerzetesi kongregációnál (Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációja) tett látogatást. Az ad limina látogatás során a püspökök feladata, hogy körbejárják a különböző vatikáni dikasztériumokat, beszámoljanak egyházmegyéik…

– …gondjairól, örömeiről, kihívásairól.

– Igen. A szerzetesi kongregációnál tett látogatás hogyan illeszkedik ebbe a képbe?

– Nagy szeretettel és nyitottsággal fogadtak bennünket: Aviz bíboros volt a fogadó-beszélgető bizottság elnöke, Carballo ferences atya volt a titkára, de jelen volt egy ciszter atya, szintén titkár, illetve más megfigyelők, munkatársak, és mi öten. A reláció, vagyis a beszámolóm azon alapult, amit Budapesten a férfiszerzetesi konferencia, illetve a magyar rendfőnöknők konferenciája – Hedvig nővér és Labancz Zsolt összeállítottak. Ez igen tekintélyes és súlyos volt, nagyon terhelt adatokkal. Ezt hivatalosan természetesen beküldtem, de készítettünk ebből egy rövidletet, és ezzel mentünk a szerzetesi kongregáció elé. A kölcsönös bemutatkozás után eléjük tettem ezt, mondván, hogy egy mondatban össze tudom foglalni azt, amivel jöttünk. Közel harminc év telik el lassan a kommunizmus elmúlta óta, vagy legalábbis azóta, amit rendszerváltásnak mondunk, és azt kell mondani, hogy másként, mint gondoltuk, de túl vagyunk a mélypontjainkon, és új élet kezdődik számunkra, a szerzetesrendek számára. És ez most már kirajzolja azt is, hogy melyek azok a közösségek, amelyek rendelkeznek annyi erővel, hogy bátrabban forduljanak a jövőjük felé, és melyek azok a közösségek, amelyek az idő rostáján sajnos kiestek. Ezt próbáltam arányszámokkal, közösséglétszámmal bemutatni, illetve ezen túl beszéltem a gondokról, illetve hangsúlyokról, amelyekre nekünk gondolnunk kell: a közösség, a fiatalok gondozása, a hivatások gondozása és az állandó képzés. Ez utóbbi nemcsak spirituális-teológiai, hanem egyfajta humán képzés: az a feladat, hogy a fiatalokat, fogalmazzunk nyersebben, lelkileg, idegrendszerileg is strapabíróvá tegyük, hiszen itt egy nemzedéki problémáról van szó mind a világban, mind a szerzetesközösségekben.

– Említette, hogy a szerzetesközösségek túl vannak a mélyponton. Miben mutatkozik ez meg?

– Egyrészt az öregjeinktől többségében el kellett búcsúznunk; maradtunk, amennyien maradtunk, igazából véve ma, egy-kettőt leszámítva, kis közösségeink vannak. A kis közösségek, szerzetesi közösségek élete, jövője pedig attól függ, hogy mennyire tudják a saját önazonosságukat, ahogy mi fogalmazunk, a saját karizmájukat megélni. Amely nekünk az imádság, az istenszeretet és testvéri szeretet. Ha bencés módon közelítek, akkor azt mondom: imádkozzál és dolgozzál. Hogy ebből hogyan formálódik egy életstílus, amely a mai nemzedék számára is vonzó lehet? Ez határozza meg a jövőt. Most erre azért a legtöbb közösségnél megvan a remény, de minden szerzetes-elöljáró tudja, hogy rendkívül törékeny ez a mi reményünk, mert nem vagyunk sokan. De jelen vagyunk, és jelentkeznek azért fiatalok is. Egy kontratársadalomban, egy szekularizált, egy öntörvényű és individualista társadalomban élünk, úgyhogy minden előfordulhat. De talán így mondanám: ha a társadalom is túljut a maga mélypontjain és csalódásain, tehát ha beláttuk, hogy sem a jóléti, sem az önös magatartás nem hozza meg az ember boldogságát, akkor előtérbe kerülhet újra egy kereső nemzedék, amely Istenre találhat, és akkor közösségeink ismét megerősödnek. Ezt mutatja a szerzetesközösségek története.

– A szerzetesi kongregáció milyen eszközökkel tudja mindezt segíteni, vagy milyen iránymutatást tud adni ebben az új helyzetben a hazai szerzetesközösségeknek?

– A személyes kapcsolattartással, a látogatással és azzal, hogy őnekik innen Rómából van egy egyetemes rálátásuk arra, hogy történik mindez Ázsiában, hogy történik Afrikában, hogy történik Észak- és Dél-Amerikában vagy Európában, továbbá azt is világosan látják, hogy mit jelent az, hogy kifáradás, és a fiataloknál adott esetben az, hogy újrakezdés. És még itt is különbséget lehet tenni az ősibb rendek, tehát a bencések, ciszterciek, premontreiek és az újkori rendek vagy a legújabb kori társaságok között, egészen az apostoli társaságokig – hogy hogyan viszonyulnak a modern kor kihívásaihoz. Hiszen nemcsak a „klasszikus” szerzetesrendek, hanem a karizmatikus mozgalom csoportosulásai is ugyanúgy a kongregáció látóterében vannak.

Mi, emberek mindig több szorongással és több aggodalommal élünk, pedig Isten lelkére kellene ráhagyatkoznunk, és akkor talán jobban észrevennénk, hogy hogyan dolgozik bennünk, általunk és közöttünk. Én reményteli és reménykedő ember vagyok.