Ferenc
pápa: Az irgalmasság főleg a megbocsátásában és az adásban mutatkozik meg
A
Szentatya szeptember 21-én az irgalmasság szentévének mottójához fűzött magyarázó
gondolatokat a délelőtti általános kihallgatás keretében.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Lukács
evangéliumából azt a szakaszt hallottuk (Lk 6,36–38), amelyből ennek a
rendkívüli szentévnek a mottója származik: Irgalmasok, mint az Atya. A teljes
mondat így hangzik: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36).
Ez nem egy hatásvadász szlogen, hanem meghívás életünk elkötelezésére. Hogy
helyesen értsük ezt a mondatot, érdemes összevetnünk a Máté evangéliumában
található párhuzamos szöveggel, ott ugyanis Jézus ezt mondja: „Legyetek hát
tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48). Az úgynevezett hegyi
beszédben, mely a boldogmondásokkal kezdődik, azt tanítja, hogy a tökéletesség
a szeretetben áll, hiszen a szeretetben teljesedik be a törvény összes
parancsa.
Ugyanebben
a perspektívában Szent Lukács világossá teszi, hogy a tökéletesség az irgalmas
szeretet: tökéletesnek lenni azt jelenti, hogy irgalmasok vagyunk. Az az ember,
aki nem irgalmas, vajon tökéletes? Nem! Az az ember, aki nem jó, vajon
tökéletes? Nem! A tökéletesség és a jóság az irgalmasságban gyökerezik!
Nyilvánvaló, hogy Isten tökéletes. Ha viszont erről az oldalról közelítjük meg
őt, lehetetlennek tűnik az ember számára, hogy arra az abszolút tökéletességre
törekedjen. Ha viszont irgalmasként áll előttünk, akkor jobban megértjük, miben
is áll az ő tökéletessége, és ez arra sarkall minket, hogy olyanok legyünk,
mint ő, vagyis szeretettel, együttérzéssel, irgalommal teljesek.
De
felteszem a kérdést: Jézus szavai reálisak? Valóban lehetséges úgy szeretni,
ahogyan Isten szeret, olyan irgalmasnak lenni, mint ő?
Ha az
üdvösségtörténetet nézzük, azt látjuk, hogy Isten egész kinyilatkoztatása nem
más, mint szüntelen és fáradhatatlan szeretet az emberek iránt: Isten olyan,
mint egy apa vagy egy anya, aki mérhetetlen szeretettel szeret, és szeretetét
bőséggel árasztja minden teremtményére. Az Isten és ember közötti
szeretettörténet csúcspontja pedig Jézus kereszthalála. Oly nagy ez a szeretet,
hogy egyedül Isten tudja megvalósítani. Nyilvánvaló, hogy ehhez a mérhetetlen
szeretethez viszonyítva a mi szeretetünk mindig hiányos marad. De amikor Jézus
azt kéri, hogy irgalmasok legyünk, mint az Atya, nem a mennyiségre gondol! Ő
azt kéri tanítványaitól, hogy az ő irgalmasságának jelei, csatornái, tanúi
legyenek!
Az
egyháznak pedig az a feladata, hogy Isten irgalmasságának szentsége legyen a
világban, minden korban, az egész emberiség számára. Következésképpen minden
keresztény is arra kapott meghívást, hogy az irgalmasság tanúja legyen, ez
pedig úgy valósul meg, ha az életszentség útján halad. Gondoljunk csak bele,
mennyi szent vált irgalmassá, mert engedte, hogy szívét betöltse az isteni
irgalmasság! A szentek megtestesítették az Úr szeretetét azáltal, hogy
elárasztották ezzel a szeretettel a számtalan nélkülözéstől szenvedő
emberiséget. A tevékeny szeretet formáinak ebben a kivirágzásában
felfedezhetjük Krisztus irgalmas arcának visszfényeit!
Tegyük
fel a kérdést: mit jelent a tanítványok számára irgalmasnak lenni? Jézus két
igével ad magyarázatot: „megbocsátani” (Lk 6,37) és „adni” (Lk 6,38). Az
irgalmasság mindenekelőtt a megbocsátásban fejeződik ki: „Ne mondjatok ítéletet
senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s
akkor benneteket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak”
(Lk 6,37). Jézus nem akarja felforgatni az emberi igazságszolgáltatás menetét,
ugyanakkor emlékezteti tanítványait, hogy a testvéri kapcsolatokhoz abba kell
hagyni a megítélést és az ítélkezést. A megbocsátás ugyanis az a tartóoszlop,
amelyen a keresztény közösség élete nyugszik, mert benne megmutatkozik annak a
szeretetnek az ingyenessége, amellyel Isten elsőként szeretett minket. A
kereszténynek meg kell bocsátania! Valamennyien, akik ma itt vagyunk a téren,
bocsánatot nyertünk! Senki sincs közülünk, aki életében bármikor nélkülözte
volna Isten bocsánatát! És mivel mi bocsánatot nyertünk, ezért nekünk is meg
kell bocsátanunk. Mindennap elmondjuk a miatyánkban: „Bocsásd meg vétkeinket,
engedd el tartozásainkat, miképpen mi is elengedjük adósainknak.” Vagyis meg
kell bocsátanunk a sértéseket, meg kell bocsátanunk oly sok mindent, hiszen
Isten nekünk is megbocsátotta oly sok vétkünket, oly sok bűnünket! Így könnyű
megbocsátani: ha Isten megbocsátott nekem, én miért ne bocsátanék meg másoknak?
Talán nagyobb vagyok Istennél? A megbocsátásnak ez a tartóoszlopa tehát
megmutatja nekünk annak a szeretetnek az ingyenességét, amellyel Isten elsőként
szeretett minket. Hibás dolog megítélni és elítélni vétkező testvérünket. Nem
azért, mintha nem akarnánk meglátni a bűnt, hanem mert a bűnös elítélése
megszakítja a testvéri kapcsolatot vele, és semmibe veszi Isten irgalmasságát,
aki viszont egyetlen gyermekéről sem akar lemondani. Nem áll hatalmunkban
elítélni tévedő testvérünket, nem állunk felette: inkább az a kötelességünk,
segítsük őt visszakerülni az Atya gyermekeinek méltóságába, és kísérjük őt
megtérésének útján.
Egyházának,
vagyis nekünk, Jézus egy másik tartóoszlopot is megjelöl: „adni”. Az első
tartóoszlop a megbocsátás, a második pedig az adás. „Adjatok, és ti is kaptok;
[…] amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is” (Lk 6,38). Isten
sokkal többet ad, mint amennyit megérdemlünk, de még nagylelkűbb lesz azokkal,
akik itt, a földön nagylelkűek. Jézus nem mondja meg, mi történik azokkal, akik
nem adnak, hanem a „mérték” képét figyelmeztetésül használja: annak a
szeretetnek a mértékével, amellyel adunk, mi magunk döntünk arról, milyen
ítéletben – és milyen szeretetben – lesz részünk! Ha jól megnézzük,
következetes ez a logika: amilyen mértékben kapunk Istentől, olyan mértékben
testvéreinknek adjuk magunkat, és amilyen mértékben testvéreinknek adjuk
magunkat, olyan mértékben kapunk Istentől!
Ezért az irgalmas szeretet az egyetlen út, amelyen járhatunk! Mennyire
rászorulunk mindnyájan, hogy egy kicsit irgalmasabbak legyünk, hogy ne szóljuk
meg a másikat, nem ítélkezzünk, ne „kopasszuk meg” a többieket a kritikánkkal,
az irigységünkkel, a féltékenységünkkel. Meg kell bocsátanunk, irgalmasnak kell
lennünk, szeretetben kell élni életünket! Ez a szeretet lehetővé teszi Jézus
tanítványainak, hogy ne veszítsék el tőle kapott identitásukat, és ugyanazon
Atya gyermekeinek ismerjék el egymást. Abban a szeretetben, amelyet életükben
gyakorolnak, így az az irgalmasság tükröződik, amely soha nem ér véget (vö.
1Kor 13,1–12). Ne felejtsétek el: irgalmasság és adás; megbocsátás és adás! Így
a szívünk kitágul, kitágul a szeretetben. Az önzés, a harag viszont összehúzzák
a szívet, kicsire, és az megkeményedik, mint a kő. Ti mit szeretnétek? Kőszívet
vagy szeretetteljes szívet? Ha szeretetteljes szívet szeretnétek, akkor
legyetek irgalmasok!