2016. november 12., szombat

Kik test szerént erőtlenek és megútáltatottak voltatok, de Krisztustól elválasztván, a világ pompáját és bölcsességét megtapodtátok



Kik test szerént erőtlenek és megútáltatottak voltatok, de Krisztustól elválasztván, a világ pompáját és bölcsességét megtapodtátok (ApCsel. 2).
 
Ments meg, Uram minket!



Vajon, az igazság a hittől függ? Vagy fordítva van? Hogy a hitemtől függ az, hogy mennyire vagyok képes megismerni az igazságot?
János ahhoz szól, akinek lelke jó állapotban van! Ezt olvashatom a 3Ján első verssoraiban: „Kedvesem! Azon imádkozom, hogy mindenben szerencsésen járj, és egészséges légy, mint ahogy lelked is jó állapotban van. Nagyon örültem, amikor a testvérek megérkeztek, és tanúságot tettek igazságodról, arról, hogy igazságban jársz. Nincs annál nagyobb öröm számomra, mint amikor hallom, hogy a gyermekeim igazságban járnak.” [3 Ján 2-4].
Ez lényeges, hogy János kiről beszél, és kihez intézi a mai olvasmányban elhangzó szavait! Mert, hogyan válhatok én hiteles hithirdetővé, ha bennem nem az Isten igazsága működik, hanem bármilyen más személyes érdek hajt? Erre mondják, hogy kibicnek semmi sem drága. Aki mindenbe beleszól, de semmit sem kockáztat. Miért nem kockáztat semmit? Ennek számtalan oka lehet: nincs, amit kockáztasson; fel sem éri, mit kockáztathat, mert nem érett rá az elméje – gyerekes, felelőtlen, személytelen; be sem veszik őt a játékba, mert komolytalannak tartják a játékra, nem bíznak meg benne, éppen ezért nem bíznak rá semmit; mert a leglényegesebbet nem tanulta meg: előbb kell tanítvánnyá válni, mesterét úgy tisztelni, mint aki értéket ad át a számára, hogy legyen mit kockáztatnia; stb.
Előbb hinnem kell Isten igazságát, hogy majd megismerésére törekedhessek, és csak az után merjek kérni, hogy tudjak olyant kérni, amit Isten nem képes nem teljesíteni! Abban nem szabad kételkednem, hogy rám vár Isten kegyelme! Én lehetek csak az, aki még nem értem meg a kegyelemre! Lehet, hogy soha nem is fogok? Ó, add meg nekem Isten azt, ami ahhoz kell, hogy kegyelmed gazadaggá tegyen! Ámen


Himnusz CCCIIL.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Jó alapnak, szegletkőnek
Krisztus az, ki küldetett,
ki a falat anyagában
kétszeresen megköti;
kit Sion magára vállalt,
s benne híven fennmarad.
Isten előtt igen kedves,
szent e város szerfölött,
dicsérete szép hangzású
és ujjongó éneke,
amidőn a Három-Egyet
énekszóval hirdeti.
Nagy Istenünk, kérve kérünk,
templomodba jöjj ide;
könyörülő jóságoddal
kéréseink elfogadd;
bőven áraszd áldásodat
e szent helyre szüntelen.
Nyerjék itt meg, amit kérnek
esdekelve híveid,
s amit kaptak, meg is tartsák
szentjeid közt szüntelen,
hogy az égi honba lépve
békességre leljenek!
Magasságos nagy Istennek
dicsőség és tisztelet;
az Atyának és Fiának
égi Szent Láng, teveled,
hatalmát és dicsőségét
zengjék minden századok! Ámen.


Ferenc pápa a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa plenáris ülésének tagjaival találkozott



Ferenc pápa a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa plenáris ülésének tagjaival találkozott


A keresztények egysége hitünk alapvető elvárása – hangsúlyozta Ferenc pápa a Keresztény Egységtörekvés Pápai Tanácsa plenáris ülésének tagjaihoz intézett november 10-i, csütörtöki beszédében.


Ferenc pápa az ökumenizmus lényegéről elmélkedett, amelyhez idén számos jelentős találkozó kapcsolódott Rómában, a pápai utak során és a svédországi látogatás alkalmával, ahol október 31-én Lundban megemlékeztek a reformáció 500. évfordulójáról.
Ezeken a találkozókon érezhető volt a szeretetközösség élő és erős vágya. Ez vigaszt jelent számomra – állapította meg a pápa. Róma püspökeként és Péter utódaként az Úr által rá bízott felelősség tudatában hangsúlyozta, hogy a keresztények egysége aggodalmai közül az egyik legfontosabb. Azért imádkozik, hogy ebben az aggodalomban egyre több megkeresztelt osztozzon.
A teljes szeretetközösség modelljét illetően, amely a plenáris ülés témája, Ferenc pápa kijelentette: a keresztények egysége hitünk alapvető elvárása. Imádkozunk az egységért, mert Krisztusért imádkozunk. Személyes és közösségi megtérésünk, a Krisztushoz hasonlóvá válásunk, az egyre erősebb Benne élésünk teszik lehetővé, hogy növekedjen a szeretetközösség közöttünk. Ez ösztönzi az erőfeszítéseket a közeledésre. Ezek tudatában tudjuk leleplezni a szeretetközösség hamis modelljeit, amelyek valójában nem az egységhez vezetnek, hanem ellentmondanak annak lényegével. Az egység nem emberi erőfeszítéseink gyümölcse vagy az egyházi diplomácia által épített eredmények, hanem egy felülről jövő ajándék. Mi emberek nem vagyunk képesek egyedül megteremteni az egységet, vagy meghatározni formáit és idejét.
Mi tehát a szerepünk? – tette fel a kérdést a pápa. Az a feladatunk, hogy befogadjuk ezt az ajándékot és láthatóvá tegyük mindenki számára. Az egység egy céllal szemben inkább egy út. Az egység, mint út türelmes várakozást, kitartást, fáradozást és elkötelezettséget igényel. Nem törli el a konfliktusokat és az ellentéteket, sőt olykor újabb meg nem értés kockázatát jelenti. Az egységet az úton haladva teremtjük meg egy cél felé, amely elég távolinak tűnhet. A teológiai és ekkleziológiai eltéréseken, amelyek még megosztják a keresztényeket, csak ezen a hosszú úton léphetünk túl, anélkül, hogy ma tudnánk, mikor és hogyan valósul meg. Úgy születik meg, ahogy a Szentlélek majd sugallja az egyház java érdekében.
Az egység nem egyformaságot (uniformitás) jelent. A különböző teológiai, liturgikus, spirituális és kánonjogi különbségek gazdagságot jelentenek, nem pedig fenyegetést az egyház egysége számára. Ezek az eltérések ne bénítsanak meg bennünket, hanem ösztönözzenek arra, hogy közösen és eredményesen nézzünk szembe ezekkel az akadályokkal.
Végül Ferenc pápa hangsúlyozta: az egység nem beolvasztás. A keresztények egysége nem hátrafelé tartó ökumenizmust jelent, amelyben valakinek meg kellene tagadnia saját hitének történetét, és nem is prozelitizmus, amely méreg az ökumenikus úton. A pápa arra hívott, hogy lássuk meg azokat a dolgokat, amelyek közösségbe hozzák a keresztényeket ahelyett, amelyek szétválasztják őket. Az ökumenizmus akkor valódi, amikor képes a figyelmet önmagunkról, saját érveinkről és megfogalmazásainkról Isten Szavára irányítani, amely igényli, hogy meghallgassák, befogadják és tanúságot tegyenek róla a világban. Ezért a különböző keresztény közösségek arra kaptak meghívást, hogy ne egymással versenyezzenek, hanem működjenek együtt.


Évközi harminckettedik hét szombatja



Évközi harminckettedik hét szombatja


A bibliai idők emberének életében és mindennapjaiban helye volt az imádkozásnak. Az evangéliumok többször megemlítik, hogy Jézus imádkozik, olykor az egész éjszakát imádkozással tölti. Az ima az Istennel való kapcsolat és a lelki fejlődés eszköze az ember számára. Az ima alapvetően kettős irányba mutat, egyrészt az ember elismeri Istennek, mint felsőbbrendű személynek a létezését és dicsőíti őt, másrészt segítségét kéri mindennapi életéhez, illetve olyan dolgokhoz, amelyeket a maga erejéből nem tud elérni.
Az imádkozásnak ez utóbbi módjával kapcsolatban ad tanítást a mai evangélium példabeszéde. Egy özvegyasszony ügyének elintézését kéri a bírótól. Az ügy nincs megnevezve, mert nem is lényeges a mondanivaló szempontjából. Mivel a bíró halogatja az ítélethozatalt, az asszony feltehetően többször megismétli kérését. Egy idő után a bírónak már kellemetlen a szüntelenül hozzá forduló özvegy, ezért igazságot szolgáltat az ügyben.
A példa buzdítás az Istenhez fohászkodó, az Isten segítségét kérő ember számára: ne fáradjunk bele az imádkozásba! Se Isten dicsőítésébe, se a kérésbe. De kéréseinket ne követelve adjuk elő, hanem legyünk készek elfogadni azt is, ha Isten más formában teljesíti azokat, mint ahogyan mi elképzeltük.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Mindenható Istenünk! Hálatelt szívvel imádunk, magasztalunk és dicsőítünk téged! Mutasd meg nekünk szeretetedet! Urunk Jézus, igaz közbenjárónk az Atyánál! Te jól ismersz minket és ismered szükségleteinket. Engedd csak azt kérnünk, ami javunkra szolgál, s ami lelkünk üdvösségéhez szükséges.
 


Kik Krisztusnak bizonysági és minden titkainak értői voltatok



Kik Krisztusnak bizonysági és minden titkainak értői voltatok (Lukács 22).

Ments meg, Uram minket!



Ma, bizony, ezek a gondolataim: sikerül megvennem, amit szeretnék? Mit fogunk ma enni? Kivel kell találkoznom? Oda kell érnem időben. Mindjárt itt a Karácsony, még előbb a Mikulás, mivel szerezhetek örömöt az unokáimnak, és mennyit költhetek rájuk? Minden aktuális, és minden tárgyszerű. Ebben a pillanatban, nekem tűnik csak annak. Mert itt és most, vagyis: abban a térben és időben, melyben azonosítani képes vagyok magam szerepeit, ez látszik, ezt tekintem a legégetőbb kérdéseimnek.
De, van, ha más dimenziókba helyezem magam, egy perspektivikusabb szerepköröm is. Képes vagyok ahhoz igazítani a feladataim fontosságát?
Milyen szerepeim vannak, és a szerepeim között képes vagyok bölcs és értékrendi sorrendet felállítani? Képes vagyok rá, hogy a felismert értékrendek szerint soroljam be feladataimat, dolgaimat?
Tékozló az ember. Képes eltékozolni, elodázni, vagy érzelmeiben bízva átértékelni korábban kimondott, meghozott döntéseit. Nem kell hozzá más, csupán az, hogy valaki olyannal találkozzon, vagy olyan valakire gondoljon, aki érzéseit, érzelmeit újra motiválhatja.
Amikor engedek kényszereimnek, függőségeimnek, akkor abban a pillanatban kialakul bennem a kétség, az aggódás, a bűntudat: már megint csalódni kell magamban!
Nem vagyok képes tenni azt, ami mellet már az előbb elköteleződtem; vagy éppen, amitől elhatárolódtam, azt teszem.
Pedig, az biztos, hogy el fog jönni az idő, ami után már többet nem lesz. Valaminek vége fog szakadni, az addig volt időmmel el kell számolnom, és a térben többé nem lesz mozgásterem arra, hogy változtassak.
Milyen döbbenetes az, hogy a bizonyossággal, amivel ott, az idő végén fogok szembe találkozni, szembesülni, biztos, hogy úgy fog hatni rám, hogy ’na látod, nem tetted, pedig érezted, hogy úgy kellene tenned’. És akkor úgy fogom gondolni - tudom, hogy nem is lett volna nehéz azt tenni, úgy tenni, másképpen dönteni. Sőt, úgy fogom érezni, hogy tulajdonképpen, most már, visszafelé tekintve, az lesz a véleményem, hogy voltaképpen mindegy lett volna, hogy hogy döntök, mert az a döntés sem érintett volna másképpen, mint amit elfogadtam, megléptem. Tehát: visszatekintve ráébredhetek arra, hogy egyik döntésem sem hatott volna rám másképpen. De, akkor, ez azt is jelenti, hogy bizony, nem is a döntéseim a lényegesek, hanem az, hogy a döntéseim iránt hogyan viseltetek, hogyan reagálok azokra, milyen lelkülettel élem meg döntéseimet. Mi a döntéseim indítéka és döntéseimmel a szándékom. Azaz: kinek az ügyét akarom szolgálni döntésemmel?
Akkor, azt kell megállapítanom, hogy nem a tettekben van a bűn, hanem az indíttatásban, a szándékban! Hibás tehát az a felfogás, hogy mert ezt vagy azt tettem, azért bűnös vagyok! Amit tettem az milyen szándékból lett tetté – ez az, amit egyedül Isten lát helyesen, tisztán. Még én sem, mert semmi sem vegytiszta. Reálisan megítélni, mérlegelni önmagamat, vagy másokat ugyan, ki lehet képes egyedül, ha nem Isten, aki belelát a legmélyebb valómba, indítékaimba.
„Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt” – voltaképpen, nem a megmentésemért kell tennem, hanem Isten dicsőségére, hogy hitelességét ne gyalázzam. Ahogy a minap olvastam: jaj annak, aki megbotránkoztat egyet is a kicsinyek közül! (Mt 18,7)
„Ahol a test van, oda gyűlnek a sasok is.” – De ahol a Lélek munkálkodik, oda a testnek érdeme, vagy érdeke nem férkőzhet! Talán ez az egyetlen mentségünk, hogy anyagi létünk, és e világ szerinti haszontalanságaink Isten előtt mit sem érnek! Aki a Lélek szentségében ítél meg mindent! Legyen áldott az Ő Neve, ki megítél mindent, és mérlegel mindent! Nem csak, aki vagyok, hanem azt is, aki lenni vágyom! Ámen


Himnusz CCCIIIL.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Krisztus, ég és föld Ura, jó Királya,
csarnokod hangos ma az énekszótól,
mert a búcsúnap hívogatja néped
messze vidékről.
Lám, e szent csarnok csakugyan királyi
székhely, tündöklő kapu, mely az égbe
nyílik, s mindenkit befogad, ki hozzád
vágyik, igyekszik.
Egybegyűjt minket közös ünnepekre,
és a hét szentség sugarába von be,
asztalt terítve ez a hely erőt ad,
hogy haza jussunk.
Istenünk, vedd hát szívesen szavunkat,
áldj, vezess, kérünk, igaz útra téríts!
Házad népének, magadénak ismerd,
mind, aki itt van!
Áldjuk egy szívvel, kit Atyának mondtál,
téged is, Jézus, kegyes Üdvözítőnk,
s kettőtök Lelkét: vigadozva ég, föld
zengje az áldást! Ámen.


Ferenc pápa: A keresztény szeretet konkrét, nem olyan, mint a tévésorozatok langyos szeretete



Ferenc pápa: A keresztény szeretet konkrét, nem olyan, mint a tévésorozatok langyos szeretete


A november 11-én, pénteken reggel, a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén a pápa óva intett az ideológiáktól és az intellektualizmustól, ami testetlenné teszi az egyházat.


A napi szentlecke Szent János apostol második leveléből (2Jn 4–9) arra tanít minket, hogy milyen a valódi keresztény szeretet – hangsúlyozta a Szentatya. – Az első parancs, amit az Úrtól kaptunk, hogy járjunk a szeretet útján. Milyen is ez a szeretet? Ma sok mindenre használják a szeretet szót, regényekben, tévésorozatokban, elméleti síkon. A keresztény szeretet ismertető jegye nem más, mint az Ige megtestesülése. Aki pedig ezt tagadja, az az antikrisztus!
Az a szeretet, amelyik nem ismeri el, hogy Jézus emberi testben jött el közénk, az nem az Isten által parancsolt szeretet. Az egy világias szeretet, filozofikus, elvont szeretet, kissé hiányos, „puha” szeretet. Ezzel szemben a keresztény szeretet ismérve az Ige megtestesülése. Aki azt mondja, hogy a keresztény szeretet valami más, az az antikrisztus! Az nem ismeri el, hogy az Ige testben jött el. És ez a mi igazságunk: Isten elküldte saját Fiát, testté lett, és olyan életet élt, mint mi. Úgy szeretni, ahogy Jézus: úgy szeretni, ahogy Jézus tanított minket; az ő példája nyomán, az ő útján járva. Jézus útja pedig az életadás útja – magyarázta a pápa.
Az egyedüli mód arra, hogy úgy szeressünk, ahogy Jézus, ha kilépünk saját önzésünkből, és mások szolgálatára sietünk. Ez pedig azért van, mert a keresztény szeretet konkrét, mert Isten jelenléte konkrét Jézus Krisztusban – folytatta Ferenc pápa. – Óvakodnunk kell azoktól, akik túllépnek a „test ideológiáján”, a megtestesülésen, mert így nem maradnak meg Krisztus tanításában, nem birtokolják Istent. Ez a túllépés egy misztérium: kilépni az Ige megtestesülésének misztériumából, az egyház misztériumából. Az egyház ugyanis azoknak a közössége, akik Krisztus jelenlétében vannak, és továbblépnek. Innen születnek az ideológiák: a szeretet ideológiái, az egyház ideológiái, azok az elméletek, amelyek megfosztják az egyházat Krisztus testétől.
Ezek az ideológiák testetlenné teszik az egyházat. „Igen, katolikus vagyok, igen, keresztény vagyok, én egyetemes szeretettel szeretem az egész világot.” Mindez azonban éteri. A szeretet mindig a dolgok belsejében van, konkrét, és nem lép túl az Ige megtestesülésének tanításán – mutatott rá a pápa, majd figyelmeztetett, hogy aki nem úgy akar szeretni, mint ahogy Krisztus szereti jegyesét, az egyházat, saját testével, és életét adva érte, az ideológiailag szeret. Ez az elméletgyártás, ideológiagyártás; elveszik Krisztustól a testét, akik elveszik az egyháztól a testét, sőt, tönkreteszik a közösséget, tönkreteszik az egyházat.
Ha elkezdünk elméleteket gyártani a szeretetről, oda jutunk, hogy átalakítjuk azt, amit Isten akart az Ige megtestesülésével, és egy Krisztus nélküli Istenhez, egy egyház nélküli Krisztushoz és egy nép nélküli egyházhoz jutunk. Mindez az egyház testetlenítésének folyamatában történik. Imádkozzunk az Úrhoz, hogy a szeretetben való zarándoklatunk soha, de soha ne váljon elvont szeretetté. Mindig legyen konkrét, az irgalmasság cselekedeteiben megnyilvánuló szeretet, ami tapintja a megtestesült Krisztus testét. Ezért mondta Lőrinc diakónus, hogy a szegények az egyház kincse. Miért? Mert Krisztus szenvedő teste ők. Kérjük a kegyelmet, hogy ne lépjünk túl, és ne menjünk bele ebbe a folyamatba, ami talán sok embert vonz, hogy intellektualizáljuk, ideologizáljuk ezt a szeretetet, testetlenné téve az egyházat, a keresztény szeretetet. És hogy ne jussunk el addig a szomorú látványig, ahol Isten Krisztus nélkül van, Krisztus az egyház nélkül, az egyház pedig a nép nélkül – mondta végül péntek reggeli homíliájában Ferenc pápa.


Toursi Szent Márton



Toursi Szent Márton


A mai napon ünnepelt Szent Márton püspök személyében az irgalmasság szentjét tiszteljük. Az irgalmasságból és a felebarát iránti szeretetből olyan példát mutat ő mindenkinek, amelyet érdemes követnünk. Mert az irgalmasság nem a szegények megsegítésének hangoztatását jelenti, hanem konkrét cselekedeteket kíván. Ki kell lépnünk a szívtelenség falával körbevett zárt világból, és nagylelkűséget kell tanúsítanunk a rászorulók felé. Nem ismételgethetjük tovább, hogy mi is szegények vagyunk, segítségre van szükségünk és mások támogatására szorulunk, hanem meg kell feledkeznünk önmagunk gondjairól és hiányairól és nagylelkű szívvel kell sietnünk a szegények felé.
A mindenható Isten jónak látta, hogy próbára tegye az akkor még katona Mártont, ezért állította az útjába a szegény koldust. Szent Márton kiállta a próbát, a koldusban felismerte Krisztust és nem szalasztotta el a lehetőséget, hogy irgalmasságból jót tegyen vele. Bizonyára a mi életutunkon is Isten rendeléséből időről időre megjelennek a rászorulók, a szegények, a bajbajutottak, a nincstelenek. Ha megtagadva tőlük az irgalmasságot elmegyünk mellettük, a végső ítéleten újra láthatjuk arcukat, de akkor már csak magunkat vádolhatjuk mulasztásunk miatt.
Mindazért, amit másoknak adunk Krisztus iránti szeretetből, Istentől kapunk jutalmat a mennyországban.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Taníts minket arra, hogy óvatosak legyünk az evilági javakkal és kincsekkel kapcsolatban, mert könnyen rabul ejthetik szívünket és eltéríthetnek minket törvényeid útjától! Segíts minket, hogy le tudjunk mondani mindenről azért, hogy megtaláljuk igazi kincsünket, téged, aki lelkünk üdvösségét akarod, és rátaláljunk a te szeretetedre, amely életünk igazi és teljes boldogságát jelenti.
 


2016. november 10., csütörtök

Kik Krisztussal a késértetek közt megmaradtatok



Kik Krisztussal a késértetek közt megmaradtatok (Máté 10).

Ments meg, Uram minket!



Válságos hangulatban vagyok manapság. Válságomat azzal a kérdéssel tudnám jellemezni, hogy vajon, a hit megélése mennyire magányos dolog, mennyire magánügy? Az örömhíremre mennyire van szüksége a világnak? Egyáltalán, lehet nekem örömhírem, ha az senki számára sem okoz örömet?
E kérdések közepette is motoszkál bennem a látás képességének filozófiája. Jézus azt mondja, hogy „Isten országa nem jön el szembetűnő módon”. Mit látok, és mit nézek? Mert lehet, hogy amit nézek, azt olyan prizmán keresztül látom, ami torzít. Egyáltalán, meg tudom fogalmazni a magam számára, hogy mi az ami torz, és mi az, amit helyesen látok? Dolgok elrejtve vannak a szemünk elől! Vagyis: nincs módunk látni! Vajon, Isten az, aki elrejti a dolgokat a szemünk elől? Vagy bennem van a rejtőzködés oka?
Kerestem a Bibliában, mit mond erről az Írás? Ezt találtam: „Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van.” [Mt 5,14-15]
De eszembe jut János evangéliumának a kezdete is: „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt nem fogta föl.” [Jn 1,5] – A Máté evangélium szerint Istennek nem szándéka az, hogy bármit is elrejtsen az ember szeme elől. A János evangélium idézett verse pedig azt az üzenetet hordozza a számomra, hogy a sötétség vakítja meg az embert! Az a sötétség, ami bennem van. Hogyan kell értenem a sötétséget? Úgy, mint azok a hiányosságaim, vagy bűneim, melyek megvakítanak az Igazság számára. Kishitűség, önigazolás, felfogásom korlátai, a szerzett tapasztalás és tudás, melyhez kötöm magam, vagy amiben hiszek inkább, mint hogy bátorságot vennék rá, hogy merjem megérteni azt, amit Isten üzen a számomra! Dominó elv: amihez ragaszkodom, az ledönt mindent, ami ragaszkodásomat cáfolhatná!
Nem szabad semmihez sem ragaszkodnom, hogy én az Igazság részévé lehessek!
Magamtól nem megy. Segítségért esedezem Nálad, Istenem! Ámen


Himnusz CCCIVL.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Örök létforrás, Istenünk,
ki mindent jól elrendezel,
s világunk minden kis zugát
ajándékoddal töltöd el.
Írásod szól: a Mű után
te megpihentél, s most nekünk
munkánk után nyugalmat adsz,
s így majd vígabban kelhetünk.
Halandó híveidnek add,
hogy megsirassák vétkeik,
s remélve bő áldásodat,
járják erények útjait.
S ha majd a végső nagy napon
mindent lesújt a félelem:
mi együtt örvendjünk veled,
s békéd jutalma töltsön el.
Ezt add meg kérünk, jó Atya,
s Atyának mása, egy Fia,
s te, Szentlélek, Vigasztaló:
örökre egy uralkodó. Ámen.


Ferenc pápa: Őrizzük meg mindennap a reményt, mondjunk nemet az újdonsághajhász vallásosságra



Ferenc pápa: Őrizzük meg mindennap a reményt, mondjunk nemet az újdonsághajhász vallásosságra


Le kell győzni az újdonsághajhász vallásosság kísértését, amely mindig új kinyilatkoztatásokat keres – fogalmazott Ferenc pápa november 10-én, csütörtök reggeli szentmiséjén a Szent Márta-ház kápolnájában.


A napi evangéliumban (Lk 17,20-25) Jézus válaszol a farizeusoknak, akik érdeklődve kérdezik, hogy mikor jön el Isten országa. „Isten országa köztetek van” – válaszolja az Úr. Olyan, mint egy kis mag, amelyet elvetnek és idővel kinő. Isten által növekszik, de anélkül, hogy felkeltené a figyelmet.
Isten országa nem újdonsághajhász vallásosság, nem azt jelenti, hogy mindig új dolgokat, új kinyilatkoztatásokat, új üzeneteket keressünk – mondta a pápa. Isten Jézus Krisztuson keresztül szólt hozzánk, ez Isten utolsó Szava. A másik fajta vallásosság olyan, mint a tűzijáték, egy pillanatra fellobban és aztán mi marad belőle? Semmi. Nincs növekedés vagy fény, nincs semmi, csak egy pillanatig tart. Sokszor az újdonsághajhász vallásosság kísértésébe esünk, a kinyilatkoztatástól idegen dolgokat keresünk Isten országa szelídségével szemben, ami közöttünk van és növekedik. Ez pedig nem a remény, hanem valami kézzelfogható dolog akarása. Üdvösségünk a reményben van. Az a remény ez, amellyel az ember elveti a magot, vagy az asszony készíti a kenyeret, összekeverve az élesztőt és a lisztet, hogy növekedjen. Ezzel szemben a mesterséges fényesség csak egy pillanatra tűnik fel, aztán nincs többé, mint a tűzijáték. Nincs rá szükség az otthon világosságához, csak látványosság – jegyezte meg Ferenc pápa.
Mit kell tennünk, amíg várjuk, hogy eljöjjön Isten országának teljessége? – tette fel a kérdést. Meg kell őriznünk a reményt. Türelemmel kell őrizni munkánkban és szenvedéseinkben. Úgy, ahogy az az ember, aki elvetette a magot, és őrzi a növényt, vigyáz, hogy ne lepje el a gaz, és növekedjen. Meg kell őrizni a reményt – nyomatékosította a Szentatya. Majd feltett egy kérdést: Ha Isten országa közöttünk van, ha mindannyiunkban benne él ez a mag, ott van a Szentlélek is – de hogyan őrzöm ezt meg? Hogyan különböztetem meg a búzát a konkolytól? Isten országa növekszik, mit kell tennünk tehát? Növekedni a reményben, megőrizni a reményt, mert a reményben üdvözültünk. A remény az üdvösségtörténet fonala. A remény, hogy találkozunk Istennel. Isten országa a reményben válik erőssé – mutatott rá a pápa.
Tegyük fel magunknak a kérdést: reménykedem? Vagy megyek előre, ahogy tudok, és nem különböztetem meg a jót a rossztól, a magot a konkolytól, a világosságot, a Szentlélek szelíd világosságát a mesterséges fénytől? Gondolkodjunk el a bennünk növekedő magba vetett reményről, és arról, hogy miként őrizzük ezt a reményt – kérte a Szentatya. Isten országa közöttünk van, de nekünk a pihenéssel, a munkával, a megkülönböztetéssel meg kell őriznünk Isten országát, amely növekszik, mindaddig, amíg az Úr eljön, és minden átalakul: a világ, mi és minden egy pillanat alatt. Ahogy Szent Pál mondja a tesszaloniki keresztényeknek, abban a pillanatban mindannyian Vele maradunk – zárta csütörtök reggeli homíliáját Ferenc pápa.


Évközi harminckettedik hét csütörtökje



Évközi harminckettedik hét csütörtökje


A mai evangéliumban Isten országa eljövetelének idejéről kérdezik Jézust a farizeusok. Az ő nézetük szerint Isten látványos módon belenyúl az emberi történelembe, a korábbi világ különféle természeti katasztrófák következtében elpusztul, végérvényesen elmúlik, az Isten által küldött Messiás dicsőségesen megjelenik, megvalósítja uralmát, s ezzel egy új korszak kezdődik el az emberiség számára. Jézus alapvetően cáfolja ezeket az elképzeléseket, amikor kijelenti: „Isten országa nem jön el szembetűnő módon.”
Az egykori farizeusok gondolkodásához hasonló elképzelések az évszázadok során sokszor megjelentek és egyes keresztény emberekben azt a hitet ébresztették, hogy Krisztus második eljövetele valamiféle dicsőséges bevonulás lesz a világba. Ezeknek az emberi elképzeléseknek semmi alapja nincs. Miként Jézus nem uralkodó Messiás volt, hanem Isten alázatos szolgája, aki a szenvedés vállalásában és halálában mutatkozott Megváltónak, ugyanúgy a végső időkben újra megjelenő Krisztus is csalódást fog okozni azoknak, akik evilági uralom megvalósítását várják tőle. Mert Isten egészen másként képzelte el és valósította meg a megváltás művét, mint ahogy az ember azt várná. Talán jó volna és minden bizonnyal az szolgálna üdvösségünkre, ha elfogadnánk terveit, vezetését.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Urunk, Jézus Krisztus! Tisztán látjuk, hogy korunkban milyen nagy szükség van evangéliumod jó magjára, amely termést hozhat az emberi szívekben. Támogass és lelkesíts bennünket, hogy ne féljünk tanúságot tenni a te tanításodról és a te személyedről, hiszen benned mindenki felismerheti az igazságot. Segítsd munkánkat és szolgálatunkat, hiszen minden növekedés egyedül neked köszönhető!



2016. november 9., szerda

Kik mint juhok a farkasok közé küldettetek



Kik mint juhok a farkasok közé küldettetek (ApCsel. 5).

Ments meg, Uram minket!



A templom, mint épített közösségi tér, csupán jelkép! Bennem, önmagamban kell felépítenem Isten templomát, az Istennel való közösségi teret! – Mondom ki, miután elolvasom a mai Igét. Vallom: hogy kimondatja velem Isten Lelke.
Egyházunk azt mondja, hogy a mai nap a Lateráni bazilika felszentelésének az ünnepe. Ami előtt legelőször isd, értetlenül állok. Mert, miért kell egy templom felszentelését kiemelten ünnepelni? Aztán elkezdem kutatni, hogy milyen helyet foglal el a Lateráni bazilika Egyházunk történetében? Fontos ez számomra, hogy ne egy kiüresedett szokást, hagyományt tiszteljek, hanem megláthassam e hagyományban azt a nemes értéket, amit a hagyományban ránk hagytak elődeink, és amit nekünk is át kell örökítenünk! Mert minden hagyományban, mi emberek egymás iránti tiszteletünket is ki kell, hogy fejezzük. Már csak azért is, hogy mi magunk is kiérdemelhessük a tiszteletet. De azért is, hogy mi, önmagunkat is tisztelettel fogadjuk, fogadhassuk el! Nem is sejtjük – éppen ezért misztérium, hogy a tiszteletnek milyen nagy szerepe van abban a szeretet közegben, melyet Isten teremt és kíván fenntartani folyamatosan, állandósultan, és örökkön!
Jézus tanítása, bennem való léte, ugyanazzal az érzelemmel, elszántsággal, hévvel, meggyőződéssel, és meggyőző erővel akar rendet teremteni bennem, ahogy azt átélhetem a mai Evangéliumi részlet alapján, hogy ne tegyem, ne tehessem Atyja házát – aki én vagyok, Aki bennem vett magának örökrészt – vásárcsarnokká!
Jézus tanítja nekem, próbálja értetni velem, mit jelentsenek számomra a zsoltáros szavai: „Emészt engem a buzgóság házadért”!
Bizony, e mondat telve van érzelemmel. Belém akar szivárogni, és át, meg át próbál járni, hogy ez az érzés, ez az érzelem, formáljon, alakítson Isten tetszésére. Hagynom kell, megengedővé kell tennem magam rá, ha egészen Isten kedvére akarok lenni! A pillanatnyi életállapotom megélésére is akkor lehetek Isten létében lévőként benne, ha ez az érzelem tölt el. Isten, emésztő tüze izzítson át, és eddzen meg, hogy a világ álnoksága ne legyen képes kikezdeni! Ez a szentté válás. Amit nem kell nagy esszel írni, mert nem attól lesz istenivé az ember, hogy nagybetűs szentnek nyilvánítják mások. Elég lehet számomra az, ha Isten előtt vagyok szent! Mert nem a világ fog megszentelni engem, hanem az Isten, a maga jelenlétével, Aki általam akarja megszentelővé tenni a világot!
A törvény, az Isten parancsolata, amit az első után másodikként állít elém Isten, az pontosan erről szól: önmagamat miként tiszteljem. Ki vagyok én? Mi az én pozícióm ebben a teremtett környezetben? Nem egy test, egy spontán anyagi közeg, hanem egy Ember vagyok! Istennek egy temploma. Akit az Isten lelke teremtett azzá.
»Az összes parancs közül a legelső ez: ‘Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!’ Ez az első parancsolat. (MTörv 6,4-5) A második pedig ez: ‘Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!’ Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.« (Lev 19,18) [Mk 12,29-31]
Ebben a pillanatban arra a kifejezésre koncentrálok, ami az egész tanítás, a parancs végén áll: „mint önmagad”! Ez az önmagam az, aki által akar lenni Isten a világban, és akin keresztül akar megszólítani másokat is az Isten. Sőt! Pontosan most van a családban egy sajnálatos eset. Úgy tűnik, hogy – remélhetőleg átmeneti állapotként – de megbomlott az elméje egy családapának, aki négy gyermek édesapja. Ma ezért az emberért is kell közben járnom! Megszenvedve a család szenvedését, akik elszenvedik ezt a történelmi állapotot, és kérni a kegyelmet a számukra, a megszabadító kegyelmet, a gonosz ellen, mely ránehezedik erre az emberre, és megfertőzni kész az egész környezetét! Ki kell tejesednem, hogy Isten kiáradhasson az egész világra! Minden megkereszteltet Isten karjaként akar kiterjeszteni a világra, mely a gonosz hatalmától szenved! Én, és Te, Mi vagyunk Isten ereje! Vagy, ha a kicsinyhitűségünk legyőz bennünket, akkor gyengeségévé leszünk. Mi kényszerítjük rá Istent, hogy időt kiterjessze, és így a szeretet örökkévalóságának a kiáradását elhalassza. Mert mi lehetünk azok, akik Isten kiáradását korlátozzuk! Nem Isten szab nekünk korlátokat! Ne ámítsuk ezzel magunkat, mert ez tévedés, tévhit!
Amikor belépek egy templomba, melyet Isten házaként tisztelek, akkor térdet hajtok, megkenem a homlokomat szenteltvízzel, és keresztet vetek. Így kellene önmagamat is megtisztelni minden reggel, minden változó, az előzőtől eltérő életállapotomban.
Én vagyok az, akiért van az épített, és a teremtett környezet, hogy én megtaláljam helyemet a világban, mely előképe, zsámolya, küszöbe annak a létnek, melyet Isten teremtett örökkévalóként, és örökkévalóságaként! Nekem kell feltalálnom magam ebben a világban, de úgy, mint ami Isten teremtett jelenvalósága, és amiben én vagyok a teremtésének része, ugyanakkor a teremtésben társa, hogy Isten országa felépülhessen! Mert csak Isten országában dicsőül Isten, és csak abban a létben dicsőíthet meg mindent, mindenkit, ki részt vállalt országa építésében!
Hogy ez, hittétel volna, amit ma kinyilatkoztattál nekem, Atyám? Nem tudom. Ennek megítélése nem az én dolgom. Az én dolgom az, hogy amit velem megosztani méltóztatsz, az vérré váljon bennem, életemmé, hogy életemmel hirdethessem a Te igazságodat! Lehet, hogy őrült vagyok, hogy ilyeneket kimondok, kimondani kész vagyok. De, mit bánom én ki minek tart engem. Senkire sem kényszerítem rá e gondolataimat, csupán lejegyzem, hogy az, akinek szüksége van e szavakra, illetve, akikhez szólni akarsz e szavak által, azok hallhassanak téged. Nekem pedig azt add meg, hogy képessé legyek e szavak által élni, és létedről tanúságot tenni! Ámen


Himnusz CCCVL.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Örülj, anyánk, Pannónia,
áldott fiad dicséretén,
ujjong az angyalok kara
örömmel dús erényein.
Benned királyi sarjadék,
Szent Imre herceg születik,
s a földet, melyet szánt a nép,
üdvös magokkal bevetik.
Már mint növekvő kisgyerek
tanulta félni az Urat:
minden mulandót megvetett,
ösvényt neki az ég mutat.
Megóvta szűzen életét,
kerülte mind a vétkeket,
s legyőzte fiatal szívét
sosem élt házaséletet.
Dicsőség, áldás, hódolat
néked, Hármas-egy Istenünk,
Imre imája által add
a menny örömeit nekünk. Ámen.
 


Ferenc pápa irgalmasság-katekézise a bebörtönzöttek meglátogatásáról: az irgalom ékesszóló és hatékony kifejezése



Ferenc pápa irgalmasság-katekézise a bebörtönzöttek meglátogatásáról: az irgalom ékesszóló és hatékony kifejezése


Ferenc pápa körbejár a téren 

Ferenc pápa a Szent Péter téren tartotta meg utolsó előtti katekézisét a szentév során, napsütéses időben, több tízezer zarándok jelenlétében. Tanításának kiindulópontja volt a világnyelveken felolvasott evangéliumi szakasz Péter anyósának a meggyógyításáról: „Jézus Jakabbal és Jánossal együtt egyenesen Simon és András házába ment. Simon anyósa lázas betegen feküdt. Ezt azonnal elmondták Jézusnak. Odament hát hozzá, s kézen fogva fölsegítette. Erre megszűnt a láza, és szolgált nekik. Napnyugta után, amikor beesteledett, odahordták hozzá a betegeket és az ördögtől megszállottakat. Az egész város az ajtó elé gyülekezett. Sok beteget meggyógyított különféle betegségekből” (Mk 1,30-34).
Jézus állandó szolgálata  gyógyítás
„Jézus élete, főként az utolsó három esztendeje valójában állandó találkozás volt az emberekkel. Ezek között is különleges helyet foglaltak el a betegek – kezdte beszédét a pápa. Az evangélium hány lapja beszél ezekről a találkozásokról: béna, vak, leprás, megszállott, holdkóros, és számtalan más beteg. Jézus közel ment mindegyikhez és meggyógyított őket a személyes jelenlétével és gyógyító erejének hatalmával. Éppen ezért nem hiányozhat az irgalmasság művei közül a betegek meglátogatása és ápolása”. Ferenc pápa megjegyezte, hogy „az irgalmasság műveinek ebbe a sorába illeszkedik a börtönben levő foglyok meglátogatása. Ugyanis a betegek, miként a börtönlakók a szabadság korlátozott körülményei között élnek. Jézus pedig visszaadja nekik azt, ami hiányzik, a szabadságot, ami a vele való találkozásból ered.
A betegek és foglyok látogatása nagy emberségre vall
Az irgalmasságnak ezekkel a műveivel az Úr bennünket egy nagy emberségre hív, a megosztásra. Aki beteg, sokszor egyedül érzi magát - hangsúlyozta a pápa, hozzáfűzve: éppen a betegségen keresztül tapasztaljuk meg legmélyebben a magányt. Ennélfogva a betegek meglátogatása enyhíti a magány érzését, mert ez egy kiváló gyógyszer. Egy mosoly, egy simogatás, egy kézszorítás…, ezek egyszerű gesztusok, mégis nagyon fontosak azoknak, akik elhagyottaknak érzik magukat. A pápa elismerően szólt azokról, akik meglátogatják a betegeket a kórházban vagy otthonaikban. Ez egy megfizethetetlen önkéntes munka! – szögezte le. Amikor pedig az Úr nevében teszik, akkor az irgalom ékesszóló és hatékony kifejezésévé válik. Ne hagyjuk magukra a betegeket! Ne akadályozzuk meg, hogy megkönnyebbülésre leljenek. A kórházak ugyanis a fájdalom valóságos katedrálisai, ahol azonban a szolgáló szeretet ereje nyilvánvalóvá válik.
Ne ítélkezzünk, segítsük méltóságuk visszaszerzésében
Ugyanígy gondolok a börtönbe zártakra, hiszen Jézus róluk sem feledkezett meg. Azzal, hogy a foglyok meglátogatását az irgalmasság művei közé helyezte, mindenekelőtt arra hív, hogy ne ítélkezzünk senki fölött. Igaz, ha valaki börtönben van, valami bűnt követett el, nem tisztelte  a törvényt. Ezért van börtönben és tölti le a büntetését. De bármiféle bűnt is kövessen el, az Isten továbbra is szereti őt. Ahelyett, hogy ujjal mutogasson rá, a keresztény feladata abban áll, hangsúlyozta a pápa, hogy vállalja magára őt, hogy az elítélt megértse elkövetett bűnét és magába szálljon. A szabadság hiánya, ha az ráadásul rossz börtönkörülményekkel társul, a legnehezebb állapot. Ilyenkor a keresztény feladata különösképpen is az, hogy visszaadja neki emberi méltóságát.
Jézus és az apostolok börtöntapasztalatával
Ferenc pápa végül arra emlékeztetett, nem szabad megfeledkezzünk arról a tényről, hogy Jézus és az apostolok is tapasztalatot szereztek a börtönről. Jézus passiójában megismerjük a kiállott szenvedéseit: letartóztatták, elhurcolták mint egy gonosztevőt, kicsúfolták, kinevették, tövissel koronázták Őt, az Ártatlant. Aztán Szent Pétert és Szent Pált is bebörtönözték! Ferenc pápa ekkor felidézte a hétfői találkozását a páduai fogvatartottak egy csoportjával, akiktől megkérdezte, hogy másnap mit csinálnak majd Rómában: „Elmegyünk a Mamertinumba – Péter és Pál egykori római börtönébe –, hogy osztozzunk Pál apostol tapasztalatában” – felelték. És ott a börtönben imádkoztak. Ez nagyon szép dolog…! Megemlítette még a pápa Pál apostol börtön tapasztalatát is: egyedül érezte magát és nagyon vágyott arra, hogy valaki meglátogassa. Egyedül maradt a nagy Pál, mert a nagy többség egyedül hagyta őt. Végül arra a kérte a zarándokokat, hogy folytassák az irgalmasságnak ezt az ősi gyakorlatát, melyről Jézus olyan sok szép példát hagyott ránk, mint például amikor meglátogatta Simon anyósát.
Magyar kormányküldöttség a Szentatyánál
A szerdai kihallgatáson részt vett Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, aki a Vatikáni Rádió mellett, a Szent Péter térre vezető Conciliazione sugárút elején levű zarándok indítópont tőszomszédságában október 13-án felállított „Misericordia” köztéri installáció záróeseményére érkezett Rómába, Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára kíséretében. A szentszéki magyar nagykövetség részéről Habsburg-Lotharingiai Eduárd nagykövet és Érszegi Márk Aurél első beosztott voltak jelen a pápai fogadáson, akik a magyar küldöttség tagjain túl bemutatták a Szentatyának Hervé-Lóránth Ervint, a „Misericordia” köztéri installáció alkotóművészét.