A magyar népért
Könyörögjünk az Úrhoz!
Géza nagyfejedelem idejében válaszút előtt álltak
őseink. A laza törzsi szövetségben élők mindennapjaikat a törzs főnökének
irányításával töltötték. Harcok idejére vette irányítása alá a törzseket a
fejedelem. Száz év alatt közel száz kalandozásunk, mondhatnánk így is:
hadjáratunk volt Európában. Manapság kettőt emlegetnek a történelemhamisítók:
Riadót és Augsburgot, ahol keserves vereséget szenvedtünk. A csaknem száz
kalandozásunkból négy-öt volt veszteséges. Az utolsó gyászos vereségben rá
kellett döbbennünk, hogy Európa államai már erősödnek, egy laza
törzsszövetkezet nem tud fennmaradni erős nemzetállamok között. Meg kellett
teremteni a magyar törzsek nemzetté válását, mert a kontinens népei zömmel már
keresztények voltak. A hitbeli közösség velük kívánatos volt. Őseink a
kereszténységgel nem a Kárpát-medencében ismerkedtek meg, hiszen fél évezreddel
korábban már a Kazár birodalomban töltve évtizedeket volt lehetőségünk
tájékozódni különböző vallások (pogányság, zsidóság, kereszténység) tanítása
felől. Őseink ősi vallása tiszta egyistenhiten alapult. Azt az Istent imádták,
aki öröktől fogva él, aki a világot teremtette és kormányozza. Soha nem voltak
bálványimádók. Erre a tiszta, szép hitükre ma is büszkék lehetünk. A zsidók
egyik őse, Ábrahám rokonságával együtt bálványimádó volt. Az egy igaz Isten
megjelent Ábrahámnak, és elküldte apja házából és a rokonságából. ígéretének
fénypontja ez volt: „Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (Tér 12,3)
ez a nagy ígéret arra vonatkozott, hogy az emberiség az ő leszármazottja, a
kezdetekben megígért Messiás által lesz áldott. Ábrahám egyik unokája, Jákob
(Izrael) tizenkét fia közül a negyedik, Júda kapta a Messiás-áldást: „el nem
vétetik a fejedelmi pálca Júdától, sem a vezér botja az ő térdei közül, míg el
nem jön az, akié az, akinek a népek engedelmeskednek”(Tér 49,10) Akié a
fejedelmi pálca és a vezéri bot, az elveszi ősapjától, mert az az övé. Ez az,
aki attól kezdve Ura és Parancsolója lesz minden népnek. A népeknek nem Júda és
a többi ős (Dávid király) nevében, hanem a saját nevében fog parancsolni. A
tizenkét fiú leszármazottai Egyiptomban törzsekké bokrosodtak. Őket Isten Mózes
vezetésével vitte ki a rabszolgaságból a Sínai félszigetre. Ott, a Sínai hegy
lábánál különleges népévé fogadta őket Isten egy vérhintéssel megpecsételt
szövetségben (Ószövetség). Kánaán földjét adta nekik Isten hazául. Mivel az
Ószövetséget sokszor megszegték, bálványimádásra vetemedtek, elszegényítették
egyenrangú testvéreik egy részét, Isten sok csapással sújtotta őket. A
Megváltót nekik kellett megszülniük. Hogy a ködös jövően hogyan ismernek rá a
Messiásra, arra Isten újabb és pontosabb prófétai jövendölést adott nekik. Eme
jeleknek mind együtt kellett beteljesülnie a Messiásban. A Názáreti Jézusban
minden prófétai jel beteljesült. A korabeli főpapnak és az akkori főtanácsnak
lett volna kötelessége, hogy a rengeteg csodát művelő Jézussal kapcsolatban
ezeket a prófétai jövendöléseket ellenőrizze. Egyet biztosan nem vettek
figyelembe: születése helyét. Pedig hatszáz évvel korábban ezt pontosan megmondta
és le is írta Mikeás próféta: „Te, Efrata Betlehemje, kicsiny vagy ugyan Júda
ezrei között, mégis belőled származik majd nekem Izraelnek jövendő uralkodója;
származása az ősidőkre, a régmúlt időkre nyúlik vissza”. (Mik 5,1) S amit akkor
a főpap és a főtanács elmulasztott, kétezer év óta sem vizsgálták felül az
akkori döntést hivatalosan. A Názáreti Jézus a világ Megváltója. A Máriát
köszöntő Gábor főangyal szavai: „Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél.
Ím, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a
Magasságbeli fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja Dávidnak, az ő atyjának
trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz
vége” (Lk 1,30-33) A názáreti fogantatást követte a betlehemi születés.
Augustus császár rendelete miatt ment oda Mária, mert a császár is Isten
eszköze. (Lk 2,1-14)