2016. szeptember 15., csütörtök

Hogy megújuljon bennünk a régi buzgóság



Hogy megújuljon bennünk a régi buzgóság



Kérjük közbenjárásodat!



Engedelmesség – milyen ismeretlenként cseng a fülben! Ma, ez a szó, ahogy a fegyelmezettség is, vagy a gyöngédség, mintha feledésbe merült jellemvonások volnának.
Úgy tűnik, hogy az ember által gerjesztett kapkodás, rohanás, a követelődzés az erőszakosság, és a figyelmetlenség természetességét akarná az előbbi jellemvonások helyébe állítani.
Pál apostol szavai így hangoznak: „bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett”. Még az Isten Fiának is szüksége volt arra, hogy elszenvedjen dolgokat, melyekből tanulhat! Ma, a „kultúrált világunk”, az intellektuel, civilizált ember olyan környezetett teremtett a maga számára, amiben a szenvedésről úgy vélekedhet, hogy az nem természetes, nem szükséges, nem jó, el kell kerülni! De hát, akkor, ezek szerint olyan eszközt vetünk el, aminek segítségével olyan bölcsességre tehetnénk szert, ami javunkra válhatna! Ráadásul, mi aztán végképp nem állíthatjuk már magunkról azt, hogy Isten fiai lennénk! Amikor már otthonainkból, a szívünkből is teljesen kiutasítjuk azt a Fiút is – nem hogy az Istent! -, aki az Atyához vezethetne minket, bemutatva bennünket Neki, és kérve Őt, hogy fogadjon – az Ő, Jézus Krisztus kérésére – fiának, akit barátjaként vezet az Atya színe elé!
Elutasítjuk a szenvedést, … !?
Ugyan, mit is ünnepel ma az Egyház? Az Egyház, aki már olyan világ kedvére faragta hitvallását, hogy már csak ünnepként képes tisztelni az Asszonyt, aki nem csak megszenvedte a fiút, hanem elszenvedni is kénytelen volt fiát! Pontosabban a fiát ért megaláztatást! (Ezt a napot nem ünnepelni kéne. Nem ünnepnek kellene ismernünk, hanem Máriával együtt érezve, magunkra venni azt, amiről szól az ünnep. Elfogadni a szenvedést a magunk életére kiterjesztve, hogy javunkra szolgálhasson!) Mert úgy gondolom én, hogy Mária számára nem is a keresztre szegezés volt a szenvedés, hanem az az út, mely a golgotára vitte fel Őt, látva, megélve azt a megalázást, megcsúfolást, ami számára teljesen érthetetlen volt bizonyára! Mert Benne, nem az az érthetetlen szeretet élt, amiről a világ tett ott, és akkor tanúságot – és teszünk mi mind, azóta is tanúságot! – amikor Jézust elítélte, kivetette magából, önmaga érdekének védelmében. Máriában az a szeretet élt, valószínűleg, én úgy tudom elképzelni, mely a világot fájlalta - megszenvedte, a testet sanyargatta, és az ember alázatát hiányolta, de ami a Fiúban bizonyosság lett számára: semmit sem ért a világ Isten szándékából, melyet kivet inkább, mint hogy befogadni képessé lehetne rá!
Ez az a lelki adottság, mely képes lehet különbséget tenni az ember bűne és az Isten belé oltott jó szándéka között! Bárcsak ne akarnám igazolni azt, hogy mert bűnös vagyok, az jó, ez a természetes! Az van, ami van, ne akarjak másnak mutatkozni, más lenni, mint ami vagyok.
Jézus azt mondja, ezzel szemben: „A Lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, Lélek és élet.” [Jn 6,63], és a szenvedés is erre képes megtanítani embert, hogy elfogadni képes legyen azt, ami van. De ne nyugodjon abba bele! Keresse azt, Aki jó, és vágyakozza azt a jót, amire önmagában képtelen, de amire az A Jó, mert hozzá tartozom, és keresem a Hozzá tartozás lehetőségét, módját – ettől vagyok ember! - eljuttathat. Mert nem akarom a rosszat, a bűnt, a magam értetlenségét, és értelmetlenségét, amikor érzem magamban, hogy lehetnék jobb is!
Érteni Istent, a szándékát, még nem jelenti azt, hogy én vagyok az Isten! Hozzá hasonlatosságomon munkálkodni nem tesz Istenné engem! De meggyőzhet abban, hogy Ő, a maga végtelen csodákra képes jóságával, ami a szeretet, és irgalmasságnak nevezhetem, képes lehet kioltani, kiégetni belőlem mindent, ami tőle elválaszt, tőle elidegenít, de amit gyűlölök, és nem akarom! Teszem a rosszat, de tudom, hogy többre vagyok képes – ez nem önámítás, ahogy a világ akarja hitetni, hanem az a büszkeségem, hogy teremtménye vagyok a jónak, a szeretetnek, Aki még a bennem lévő rosszat is képes javamra fordítani! Tudnom kell megszenvedni bűnös voltomat, hogy irtózhassak tőle, és vágyakozhassak az Igazhoz, a Jóhoz, az Élethez tartozni! A Lélekről való tudás bennem – Aki a Jó, mert az az Isten Lelke! – már is jobbá képes tenni!
Benned van létem Istenem egyedül! Tudom, és akarom, és hiszem, bizonyosságom, hogy Te képes vagy rá, akarod, hogy ezt a vágyamat teljesítsed! Ez az, ami éltet, és ami arra vezet, hogy hirdessem a Te végtelen irgalmas szeretetedet! Ámen


Himnusz CCXC.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Szent asszonyról szól énekünk,
ki érdemekben gazdagon,
mert tiszta, szent volt élete,
már angyalok közt ünnepel.
Hitvalló szívvel esdekelt
az Úrhoz könnyek közt szava,
virrasztva böjttel szüntelen,
híven, kitartón várva őt.
Díszt, földi rangot megvetett,
tisztán tört lelke fölfelé,
tökéletes volt és igaz,
így szállt a csillagok fölé.
E szent asszony jótettei
növelték háza kincseit,
élvezze hát most boldogan
a menny örök jutalmait!
Áldott légy, Hármas-egy Urunk!
Te minket – mert ő kérve kér –
az égiek közt boldogíts,
utunk ha földön véget ér. Ámen.
 


Ferenc pápa: Árvaságtól szenvedő világunkban van egy Anyánk, aki megvéd minket



Ferenc pápa: Árvaságtól szenvedő világunkban van egy Anyánk, aki megvéd minket


A Szentatya szeptember 15-én, a Fájdalmas Szűzanya emléknapján a Szent Márta-házban bemutatott szentmise homíliájában a nyugati kereszténység első Mária-antifónáját idézte: „Sub tuum presidium…” – „Oltalmad alá futunk, Istennek Szent Anyja”.


A napi evangélium a Golgotára vezet el bennünket (Jn 19,25–27). Jézus követői mind elmenekültek János és néhány asszony kivételével. A kereszt tövében ott állt Mária, Jézus anyja, akiről a jelenlévők így beszéltek: „Az ott ennek a bűnözőnek az anyja! Az az asszony ennek a lázadónak az anyja!”
Mária, aki hallotta ezeket a szavakat, rettenetesen szenvedett a megaláztatástól. És hallotta a „nagyokat” is, néhány papot, akiket tisztelt, mert papok voltak, akik így gúnyolták fiát: „Te, aki olyan ügyes vagy, szállj le a keresztről, szállj le!” Mária ott állt mezítelen fia mellett, és nagyon szenvedett, de nem menekült el. Nem tagadta meg fiát, saját vérét!
Ferenc pápa felidézte, hogy amikor Buenos Airesben a börtönökben felkereste a foglyokat, mindig asszonyok hosszú sorával találkozott, akik várakoztak, hogy beléphessenek. „Anyukák voltak, de nem szégyellték magukat: a saját vérük volt ott bent. Ezek az asszonyok nemcsak azért szenvedtek megaláztatást, mert a börtön előtt kellett várakozniuk, hanem azért is, mert a legcsúnyább megszégyenítést kellett elviselniük, amikor megmotozták őket, mielőtt beléphettek volna a börtönbe. De anyák voltak, és saját vérüket keresték fel. Így állt ott Mária is fia mellett, ilyen nagy szenvedéssel” – fogalmazott homíliájában Ferenc pápa.
Jézus megígérte, hogy nem hagy árván bennünket, és a kereszten nekünk adja anyját mint a mi Anyánkat – tette hozzá a pápa.
Nekünk, keresztényeknek van egy édesanyánk, ugyanaz, aki Jézus édesanyja. Van egy édesapánk, ugyanaz, aki Jézus édesapja. Nem vagyunk árvák! És Mária olyan nagy fájdalommal szül meg bennünket abban a pillanatban: igazi vértanúság! A fájdalom tőrétől átszúrt szívvel elfogadja, hogy mindnyájunkat világra hozzon. És a fájdalomnak attól a pillanatától kezdve Mária mindnyájunk Anyja lesz, aki gondoskodik rólunk és nem szégyell bennünket: megvéd minket – fogalmazott a Szentatya.
Az első keresztény évszázadok misztikusai azt tanácsolták, hogy a lelki zaklatottság idején keressünk menedéket Isten Anyjának palástja alatt. Oda nem tud behatolni az ördög, mert ő, aki anya, anyaként oltalmat nyújt. A nyugati kereszténység követte ezt a tanácsot, és erről szól első Mária-antifónája: „Sub tuum presidium” – oltalmad alá futunk, ó Anyánk, ott biztonságban vagyunk.
Világunkban, amelyet nevezhetünk „árvának” – folytatta homíliáját a pápa –, az árvaság nagy válságában szenvedő világunkban segítségünkre lehet, ha ezt mondjuk: „Nézd, az Anyád!” Van egy anyánk, aki megvéd, tanít és elkísér bennünket; nem szégyelli bűneinket. Nem szégyell bennünket, mert ő az Anya. A Vigasztaló Szentlélek, barátunk és útitársunk, szószólónk, a Paraklétosz, akit az Úr küldött el nekünk, értesse meg velünk Mária anyaságának ezt a hatalmas misztériumát – zárta homíliáját Ferenc pápa.


A Hétfájdalmú Szűzanya



A Hétfájdalmú Szűzanya


 
Attól kezdve, hogy Jézust elfogják az Olajfák hegyén, megkötözik, bántalmazzák, megkorbácsolják, tövissel koronázzák, kényszerítik keresztjének vitelére és keresztre feszítik, minden emberi szenvedés átértékelődik. Mert azóta minden emberi nyomorúságban és szenvedésben benne van az ártatlanul szenvedő Krisztus önként vállalt szenvedése.
Tegnap, a Szent Kereszt felmagasztalása napján, arról elmélkedtünk, hogy Krisztus keresztje az újszövetség jele. Isten Fia, Jézus Krisztus vállalja a szenvedést. Megtestesülésével vállalja az emberi sorsot, mindazt, ami az emberi élet velejárója. Egyetlen dolgot nem vesz magára, a bűnt, mert az Isten szentségével nem összeegyeztethető. Az emberré lett Isten mindent átél, mindent megtapasztal, ami a születés és a halál között történik az emberrel.
A mai napon Jézus édesanyjára, a fájdalmas Szűzanyára emlékezünk, aki átélte a szenvedést. Szenvedésében is Krisztusra, a Megváltóra mutat. Azt tanítja, hogy Isten nem hagy magunkra a bajban, a testi szenvedésben vagy a lelki gyötrődésben. Isten velünk szenved, bennünk szenved, hogy nekünk feltámadásunk és örök életünk legyen őbenne. Kételkedsz a szenvedés értelmében? Tekints Krisztus keresztjére! Kételkedsz magadban? Tekints a keresztre! Kételkedsz Istenben és az ő szeretetében? Tekints a keresztre!
© Horváth István Sándor
Imádság:

Istenünk, add, hogy a te akaratodat mindig készségesen teljesítsük, hogy Jézus bennünket is testvéreinek tekinthessen. E világ gondolatai nem a te gondolataid, e világ útjai nem a te útjaid. Add, hogy ebben a világban élve bátran vállalhassuk, hogy sokan ostobának tartanak minket, mert szeretnénk a te útjaidon járni. Vezess bennünket a te parancsaidnak útján, a hit útján végső célunk, a teljesség felé!
 


2016. szeptember 14., szerda

Hogy a papság és a hívek között az egyetértés megerősödjön



Hogy a papság és a hívek között az egyetértés megerősödjön


Kérjük közbenjárásodat!



Ahogy Krisztus keresztje balgaság és botrány volt az apostolok korában, úgy ma is az azok szemében, akik elég vakok ahhoz, hogy ne ismerjék fel magukon az őskígyó halálos marását. A keresztet mint jelképet ugyan viselik a nyakukban, fülükben, talán még szobájuk falára is kiteszik, de közben minden törekvésük arra irányul, hogy a keresztet, a szenvedést kiiktassák az életükből. A kereszt nélküli élet utáni vágyódás sokszor a keresztényeket is kísérti. Azokat a helyeket szeretik idézni a Szentírásból, ahol az Úr vigasztalást, jutalmat, dicsőséget ígér, s hajlamosak megfeledkezni Urunknak a kereszthordozásról szóló igéiről. Vagy beszélnek ugyan a keresztről, de csak mint valami kellemetlen teherről, amelytől alig várják, hogy megszabaduljanak, s ha nem, perelni kezdenek az Istennel és fellázadnak ellene.

Jézus Krisztust azonban az Atya nem a kereszttől függetlenül vagy annak ellenére dicsőítette meg, hanem éppenséggel a kereszten való végső odaadásában. Ezért a mi felmagasztaltatásunk is csak Krisztus keresztje által valósulhat meg, ez az a deszkaszál, mely képes „a hajótört világot biztos partra menteni”. Persze csak az kapaszkodik belé, aki felismeri, hogy élete Jézus nélkül zátonyra futott és hajótörést szenvedett. Amint ugyanis nincs kereszténység kereszt nélkül, úgy kereszt sincs a kereszténységen kívül, hanem csak megkerülhetetlen és értelmetlen negatívumok. Bűnnel megjelölt létezésünknek, sebzettségeinknek és hiányainknak, szenvedésünknek és halálunknak csak Krisztus keresztje adhat valódi értelmet és örök értéket.

Keresztrefeszített Üdvözítőnk, add meg, kérünk, hogy nap mint nap hittel feltekintsünk a Te szent keresztedre, mely által megszerezted számunkra a váltságot, a gyógyulást és az örök életet. Segíts minket kegyelmesen, hogy keresztedből erőt merítve tudjunk nyomodba lépni, és hordozni a magunk keresztjét, melyet Atyád üdvösségünkre szolgáló eszközül gondos szeretettel, egyéni méretre szabva készített számunkra, s így növekedjünk az iránta való bizalomban és odaadásban.
 


Himnusz CCLXXXIX.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Dicső nevet méltán viselt
Domonkos, Isten bajnoka,
az Úrhoz fűzte őt neve,
és lett a jó hír harcosa.
Minden bűnfoltot elkerült
a szűzi tiszta életért,
s mint fáklya fénye, úgy lobog
a veszni indult lelkekért.
Elvetve földi kincseket
szegénység lett a fegyvere,
a hit tüzelte fel szívet:
Krisztus kegyelme van vele.
Szóval, csodákkal küzdve
küzd világgá küldve társait,
könnyes, buzgó imáival
kíséri mindnek lépteit.
Istent, a hármas Egy-valót
illesse méltó tisztelet,
ki Szent Domonkos nyomdokán
minket mennyekbe elvezet! Ámen.


Ferenc pápa szerdai katekézise: Jézus felüdít minket, bátran kövessük Őt!



Ferenc pápa szerdai katekézise: Jézus felüdít minket, bátran kövessük Őt!


Ferenc pápa az általános kihallgatáson

„Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve: én felüdítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, s így nyugalmat találtok lelketeknek. Az én igám édes, az én terhem könnyű” (vö. Mt 11,28-30).
Máté evangéliumában olvassuk Jézus hálaadását Isten jóságáért. Az irgalmasság jubileumi éve során Ferenc pápa már több ízben elmélkedett erről a gyengéd hangról, amelyen Jézus szól Atyja jelenlétéről. A pápa ezúttal az említett evangéliumi szakasz három kifejezéséhez fűzte katekézisét.
Jöjjetek hozzám, megfáradtak, elnyomottak, szegények és kicsinyek!
Az első felszólítás, amit Jézustól kapnak mindazok, akik fáradtak és elnyomottak: „jöjjetek hozzám”. Vonatkozik ez a szegényekre és a kicsinyekre is, akik csak Istenben bízhatnak. Tisztában vannak nyomorúságos helyzetükkel, tudják, hogy az Úr irgalmától függnek és Tőle várják az egyedüli segítséget. Jézus hívásában végre válaszra lelnek: tanítványaivá lesznek és megkapják az ígéretet, hogy egész életükben felüdíti őket. Ez az ígéret az evangélium végén minden emberre kiterjed, amikor Jézus így fordul az apostolokhoz: „Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet” (Mt 28,19).
A szentkapun átlépve mi is kövessük Jézust
Az idei szentévben a zarándokok szerte a világon átlépik az irgalmasság szentkapuit a székesegyházakban és kegyhelyeken, de a kórházakban és a börtönökben is, hogy találkozzanak Jézussal és felüdülést nyerjenek általa. Ez a zarándoklat kifejezi a tanítványok megtérését és Jézus követésére indít minket. A megtérés pedig mindig azt jelenti, hogy megnyílunk az Úr irgalmassága előtt, mely határtalan és kifogyhatatlan. A szentkaput átlépve valljuk – ahogy II. János Pál pápa írta Dives in misericordia - kezdetű enciklikájában -, hogy a szeretet jelen van a világban és hogy ez a szeretet hatalmasabb minden rossznál, amelybe az ember, az emberiség és a világ belekerül.
Csak Jézuson keresztül fedezzük föl Isten akaratát
A második felszólítás: „vegyétek magatokra igámat”. A bibliai hagyomány az iga képét arra használta, hogy jelezze azt a szoros kapcsolatot, amely a népet Istenhez fűzi, és következésképpen az akaratának való engedelmességet. Az írástudókkal vitatkozva Jézus a saját igáját teszi tanítványai vállára, amelyben a törvény kiteljesedik. Meg akarja tanítani nekik, hogy Isten akarát az ő személyén keresztül fedezik föl. Jézuson keresztül, nem pedig hideg törvényeken és előírásokon át, melyeket maga Jézus is elítél, elég elolvasni Máté 23. fejezetét – magyarázta a pápa. Jézus áll az Istennel való kapcsolat középpontjában. Az ő igáját magára véve valamennyi tanítvány szeretetközösségbe kerül vele és részesedik a kereszt misztériumában és az üdvösségben.
Jézus nem herceg volt, az emberek között élt. Az egyház pásztorai se legyenek hercegek
A harmadik felszólítás pedig: „tanuljatok tőlem”. Jézus nem egy szigorú tanító, aki olyan terhek viselését követeli másoktól, amiket ő maga nem visel. Éppen ezt vetette a törvénytudók szemére. Ő az alázatosokhoz, a kicsinyekhez, a szegényekhez, a rászorulókhoz fordul, mert Ő maga is kicsinnyé és alázatossá lett. Megérti a szegényeket és a szenvedőket, mert ő is szegény és fájdalmak gyötrik. Ahhoz, hogy üdvözítse az emberiséget, Jézusnak nincs könnyű dolga: éppen ellenkezőleg. Fájdalmas és nehéz út vezet oda, elsőként veszi magára az igát, aminek felvételére minket is buzdít. Jézus közel volt az emberekhez, a szegényekhez. Olyan pásztor volt, aki közöttük élt és dolgozott. Jézus nem egy herceg volt. Rossz az egyháznak, amikor pásztorai hercegekké válnak, távol az emberektől, a szegényektől: ez nem Jézus lelkisége. Nem véletlenül figyelmeztette az embereket Jézus: Tegyétek azt, amit mondanak, ne azt, amit tesznek.
Bátorság! Nem vagyunk egyedül az úton, az Úr irgalmas tekintetével kísér minket
Amikor elfáradunk és elcsüggedünk, jussanak eszünkbe az Úrnak e vigasztaló szavai, melyek rávilágítanak, hogy a jó szolgálatába állítottuk-e erőinket. Sokszor ugyanis fáradságunkat az okozza, hogy nem a lényegesbe helyeztük bizalmunkat és eltávolodtunk attól, ami tényleg fontos az életben. Az Úr megtanít rá, hogy ne féljünk követni Őt, mert a belé helyezett reményben sosem csalatkozunk. Meg kell tanulnunk Tőle az irgalmasságot, és nekünk is az irgalom eszközeivé kell válnunk. Hosszú az út, de tudva tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, ezért ne csüggedjünk. Bátran haladjunk előre, hiába vagyunk bűnösök, az Úr vezet minket, megnyitja szívünket, rajtunk érezzük tekintetét és irgalmát, szívünk megtelik a megbocsátás örömével, ha elébe járulunk és kérjük a bocsánatot. Ne hagyjuk, hogy elrabolják tőlünk a reményt, hogy együtt élhetünk az Úrral és erőt nyerhetünk vigasztalásából – fejezte be szerdai katekézisét Ferenc pápa.


Szent Kereszt felmagasztalása



Szent Kereszt felmagasztalása


Az ószövetség jele a tízparancsolat. A szövetség úgy jön létre, hogy Isten adja a parancsokat, az ember, a nép elfogadja azt. Isten a törvényeit Mózes által, két kőtáblába vésve adta népének. Az ószövetség jele tehát a kőbe vésett isteni parancsolat.
Az újszövetség jele a kereszt és a húsvéti feltámadás. Isten immár nem új törvényt ad, hanem a Fiát adja oda a kereszten és a Fiúisten, Jézus Krisztus adja önmagát áldozatul az Atyának, így teljesíti megváltói küldetését. A feltámadás szintén az Atya adománya, először Krisztus részesült benne, majd az Isten által rendelt időben minden ember. Az ember úgy fogadja el ezt az új szövetséget, hogy hisz Krisztus megváltó kereszthalálában és hisz az Úr üdvözítő feltámadásában. Az újszövetség jele tehát a keresztre szegezett Fiúisten, aki húsvétkor új életre támad.
Ma, a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén az új szövetség megkötésének titkába vezet be minket az evangélium. Jézus, saját küldetésére és a mennyei Atya akaratára vonatkozóan mondja: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
A kereszt érthető nyelven, talán az ember számára legérthetőbb nyelven, azaz a szenvedés, a testi megtöretés és a lelki kínok nyelvén tudatja velünk, hogy szeret bennünket az Isten. A szenvedés nyelvét mindannyian értjük, tehát a kereszt titkát is értenünk kell.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Urunk, te mindig közeledsz felénk. Egész életünk várakozás, várakozás a beteljesedésre. Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik benned, a veled való találkozásban. Kérünk, add, hogy felismerhessük a jeleit annak, hogy találkozni akarsz velünk. Add, hogy várakozásunk ne legyen hiábavaló.



2016. szeptember 13., kedd

Hogy az istenkeresők szíve az igaz hitre eljusson



Hogy az istenkeresők szíve az igaz hitre eljusson


Kérjük közbenjárásodat!



Feltűnt már eddig, hogy Pál mit próbál kibontani e tanításában? Azt, amiért való, amiben értelmet nyer az, hogy Jézus felhívja magára a tömeg, a sokaság figyelmét csodái által! Magára akarja vonni mindannyiunk figyelmét Jézus, hogy értésünkké legyen az, ami a tanítása, amit általa akar az Atya eljuttatni hozzám, hozzánk! Pál egy olyan ember, aki számára egyértelművé lett Krisztus Isten valósága. Akinek nem a csodáiban van a kifejeződése, hanem jellemében és tanításában!
Az egy test, melynek részesei vagyunk, jelenti azt, hogy Jézus Krisztusban jelen van minden emberi jó jellem. Minden emberi jó! Akiben én felismerhetem azt a jót, aki Isten akaratából vagyok! Krisztus az én esszenciám is! Belőle bontakoztathatom ki a magam istenarcúságát!
Elsősorban, nem azt a jellemrajzot kell kutatnom Jézusban, aki e világ számára válhatok hasznossá, vagyis, nem a kézügyességem, nem az üzleti érzékem, nem a világi értelemben belőlem eladható értékekre – megélhetésem, és családom megélhetésére fordítható képességeimről szól istenarcúságom, hanem azokról a képességeimről, melyekről Pál beszél!
„Az egyházban Isten egyeseket először is apostolokká tett, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká; másoknak csodatevő erőt adott, vagy a gyógyítás, segélynyújtás, kormányzás és a nyelveken való szólás adományát.” - Isten ország építő tervének megvalósítására én milyen képességekkel rendelkezem!? - Ismerem magam Isten szándéka felől?
Nem emberi létállapotom felől kell értelmeznem Istent, hanem Isten megismeréséből, felismeréséből kell létállapotomat alakítanom.
Tulajdonképpen, az egyházi törvények, a dogmák, a teológia mindegyike arra szolgál, hogy számomra, ki e világ állampolgára vagyok, kézzelfoghatóvá, érthetővé, materiálissá formálja Istent. Korlátozott keretekbe terelje, szabályozza, lekorlátozza embernek Istenről alkotott vélekedését, nehogy tévedhessen.
Ha azonban elfogadom, hogy Isten A Szeretet maga, aki szabadsággal ajándékoz meg, a szabadság kegyelmével indít útnak, erre az életre, akkor rá kell –először -, hogy érezzek, majd csak ez után válhat tudatossá számomra, hogy Isten nem a szabályok, a törvényszerűségek Istene! Számára mindent felülír a szeretet törvénye, mely nem törvény valójában, hanem a szabadság maga. Ez a szabadság azonban, mégsem a liberális szabadosság, ami korlátlan engedékenységet jelent!
Isten nem zárja ki, nem féltékeny a tévedéseinkre, ahogy a bűneink sem zavarják össze. Isten szabadságról vallott véleménye megengedi az embernek, hogy tévedjen, keresse azt az utat, mely Istenhez vezeti el! Ő abban érdekelt, hogy az én Igenemet bírja, mert Őt az én megtalált Igenem fogja dicsőíteni!
Isten bennem, és általam akar megdicsőülni, hogy általa, Vele lehessek egy a dicsőségében!
Csodálatos távlat ez, melyben mindenki a teljesség részévé lehet! Isten ezért vágyakozik arra, hogy mi, emberek megértsük, és értésére adjuk a világnak mi az általa elgondolt jó értelme!
Bölcsességeddel ragyogd be a Mindenséget és bennünket, is, kik csak Veled és Benned ragyoghatunk fel! Ámen


Himnusz CCLXXXVIII.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Alvásban frissült már a test
otthagyva ágyunk, felkelünk.
Atyánk, hozzád szól énekünk;
esengve kérjük: légy velünk.
Szóljon hozzád első szavunk,
hozzád a szív első heve,
hogy minden tettnek ezután,
Szent Úr, te légy a kezdete.
A fény az éjt szüntesse már,
sötét homályt a napsugár.
Az éjben búvó bűnöket
a napfény semmisítse meg.
Imánk tehozzád esdekel:
a rossz hatalmát űzzed el,
és zengjen ajkunk teneked
meg nem szűnő dicséretet.
Add meg, kegyelmes jó Atya,
Atyának egyszülött Fia
és Szentlélek, Vigasztalónk:
egyetlen Úr, örök Király. Ámen.


Ferenc pápa: Közöny helyett teremtsünk valódi találkozást



Ferenc pápa: Közöny helyett teremtsünk valódi találkozást


Az Isten és népe közötti találkozásról beszélt szeptember 13-án, kedden reggel Ferenc pápa a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén, valamint óva intett a rossz szokásoktól, melyek a családtagok figyelmét is elvonják egymástól.


Isten szava a mai liturgiában egy találkozást tár elénk. Az emberek gyakran összefutnak anélkül, hogy valóban találkoznának egymással. Mindenki csak saját magára gondol; néz, de nem lát; hall, de nem hallgatja meg a másikat – állapította meg a pápa. – A találkozás azonban valami más, a találkozás az, amiről a mai evangéliumi szakasz szól (vö. Lk 7,11–17): találkozás egy férfi és egy nő, egy élő anya és egy halott egyszülött fiú között; találkozás két csoport között: az egyik egy boldog tömeg, amely örül, hogy találkozott Jézussal, és követi őt, a másik síró emberekből áll, akik a síró édesanyát kísérik ki a város kapuján; találkozás a kijárat és a bejárat között. Ezek a találkozások elgondolkodtatnak minket arról, hogyan találkozzunk egymással.
Az evangéliumban azt olvassuk, hogy az „Úrnak megesett rajta a szíve”. Ez az együttérzés nem ugyanaz, mint amit mi élünk át, amikor például az utcán valami szomorú dolgot látunk, és sajnálkozunk fölötte. Jézus nem megy el a szenvedő mellett, hanem „megesik rajta a szíve”. Odalép az asszonyhoz, valóban találkozik vele, és aztán csodát tesz – emelte ki a Szentatya. – Mindebből nemcsak a gyengédséget látjuk, hanem a találkozás „termékenységét” is. Minden találkozás termékeny. Minden találkozás helyére teszi az embereket és a dolgokat. Mi hozzászoktunk a közöny kultúrájához, és dolgoznunk kell, kérnünk kell a kegyelmet, hogy a termékeny találkozás kultúráját építsük, amely visszaadja Isten gyermekeinek méltóságát, az élők méltóságát.
Mi hozzá vagyunk szokva ehhez a közönyhöz... Amikor látjuk a világ csapásait, amikor hallunk róluk, ezt mondjuk: „Hát, sajnos, szegény emberek, mennyit szenvednek...”, aztán megyünk tovább. Találkozás – ismételte meg a kulcsszót Ferenc pápa. – És ha én nem nézek oda? Nem elég nézni, látni kell! Ha nem állok meg, ha nem érintem meg a szenvedőt, ha nem beszélek vele, akkor nem jöhet létre valódi találkozás, és nem segíthetek megteremteni a találkozás kultúráját.
Az „embereket félelem fogta el, és magasztalták Istent, mert meglátogatta népét” – utalt a Szentatya az evangéliumi szakaszra, majd megjegyezte, ebben is szereti látni Jézus mindennapos találkozását jegyesével, az egyházzal, mely visszatérését várja.
A mai üzenet számunkra ez: Jézus találkozása népével. Mindannyiunknak szükségünk van Jézus szavára. Szükségünk van a vele való találkozásra. Családi körben, az étkezések közben hányszor tévézünk és üzengetünk a mobiltelefonon... A családtagok gyakran közömbösek már az együttlét iránt. Magában a családban, a társadalom magjában sincs találkozás – mondta a pápa, majd azért fohászkodott, hogy dolgozzunk a találkozás kultúrájának építésén, egyszerűen csak Jézust követve.
Ne csak nézzünk: lássunk is. Ne csak halljunk: hallgassunk is meg. Ne csak keresztezzük egymás útját: hanem álljunk meg. Ne csupán annyit mondjunk: sajnálom szegényeket, hanem essen meg rajtuk a szívünk. És aztán lépjünk oda hozzájuk, érintsük meg őket, és a szív nyelvén mondjuk, ami abban a pillanatban eszünkbe jut: „Ne sírj!”, legalább adjunk nekik egy csepp életet – zárta kedd reggeli homíliáját Ferenc pápa.
 


Évközi huszonnegyedik hét keddje



Évközi huszonnegyedik hét keddje


Szent Lukács evangéliumában három alkalommal találkozunk azzal a kifejezéssel, hogy „megesett rajta a szíve.” A kifejezéssel a tékozló fiú példabeszédében akkor találkozunk, amikor a fiú hazatér, atyja már messziről meglátta, „megesett rajta a szíve” és eléje sietett. Ebben az esetben a fiú atyja az irgalmas mennyei Atyát jelképezi, akinek megesik a szíve a bűnös és bűnbánó emberek láttán.
Ugyanez a kifejezés szerepel az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben is. Miután két ember is segítségnyújtás nélkül kerülte el a bajbajutott és halálra vert embert, egy szamaritánus jött arra, aki meglátta őt és „megesett rajta a szíve.” E példázatban szintén egy irgalmas szívű személlyel kapcsolatban szerepel a kifejezés, de itt egy ember tekint irgalmas szívvel felebarátjára, míg a tékozló fiú történetében maga Isten tekint irgalmas szívvel az emberre.
A harmadik alkalom pedig az, amiről a mai evangéliumban olvasunk. Naim városához érve Jézus találkozik egy temetési menettel, egy özvegyasszony egyetlen fiát kísérik a temetőbe. Amikor Jézus meglátja az özvegyet, „megesett rajta a szíve.” Ez tehát nem egy szemléletes példabeszéd, hanem olyan eset, amely Jézus személyével történt, tehát az ő érzését fejezi ki. Jézus szíve megesett az özvegyen, s ez több mint egyszerű sajnálat vagy együttérzés, ez igazi irgalmasság. Ez az irgalmasság indítja Jézust arra, hogy feltámassza az ifjút és visszaadja őt anyjának.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Kérlek, Uram Jézus Krisztus, aki valóságosan és lényegedben jelen vagy a kenyér és a bor színe alatt: táplálj engem, vigasztalj és erősíts engem mindig, különösen utolsó órámon! Engedd, hogy téged, akit most a kenyér fátyola alatt imádok, ez élet után színről színre láthassalak!
 


2016. szeptember 12., hétfő

Hogy békességben és egységben éljünk!



Hogy békességben és egységben éljünk!

Kérjük közbenjárásodat! 



Szent Pál korában az utolsó vacsorára emlékezve nemcsak az átváltoztatott kenyeret vették magukhoz és az Úr kelyhét itták, hanem utána szeretetlakomát is tartottak, vagyis együtt vacsoráztak. Amikor látja az Apostol, hogy megoszlás van a hívek között, mindenki a maga vacsoráját eszi, és a gazdag nem osztja meg a szegénnyel a falatot, akkor kijelenti, hogy ez már nem az Úr vacsorája. Mélységes és újnak ható tanítás van itt elrejtve. Nem azt akarja mondani, hogy az átváltoztatás megszűnik, hogy az átlényegülés megsemmisül, hanem azt, hogy a széthúzás és elkülönülés ellentmond Krisztus keresztáldozatának. Az eucharisztiában, Jézus áldozati jelenlétében ugyanis akkora erő van, hogy ha valóban befogadnánk, átalakítaná közösségi életünket. Szent Ágoston hívja fel a figyelmünket arra, hogy nemcsak az oltár szentségét nevezzük Krisztus Testének, hanem az Egyházat is, a mi közösségünket. Ezért a közöttünk lévő szakadások nem egyszerű erkölcsi vétségek, hanem egyfajta szentségtörés: Jézus testének újbóli keresztre feszítése.

Ne éljünk vissza az evangélium és a liturgia szavaival! Ne gondoljuk, hogy az a felkiáltás, amit a mai Evangéliumban a római százados ajkáról hallunk s amit minden szentmisén elismétlünk (vajon azzal az őszinte hittel és alázattal, mint ez a százados?): „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj”, önmagában elegendő ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel menjünk áldozni. Mert nem csak a súlyos bűn állapotában végzett áldozástól kell tartózkodni. Kétes értékű az az áldozás is, amikor nincs súlyos bűnünk, de a mise végén semmire nem érzünk indíttatást, amikor nem vagyunk egységben testvéreinkkel, s nem munkálkodunk azon, hogy a széthúzás megszűnjön.

Urunk Jézus, óvj meg, kérünk, attól, hogy szentségi életünk kiüresedjék, hogy ellanyhuljunk az életszentségre és a szeretetben való egységre törekvésben. Add nekünk kegyelmesen, hogy az eucharisztia vétele táplálja bennünk az isten- és emberszeretet lángját, minden egyes szentáldozás egyre jobban Tehozzád hasonítson bensőnkben, és mind inkább kibontakoztassa közöttünk Titokzatos Tested teljes valóságát.

Boldogságos Szűz Mária, aki testedben hordoztad s a világra hoztad a mi Urunkat, Jézus Krisztust, miközben engedted, hogy életedet a saját képére és hasonlatosságára alakítsa, imádkozz érettünk, hogy példádra Szent Fiadat alázattal mi is a szívünkbe fogadjuk, és igaz cselekedetekkel e világra szüljük.
 


Himnusz CCLXXXVII.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Ó, fényből sarjadt fényözön,
világnak üdve, Jézusunk,
dicséretünk ma így köszönt,
fogadd el hódoló szavunk!
Szent arcod fénylik, mint a nap,
ruhád fehérebb, mint a hó,
méltó tanúk megvallanak:
ím megjelent az Alkotó!
Titkok látói: régiek
s az új választott hírnökök
együtt csodálják Fényedet,
mely hitre hívón tündököl.
Atyád felhőből szóval int:
hallgassuk kedvelt Egy-Fiát;
szívünkben téged vall a hit,
s üdvözlünk, mint örök Királyt.
Mert minket bűn romlásba vitt,
eljöttél testet ölteni,
mint boldog tested tagjait,
siess most egybegyűjteni!
Hálásan mondunk most imát,
ó, Isten egyszülött Fia,
kiről Atyád tett vallomást
s a Szentlélek sugárzata. Ámen.


Az ördög megosztást akar az egyházban – a pápa hétfő reggeli homíliája



Az ördög megosztást akar az egyházban – a pápa hétfő reggeli homíliája


Ferenc pápa a Szent Márta-ház kápolnájában 

A megosztás tönkreteszi az egyházat és az ördög igyekszik megtámadni azt, ami az egység gyökere, vagyis az Eucharisztia ünneplését, a szentmisét. Ferenc pápa erről szólt szeptember 12-én, reggel a Szent Márta-házban bemutatott szentmiséjén, amikor az egyház Mária névnapjáról emlékezik meg.
Az ördögnek két erős fegyvere van az egyház elpusztítására: a megosztás és a pénz
Szent Pál Korinthusiakhoz írt leveléhez (1Kor 11,17-26.33) fűzte gondolatait a pápa, amelyben az apostol elítéli a korinthusiakat veszekedéseik miatt. A Szentatya hangsúlyozta, az ördögnek két erős fegyvere van az egyház elpusztítására: a megosztás és a pénz. Ez kezdettől fogva így volt: ideológiai, teológiai megosztottság sújtotta az egyházat. Az ördög féltékenységet, karrierizmust, gondolatokat vet, hogy megosszon! Vagy kapzsiságot vet. Majd mint ahogy egy háború után történik, minden elpusztul. Az ördög pedig boldogan távozik és mi, naivak benne vagyunk a játékban. A megosztás piszkos háború, olyan mint a terrorizmus, a pletykák terrorizmusa egy közösségben, amelyben a nyelv öl, bombákat dob és pusztít.
Az egyházbeli megosztottság nem hagyja növekedni Isten országát
Az egyházbeli megosztottság nem hagyja növekedni Isten országát. Nem hagyja, hogy az Úr jól megmutassa, milyen Ő. A megosztottság pártokra szakadást hoz, mindig valami elleni pártokat. Hiányzik az egység balzsama. Az ördög azonban tovább megy, nemcsak a keresztény közösségbe, hanem a keresztény egység gyökeréig hatol. Ez történik Korinthus városában. Szent Pál elítéli a korinthusiakat, mert a megosztottság az egység gyökeréig jut, az Eucharisztia ünnepléséig.
A korinthusaik esetében a megosztás a gazdagok és a szegények között történik az Eucharisztia ünneplése során. Jézus az egységet kérte az Atyától. Az ördög viszont igyekszik elpusztítani azt. Kérem tőletek, tegyetek meg mindent, hogy ne tegyétek tönkre az egyházat a megosztással, legyenek azok ideológiaiak vagy a kapzsiságból, karrierizmusból, féltékenységből fakadók. Mindenekelőtt imádkozzatok és őrizzétek a forrást, az egyház egységének forrását, aki Krisztus Teste. Minden nap megünnepeljük áldozatát az Eucharisztiában – fogalmazott Ferenc pápa.
Kérjük az Úrtól az egyház egységét
Szent Pál a korinthusiak közötti megosztottságról beszél kétezer évvel ezelőtt. A mai egyháznak is mondhatja ugyanezt Szent Pál. „Nem dicsérhetem, hogy nem javatokra, hanem károtokra gyűltök össze.” (1Kor 11,17) Károtokra, a megosztásra – tette hozzá a Szentatya. Azért gyűlnek össze, hogy bepiszkítsák Krisztus testét az Eucharisztia ünneplése során. Pál mondja nekünk egy másik helyen, hogy aki méltatlanul eszi vagy issza Krisztus Testét és Vérét, saját ítéletét eszi és issza. Kérjük az Úrtól az egyház egységét, hogy ne legyenek megosztottságok. Az egység az egyház gyökere, amely Krisztus áldozata, amelyet minden nap ünneplünk – zárta hétfő reggeli homíliáját Ferenc pápa.
Ramírez érsek részt vett a II. Vatikáni Zsinaton
A reggeli szentmisén jelen volt Arturo Antonio Szymanski Ramírez, nyugalmazott mexikói érsek, aki januárban tölti be 95. életévét. A homília elején Ferenc pápa említést tett jelenlétéről és emlékeztetett arra, hogy Ramírez érsek részt vett a II. Vatikáni Zsinaton és ma egy plébánián kisegítő szolgálatot végez. A pápa szeptember 9-én fogadta kihallgatáson.