Mindnyájan szent angyalok, kik mindenkor készen
álltok az Isten első parancsolatjára és az emberek szolgálatára (Izaiás 6).
Ments meg, Uram minket!
Az őszi hervadás idején az emberek halandósága is
jobban érzékelhető. Minden, ami összetett, részekből áll, szétbontható, szét is
bomlik részeire. Az ember két fontos alkotóelemből van összetéve: testből és
lélekből. Amikor Isten megalkotta az első ember testét, ehhez szervetlen
anyagot, a keleti világ vörös agyagát használta föl. Erre utal az első ember
neve: Ádám. A „haadam” a vöröses színű agyag héber neve. Edom formában pedig a
vörös színt jelöli. Ebből az agyagból formálta ki Isten az emberi test minden
finom részletét. Ezután a semmiből teremtette meg az emberi lelket, amely
tiszta szellem, rokona az angyali természetnek, de arra rendelve, hogy testnek
legyen formálója, vele együtt legyen az ember lényege, természete. Mivel ez is
összetétel, szétbontható. A Teremtő tervei szerint az emberi élet két részből
tevődik össze: az első szakasz időben folyik a földön. A másik szakasz a
túlvilágban folytatódik. Isten eredeti terve szerint a földi életben kifejlődik
a test, új életek forrásává válik, az igazság ismeretével gyarapszik a lélek
értelme, a szeretet gyakorlásával érdemeket szerez a túlvilágra, és Isten előre
meghatározott terve szerint betölti a földi élet éveit, majd érdemekkel telten
teste-lelke egységében, teljes emberként átköltözteti az Úr a mennyországba.
Igaz, a test közben ki van téve az elkopásnak, elöregedésnek, de ezt
ellensúlyozza az élet fájának termése és levele is: állandóan regenerálódik. Ez
a folyamatosan egészséges, fiatalos élet Isten egyik kiváltságos ajándéka volt.
Föltételt szabott hozzá az Úr: „a kert minden fájáról ehetsz, de a jó és gonosz
tudás fájáról ne egyél, mert azon a napon, amelyen eszel róla, meg kell
halnod”. (Ter 2,16-17) Ezt a próbatételt, az engedelmesség próbáját a
mennyországért kellett vállalnia az első embernek, és a belőle kivett bordából
alkotott testű feleségének, Évának is. Kaptak más kiváltságokat is, amik nem
tartoztak feltétlenül az ember lényegéhez és életéhez: ilyen volt a
halhatatlanság mellett a lelkéhez hozzáteremtett megszentelő kegyelem, amely
Isten gyermekévé és a mennyország örökösévé avatta az embert. A kiszabott
próbatételt azonban nem tartotta meg Éva, mivel hallgatott az ördögre, aki azt
hazudta neki, hogy Isten becsapta őket: a tiltott fa gyümölcse nem halált okoz,
mondta, hanem istenné teszi őket. Éva ezt nagyon szerette volna elérni, evett a
tiltott gyümölcsből, rávette erre férjét is. Nem lett belőlük isten, hanem
bűnös ember, elvesztették a megszentelő kegyelmet, a halhatatlanságot, a békét,
és a földi élet lezárultával meg kellett halniuk nekik és minden
ivadékuknak.Isten megkönyörült ugyan gyarló gyermekein, Megváltót küldött, aki
kereszthalálával visszaszerezte a mennyországba jutás lehetőségét, feltámadásával
pedig a mi feltámadásunk oka is lett. Ezek az ajándékok a Megváltó ajándékai
már. Ezekre az igazságokra figyelmeztet bennünket az Egyház: halottaink Jézus
érdeméből nem vesztek el, nem kerültek a kárhozatba, amennyiben földi életükben
hittek Jézus Krisztusban, megkeresztelkedve visszakapták a megszentelő
kegyelmet, az igazság és a szeretet lelki-életét élték, lelkük a mennyországba
került, vagy némi túlvilági szenvedés után oda juthat. Most halottak napjára
emlékezünk. Két napot szentel erre a célra az Egyház: Mindenszentek ünnepét,
november elsejét, amikor ünnepi örömmel azokra gondolunk, akiknek a lelke a
mennyországban él, és Halottak napját november másodikát, amikor a
tisztítótűzben szenvedő lelkekért könyörgünk mély bizalommal.„Nagy öröm van ma
az égben, örvendezzünk, keresztények, Szenteljük e dicső napot Mindenszentek
ünnepének. Gyülekezzünk szívesen, énekeljünk lelkesen: Mindenszentek üdv
tinéktek.” Ez a gyönyörű, legrégebben 1842-ben Kovács Énekeskönyvben lejegyzett
katolikus mise ének minden katolikus vallású hívő szívét marokra szorította.
Amikor a természet őszi díszekbe öltözött, a lombhullató fák levelei tarka
színekbe pompáztak, gyönyörű panorámát jelentett az erdők, parkok, falusi
családi porták táján. Majd lassacskán beköltözött valamilyen ünnepélyes érzés
előbb az idősebb, majd fokozatosan a fiatalabb generációk szíve tájékába. A
tavaszi, nyári és őszi munkák kemény parancsokat osztogattak: a hangyák és
méhecskék szorgos világa az emberekkel versenyben igyekszik munkája gyümölcsét
biztonságba betakarítani, mert jön a tél, a hideg-rideg valóság, és mindenkinek
ennie kell. A gyermekeket nevelő családanyák és családapák nem a hangyáktól és
méhecskéktől tanultak bölcsességet, hanem azoktól a nagyszülőktől, akik munkába
indulva, mosolyogva indították a családot: „Jézus segíts!” A déli harangszóra
lekerült a kalap, a kéz fellendült az ég felé majd vissza a hívő szív tájékára,
és csendesen, mélyből fakadóan jött onnan felülről az ősi üzenet: „Az Úr
angyala köszönté a Boldogságos Szűz Máriát, és Ő méhébe fogadá Szentlélektől
Szent Fiát”S milyen jó, hogy eljött, Isten Fiaként dolgozott, mint minden
ember, kenyeret keresett édesanyjának, majd ezrével jól lakatta az éhes
embereket. Vállalt értünk egy csodás utat: megjárta keresztjével a jeruzsálemi
Golgotát. Fölszegezték a keresztjére, felemelték az éghez közelebb. Egy
latornak, aki goromba bűneiért ugyanolyan magasra volt felfeszítve, mint Ő,
megnyitotta a szemét: Ne nézd a lent kiabáló tömeget. Bánd meg súlyos bűneidet,
magammal viszlek az én hazámba, Atyám szent országába. Ahová sok nemes szívű
ember az óta is vágyódik, ahol ma nagy öröm van, ahol rengetegen élnek. Olyanok
is vannak ott, akik mindig oda vágytak. Olyanok is, akik csak az utolsó
percükben találkoztak Jézussal, pedig Isten eleve oda hívott, oda rendelt
minden angyalt, minden embert.