2016. szeptember 10., szombat

Szent István király, ki a (római) katolikus hitre vezetted népedet



Szent István király, ki a (római) katolikus hitre vezetted népedet



Nem szednek a tövisbokorról fügét, sem a tüskebokorról nem szüretelnek szőlőt. Szavak és szív egységre hivatott az ember. Ellenkező esetben azt mondjuk, az illető hazudott. Megriadunk, ha belegondolunk, hogy a külső rossz szokások milyen erősen befolyásolhatják a szív érzéseit. „úgy cselekedj, ahogyan gondolkodsz, mert különben úgy fogsz gondolkodni, ahogy cselekszel.” – szokták mondani. Bármennyire általános tapasztalatot rögzít a közmondás, Isten Lelke még a megátalkodott szívet is képes megújítani.


Himnusz CCLXXXV.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Most jöjj, Szentlélek, szállj közénk,
Atyát s Fiút ki egybekötsz,
szívünket, kérünk, töltse be
kegyelmed égi ereje.
Száj, nyelv, ész, érzék és erő
zengjen hitvalló éneket,
a lánggal égő szeretet
gyújtson tüzével szíveket.
Hadd ismerjük meg az Atyát,
és értsük általad Fiát,
s ki mindkettőjük Lelke vagy,
higgyünk örök időkön át. Ámen.
 


Ferenc pápa: Nem érhetünk el mindent szabadságunkkal, rászorulunk Isten szabadítására!



Ferenc pápa: Nem érhetünk el mindent szabadságunkkal, rászorulunk Isten szabadítására!


Az irgalmasság szentévére való tekintettel a Szentatya szeptember 10-én, szombaton is tartott általános kihallgatást a Szent Péter téren. Beszédében az irgalmasság és a megváltás közötti kapcsolatról elmélkedett. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.


Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

A szöveg, melyet hallottunk, Isten irgalmasságáról beszél, amely a megváltásban valósul meg, vagyis abban a szabadulásban, amely az ő Fiának, Jézusnak vére árán adatott nekünk (vö. 1Pét 1,18–21). Ritkán használjuk a „megváltás” szót, mégis alapvetően fontos, mert a legradikálisabb szabadulást jelöli, amelyet Isten végbevihetett értünk, az egész emberiségért és az egész teremtésért. Úgy tűnik, a mai ember nem szeret arra gondolni, hogy Isten közbeavatkozása szabadította és mentette meg; a mai ember ugyanis saját szabadságával áltatja magát, olyan erőnek képzeli azt, amellyel mindent elérhet. Még büszke is rá. Valójában azonban nincs így! Mennyi hamis hitegetést árulnak a szabadság ürügyén, és mennyi újfajta rabság jön létre napjainkban egy hamis szabadság nevében! Annyi, de annyi rabszolga van: „Ezt csinálom, mert ezt akarom csinálni, én drogozom, mert ehhez van kedvem, szabad vagyok, én pedig ezt teszem…” Rabok! Rabszolgákká válnak a szabadság nevében! Mindnyájan láttunk ilyen embereket, akik a padlón végzik. Rászorulunk arra, hogy Isten megmentsen minket a közöny, az önzés és az önelégültség minden formájától.
Péter apostol szavai nagyon jól kifejezik annak az új életállapotnak a jelentését, amelyre meghívást kaptunk. Azáltal, hogy az Úr Jézus egy lett közülünk, nemcsak emberi létállapotunkat vette fel, hanem felemelkedési lehetőséget is kínál, hogy Isten gyermekei lehessünk. Halálával és feltámadásával Jézus Krisztus, a szeplőtelen bárány legyőzte a halált és a bűnt, hogy felszabadítson minket uralmuk alól. Ő a bárány, aki feláldoztatott értünk, hogy elnyerhessük a megbocsátásból, szeretetből és örömből álló új életet. Szép ez a három szó: megbocsátás, szeretet és öröm. Mindaz, amit ő magára vett, azt meg is váltotta, fel is szabadította, meg is mentette. Nyilvánvaló, hogy az élet próbára tesz minket, s időnként szenvedünk is miatta. Az ilyen időszakokban a megfeszített Jézusra kell szegeznünk tekintetünket, aki értünk és velünk együtt szenved, s így egyértelműen arról tanúskodik, hogy Isten nem hagy magunkra minket! Sose felejtsük hát el az aggodalmak és üldöztetések között, de a mindennapi fájdalmak között se, hogy mindig meg vagyunk szabadítva Isten irgalmas keze által, amely felemel és új életre vezet minket!
Isten szeretete határtalan: mindig új jelekre bukkanhatunk, amelyek azt jelzik, hogy mennyire figyel ránk, és főleg, hogy mennyire utol akar érni és meg akar előzni minket. Egész életünk, jóllehet a bűn törékenységét hordozza, a bennünket szerető Isten szeme előtt zajlik. Milyen sok részt találunk a Szentírásban, amelyek mind arról beszélnek, hogy Isten jelen van, közel van és gyengéd minden emberhez, különösen is a kicsinyekhez, a szegényekhez, a meggyötörtekhez! Isten nagy gyengédséggel, nagy szeretettel veszi körül a legkisebbeket, a leggyengébbeket, a társadalom kivetettjeit. Minél nyomorultabbak vagyunk, ránk függesztett tekintete annál jobban eltelik irgalommal. Megszán minket és együtt érez velünk, mert ismeri gyengeségeinket. Tud bűneinkről, és megbocsát nekünk; mindig megbocsát! Nagyon jó, nagyon jó a mi Atyánk!
Ezért, kedves testvéreim, nyíljunk meg előtte, fogadjuk be kegyelmét! Hiszen, miként a zsoltár mondja, „az Úrnál az irgalom, és bőséges nála a megváltás” (Zsolt 130,7).


Évközi idő huszonharmadik hét szombatja



Évközi idő huszonharmadik hét szombatja


Jézus beszédeit olvasva az evangéliumokban megállapíthatjuk, hogy az Úr kiváló tanító. Mondanivalóját szemléletes példák segítségével közvetíti, de amúgy is egyszerűen, érthetően beszél. Főként az egyszerű emberek gyűlnek össze körülötte nagy számban, mert Isten üzenetét meggyőzően tudja közvetíteni. Tévedés volna azonban ez alapján azt állítani, hogy ő csak egy tanító. Ha megnézzük, hogy milyen viszonyban van az emberekkel, akkor azt látjuk, hogy ő szól hozzájuk, tanítja őket, a nép pedig hallgatja szavait. Ebből az „iskolás” kapcsolatból azonban ő maga is ki akar lépni, mert a hallgatásnál többet vár tőlük. Azt szeretné, ha tanítását az emberek tettekre váltanák. Ki szeretne lépni a szavak világából, pontosabban azt akarja, hogy a hallgatóság lépjen ki a passzív figyelésből, az elméleti tudnivaló szűkös keretéből és váltsa tettekre, valósítsa meg mindazt, amit tanít.
A sziklára és a puszta földre épített házról szóló példában egyértelművé teszi, hogy azokat tekinti bölcsnek, akik tanítása szerint élnek, és balgák azok, akik megelégszenek a hallgatással. Miként a fákat gyümölcsükről lehet megismerni, ugyanúgy a keresztény ember is arról ismerhető fel, hogy a krisztusi tanítás a jócselekedetek gyümölcsét termi benne. A végső ítéleten nem hitigazságokat kell majd sorolnunk, hanem a cselekedeteinket fogja nézni Isten.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Ó Jézus, te mindenkinek egyforma nagylelkűséggel felajánlod szavadat és tanításodat. Ahogy a magvető nem tesz különbséget a földre vonatkozóan, hanem egyszerűen mindenütt vet, éppúgy te is egyformán intézed tanításod a gazdaghoz, a szegényhez, a bölcshöz, a tudatlanhoz, a buzgóhoz, a lustához, a bátorhoz és a gonoszhoz. Megkülönböztetés nélkül beszélsz mindenkihez. Add, Uram, hogy tanításodat figyelemmel hallgassam és állandóan eszemben tartsam, s erővel és bátran megvalósítsam!



Szent István király, az igazságos uralkodó példaképe



Szent István király, az igazságos uralkodó példaképe



A szentség nem magánügy. Legalábbis a krisztusi életszentség biztosan nem, mert az a szeretet tökéletességében áll, semmi másban. Az Egyházban betöltött szerep (a püspöktől a sekrestyésig), a szűzi, házas vagy éppen özvegy életállapot nem emel fel automatikusan a szentség szintjére, mely a Szentháromság egy Isten életéből való részesedés. A Szentháromság belső életének a törvénye pedig a szeretet, mégpedig az Isten és az ember szeretete. Ez pedig nem létezik bizonyos függetlenség feladása nélkül.

A beteges ragaszkodásból fel kell szabadulnia annak, aki Krisztus követője akar lenni. Viszont miután felszabadult, függetlenségét nem szabad magának megtartania, mert akkor semmi, de semmi köze nem lesz ahhoz az Istenhez, aki érettünk és a mi üdvösségünkért emberré lett. Mások üdvösségéért, bőségesebb életük kibontakozásáért kell élnie. Nem szabad újra rabszolgájává lennie senkinek és semminek, még saját szolgálatának sem, ám arra is vigyáznia kell, hogy ő se vessen rabszolgaságba, érzelmi-lelki függőségbe másokat ahelyett, hogy Krisztushoz kötné őket. Az igazán független, bensőleg tökéletesen szabad, de mégis teljesen másokért élő embert az jellemzi, hogy félre tud állni mások útjából. Szent Pál azt mondja: „mindenkinek mindene lettem”, de nem mondja, hogy életük végéig, minden időben. Nehéz, olykor nagyon fájdalmas, de ha testvérünk lelki fejlődése, kibontakozása azt kívánja, hogy elhagyjon, túlhaladjon minket, s ne tartson többé igényt a szolgálatunkra, akkor engednünk kell őt továbbmenni. A célban úgyis találkozunk, sőt a végső célban, Jézus Krisztusban, aki az Atyával egylényegű, már együtt is vagyunk.

Urunk Jézus, egyedül Te vagy az Út, mi csak egy-egy szakaszon útitársai, kísérői lehetünk testvéreinknek. Tükör által, homályosan látunk, de a Te világosságod mindig kiutat mutat a sötétségből, hogy ne vakként legyünk vakok vezetői. Urunk, egyedül Te vagy az Igazság, mi csak segíthetünk másokat az igazságkeresésben. Egyedül Te vagy az Élet, melyben, kérünk, testvéreinkkel együtt részesíts minket is.
 


Himnusz CCLXXXIV.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Ó, Jézus, emlékezni rád
a szívnek szent örömet ad,
de minden méznél édesebb
szívünkben bírni tégedet.
Nincs szó a földön kedvesebb,
nincs dallam zengőbb, ékesebb,
gondolni szebbet nem lehet,
mint Jézus, édes szent neved.
Jézus, szívünknek íz, csodás,
igaz forrása, napvilág,
az emberszív nem foghat át,
s több vagy, mint sejti földi vágy.
Mikor szívünkbe költözöl,
igazságod ránk tündököl,
minden hívságot eltöröl,
a szeretet: dús fényözön.
Irgalmad, Jóság, add nekünk,
a szeretetre gyújtsd szívünk,
lelkünkbe térj, maradj velünk,
fényedbe add tekintenünk.
Dicsérve zengünk éneket,
legkedvesebb Fiú, neked,
Atyádat áldjuk s Lelkedet:
szent fényük hirdet tégedet. Ámen.


A pápa a missziós területek új püspökeihez: Mindnyájan az irgalmasság zarándokai vagyunk



A pápa a missziós területek új püspökeihez: Mindnyájan az irgalmasság zarándokai vagyunk


Ferenc pápa szeptember 9-én délben a Kelemen teremben fogadta a missziós területek közelmúltban kinevezett új püspökeinek mintegy 110 fős csoportját, akik ezekben a napokban szemináriumon vesznek részt a Vatikánban, hogy elmélyítsék a legfontosabb pasztorális és egyházkormányzási ismereteket.


Mindnyájan az irgalmasság zarándokai vagyunk, hiszen rászorulunk Krisztus kegyelemére – kezdte a püspökökhöz intézett beszédét a Szentatya az irgalmasság szentévére utalva. Minden püspök a saját személyében tapasztalja meg ezt a valóságot mint a nyájak legfőbb Pásztorának helyettese. A püspökök hivatása az, hogy életükkel és püspöki szolgálatukkal mutassák meg Isten atyaságát, Krisztus jósága, törődése, irgalma, szelídsége és tekintélye által. Minden püspök arra kapott megbízatást, hogy saját egyházmegyéjében pásztorként vezesse Isten egyházát az Atya nevében, az őket tanító Krisztus nevében és az egyháznak életet adó Szentlélek nevében.
Ti mindnyájan az úgynevezett missziós területek sokféle és egymástól különböző területéről jöttetek – folytatta a pápa –, éppen ezért nagy kiváltságot, de ugyanakkor nagy felelősséget is hordoztok az evangelizálásban. Jó Pásztor módjára törődjetek a nyájjal, menjetek az elveszett bárányok fellelésére, keressétek az örömhír hirdetésének mindig új módját, induljatok az emberek elé, segítsétek a megkeresztelteket a hitük gyarapításában, rázzátok fel a langyosakat és a nem gyakorlókat. Menjetek el azokhoz a bárányokhoz is, akik nem tartoznak Krisztus nyájához és mert nem ismerik őt, hirdessétek nekik az evangéliumot.
Ferenc pápa ezt követően arra buzdította az új püspököket, hogy a missziós munkában bátran támaszkodjanak a világi hívek segítségére, akik készségesek a tanúságtételben; fordítsanak nagy figyelmet a szemináriumokban a papság képzésére, legyenek számukra példák és főként személyes jelenlétükkel vegyenek részt a képzés legjelentősebb mozzanataiban.
A Szentatya végül figyelmeztetve a missziós főpásztorokat arra a veszélyre, ami az egyes népcsoportok etnikai különbözőségéből ered, így buzdított: ne engedjék, hogy ezek a visszásságok behatoljanak a keresztény közösség testébe, hogy ott felülkerekedve megbontsák a krisztusi egységet.


Évközi huszonharmadik hét péntekje



Évközi huszonharmadik hét péntekje


Jézus szemléletes hasonlatot mond azzal kapcsolatban, hogy az ember könnyen észreveszi mások legkisebb hibáját is, miközben észre sem vesszük, hogy nekünk sokkal nagyobb bűneink vannak. Előszeretettel beszélünk mások bűneiről, de nem szeretnénk, ha a mi vétkeink napvilágra kerülnének. Mi tehát a helyes magatartás, ha a bűnnel, a másik emberben vagy önmagunkban felfedezett bűnnel találkozunk?
Először is azt szögezzük le, hogy ne keressük másokban a hibát, mert nincs jogunk ahhoz, hogy mások lelkivilágában keresgéljünk. A második szabály a következő: ha felebarátunk bűne tudomásunkra jut, ne ítélkezzünk felette, mert egyedül Istennek van joga ahhoz, hogy megítélje az emberi cselekedeteket. Ne feledjük, hogy soha nem ismerhetjük teljesen a másik ember élethelyzetét, körülményeit, ezért hiányos ismereteink miatt csak téves lehet az ítélkezésünk eredménye. Harmadik irányelvként hozzátehetjük ehhez: nem feltétlenül a mi feladatunk a másik embert figyelmeztetni bűnére, mert nem biztos, hogy kellő tapintattal tudjuk ezt megtenni. Hagyjunk időt a bűnös ember számára, hogy önmaga belássa bűnét és jobb útra térjen.
Ha viszont önmagunkban fedezzük fel a bűnt, legyünk nyugodtan szigorúak. És ne késlekedjünk, hanem mielőbb szakítsunk bűnös múltunkkal. A javulást, a megtérést önmagunkon kezdjük!
© Horváth István Sándor
Imádság:

Uram, Jézus Krisztus! „Mit mondotok, ki vagyok?” – fordultál egykor apostolaidhoz, s ma tőlem kérdezed ugyanezt. Tanítványaidhoz hasonlóan szívesen hallgatnék, mert a személyes kérdésre nehéz személyes és igaz választ adnom. De nem hallgathatok, mert türelmesen várod válaszom, hitvallásom. Bátortalanul mondom ki: Uram, te vagy az életem! Vagy inkább kérlek: Uram, te légy az életem! Élj bennem, és segíts, hogy a földi létet követően az örök életben is veled legyek! Segíts, hogy az evangéliumhoz méltóan éljek!



2016. szeptember 8., csütörtök

Szent István király, a keresztény szeretet élő formája



Szent István király, a keresztény szeretet élő formája


Meglepő, hogy a mai Szentleckében Szent Pál apostol múlt időben beszél megdicsőülésünkről. Hiszen hol vagyunk mi még a beteljesedéstől? Életvitelünk, bűneink kétségessé teszik, hogy egyáltalán üdvözülhetünk. A mai ünnep arra hív, hogy Szűz Máriára tekintve és tőle tanulva felfedezzük azt a dinamikus mozgást, amelyről az Apostol ír. Hogy életünk alakulásában – amely kívülről szemlélve sokszor csak szánalmas botladozás, pozitív és negatív történések kiszámíthatatlan egymásutánja, tehetetlen ide-oda hányódás –, észrevegyük Isten kegyelmi cselekvéseit, melyek, mint mágnes a vasreszeléket, meghatározott irányba fordítják életünk eseményeit, értelmet, célt adva nekik. A mai napon annak születését ünnepeljük, aki Krisztus után elsőként jutott el testestül-lelkestül abba a dicsőségbe, amelyre öröktől fogva rendelve volt. Isten részéről olyannyira biztos az örök dicsőségbe való befogadásunk, hogy Szent Pál máris befejezett tényként említi.

Szabad akaratunk persze lehetővé teszi, hogy meghiúsítsuk Istennek ezt a ránk vonatkozó örök tervét. Szűz Mária élete azonban éppen az örök isteni elhatározás és az emberi szabad akarat együttműködésének csodája. A Szent Szűz nem tudott többet, mint ami feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy szabadon igent mondjon Isten akaratára. Nem tudott róla, hogy ő a szeplőtelenül fogantatott, mint ahogy arról sem, hogy majd testestül-lelkestül fölvétetik a mennybe. Nem emberi tudása és számításai szerint döntött, csak egyszerűen beállt Isten akaratának sodrásába. Ahelyett, hogy sokat okoskodott vagy kérdezett volna, hallgatott és figyelt. Állandó készsége Isten akaratának teljesítésére képesítette arra, hogy minden szenvedést elfogadjon Isten kezéből, s szent Fia keresztje mellett is ott állhasson, mint új Éva, a Krisztus megváltó halálában újjászületett emberiség Édesanyja.

Urunk, Jézus Krisztus, mi nem látjuk Atyád kegyelmi műveit a maguk teljességében, de meghívásából mi is részesedtünk, ezért biztosak lehetünk abban, hogy amikor elhatározta, hogy megfoganjunk, egyben megdicsőítésünket is eldöntötte. Add meg nekünk kegyelmesen, hogy a Boldogságos Szent Szűz közbenjárására, akinek ma földi születését ünnepeljük, készséges szívvel válaszoljunk az isteni meghívásra, és Szűz Mária gyermekeiként járjuk utunkat, Názáreten, Betlehemen és a Golgotán át a mennyei dicsőség felé.
 



Himnusz CCLXXXIII.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

A boldogító égi fényt,
mit Szentegyházunk várva vár,
a hegynek ormán Krisztusunk
napnál fénylőbben jelzi már.
Emlékét őrzik századok:
a három tanítvány előtt
Illéssel, Mózessel beszélt,
s mily kedvesen zengett szava!
Ők itt tanúk, hogy kegyelem,
törvény s próféták mind való,
s felhőből zeng az égi szó,
az Atya Fiához beszél.
Dicsőült arcvonásain
ma megmutatja Krisztus itt,
milyen dicsőség várja majd
mindazt, ki hisz s Istenben él.
E látomás szent titka önt
szívünkbe mindig új erőt,
ezért örvend és ünnepel,
ezért zeng hálás énekünk.
Dicső Atyánk s az Egyszülött,
és Szentlélek, Vigasztaló,
jelenvaló egy Istenünk:
az éltető fényt add nekünk! Ámen.
 


Ferenc pápa: A nagy találkozók nem hoznak békét, ha a szívek háborúban állnak



Ferenc pápa: A nagy találkozók nem hoznak békét, ha a szívek háborúban állnak


Kérjük Istentől a bölcsességet, hogy a mindennapi dolgokban tudjunk békét teremteni, mert ezekből a kis gesztusokból születik meg a béke lehetősége a világban. E gondolatból indult ki homíliájában Ferenc pápa a Szent Márta-házban megtartott reggeli szentmisén, Szűz Mária születésének ünnepén.


A nyári pihenőidőszak után a mai naptól Ferenc pápa ismét reggeli szentmisét mutat be a Szent Márta-házban, amelyen ez alkalommal 50 vendég is részt vehetett.
A békét nem a nagy nemzetközi összejöveteleken építik – állapította meg a Szentatya. A béke Isten ajándéka, amely kis helyeken születik, a szívekben, egy álomban, ahogy Józseffel történt, amikor az angyal azt mondta neki, hogy ne féljen Máriát feleségül venni, mert Emmánuelt adja majd a világnak, a velünk lévő Istent. És a velünk lévő Isten a béke – fogalmazott a pápa.
A szentmise nyitó könyörgése („hogy mindannyian növekedhessünk az egységben és a békében”) is a békére vonatkozik, hívta fel a figyelmet a Szentatya. A „növekedni” ige hangsúlyozza, hogy a béke olyan ajándék, amelynek „saját életútja van”, így tehát mindannyiunknak tennünk kell azért, hogy kibontakozhasson.
„A szentek és bűnösök útja arra hívja fel a figyelmünket, hogy nekünk is el kell fogadnunk a béke ajándékát és utat kell készítenünk számára életünkben, hagynunk kell, hogy belépjen hozzánk, és így a világba. A béke nem egyik napról a másikra születik, hanem ajándék, amelyet mindennap át kell vennünk, és amelyen mindennap dolgoznunk kell. Ezért mondhatjuk azt, hogy a béke ajándék, amely az emberek kezében válik »műalkotássá«. Mi, emberek azért vagyunk, hogy mindennap tegyünk egy lépést a békéért: ez a mi munkánk. Munkánk, amelyet ajándékba kaptunk: békét teremteni” – hangoztatta Ferenc pápa.
Hogyan érhetjük el ezt a célkitűzést? – tette fel a kérdést a Szentatya. – A napi liturgiában van egy másik árulkodó szó: a „kicsiség”. Szűz Mária kicsisége, akinek ma ünnepeljük születésnapját, és Betlehemé, amely olyan kicsi, hogy nem is szerepel a térképeken.
Ferenc pápa kiemelte: „A béke ajándék, amelyen a mindennapok kicsiségeiben, apró dolgaiban kell dolgoznunk. Nem elegendő a béke iránti nagy megnyilvánulásokat tenni, nagy nemzetközi találkozókat tartani, ha közben a kis dolgokban nem teremtünk békét. Beszélhetsz a békéről csodálatos szavakkal, rendezhetsz nagy konferenciákat, de ha a te kis dolgaidban, a szívedben, a családodban, a lakókörnyezetedben, a munkahelyeden nincs béke, a világon sem lesz.”
Kérni kell Istentől a béketeremtés bölcsességének kegyelmét – hangsúlyozta a pápa – a mindennapok apró dolgaiban, de az egész emberiség távlatát figyelembe véve is éppen ma, amikor háborúban élünk, és mindenki békére vágyik.
Éppen ezért jó, hogyha a következő kérdésekből indulunk ki: „Milyen ma a szíved? Békében van? Ha nem, akkor mielőtt a békéről beszélnél, tedd rendbe a szívedet. Milyen a családod ma? Békés? Ha nem vagy képes előrevinni a családodat, a papságodat, a kongregációdat békében, akkor nem elég a béke szava a világ érdekében… Ez a kérdés, amelyet ma fel szeretnék tenni: Milyen mindannyiunk szíve? Békés? Milyen mindannyiunk családja? Békés? Így jutunk el a világhoz békében” – zárta Ferenc pápa csütörtökön a nyári időszak utáni első reggeli homíliáját.
 


Kisboldogasszony



Kisboldogasszony


Jézus édesanyja, Szűz Mária születését ünnepeljük a mai napon. Mária születéséről természetesen nem számolhatnak be az evangéliumok, de a keresztény hagyományból ismert, hogy Joakim és Anna voltak Mária szülei.
Az ünnep evangéliuma Jézus születését, Mária anyaságának titkát idézi fel. A mindenható Isten különleges feladatra szánta a názáreti leányt, és minden kegyelmi segítséget megadott ahhoz, hogy hivatását betöltse. Mária Gábor angyaltól értesül arról, hogy Isten őt választotta ki, hogy a Megváltó anyja legyen, s ő örömmel egyezik bele Isten akaratába. Anyaságának titkát kezdetben egyedül Mária ismeri, majd pedig az isteni beavatkozásnak köszönhetően jegyese, József is tudomást szerez róla. Ő szintén elfogadja Isten akaratát, beleegyezik abba a hivatásba, amit Isten szán neki, hogy tudniillik Jézus nevelője, a szent család oltalmazója legyen.
Nem csupán a jegyesi kapcsolat köti össze Máriát és Józsefet, hanem az Istennek engedelmeskedő lelkületük is. Bár kezdetben bizonytalanok és kérdések merülnek fel mindkettőjükben, mégis nyitott szívvel hallgatják az isteni üzenetet és kifejezik készségüket, hogy mindent megtesznek, amit a Mindenható kér tőlük. Nem lázadnak, hanem egész életüket Isten szolgálatába állítják, így lesznek ők részesei a megváltás művének.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Irgalmas Uram, jóságos Uram, bátorságot adtál, hogy megérezzem: neked szükséged van rám. Adj erőt, hogy szeretni tudjam a társadalom kivetettjeit, úgy, ahogyan te szeretsz engem! Add, hogy megértsük: neked szükséged van ránk, és nekünk is szükségünk van egymásra!



2016. szeptember 7., szerda

Szent István király, az irgalmasság nemes példája



Szent István király, az irgalmasság nemes példája


Vajon mi lehet a szent kassai vértanúk mártírhalálának üzenete a 21. században, amikor az ökumené időszakát éljük?

Mindenekelőtt egy történelmi tanulság, hogy Krisztusra hivatkozva üldözni másokat – különösen is Krisztus-hívőket – nem egyéb, mint Krisztus arcul csapása és az evangélium gyalázatos megcsúfolása. S ez nemcsak a kassai vértanúk, hanem a protestáns hitükben való kitartásuk miatt gályarabságra ítélt prédikátorok esetére is érvényes. Az Egyház valahányszor üldözött másokat, valahányszor erőszakos hitterjesztést folytatott, nem Krisztus missziós parancsát teljesítette, hanem a bűnös emberi természet logikáját követte. Hiszen míg például a Korán maga szólít fel az igaz hitnek akár szent háború révén való terjesztésére és a hitetlenek alávetésére, Jézus semmiféle erőszakra nem adott felhatalmazást, sőt, életével és halálával egyaránt a kereszt gyöngeségben megmutatkozó erejét állította példaként hívei elé. A második üzenet, hogy a keresztény vértanúk vére másért kiált, mint Ábel vére: nem bosszúért és büntetésért, hanem bocsánatért és kiengesztelődésért. Aki inkább vállalja a halált, mint azt, hogy megtagadja Krisztusba vetett hitét, az megőrzi a hit sebezhetetlenségét, s egyben Krisztus irgalmas szeretetéről tanúskodik. Harmadszor a mai ünnep rákérdez a vértanúságra való készségünkre. Szent Kőrösi Márk így felelt az őt hittagadásra kényszeríteni próbáló kínzójának: „Tudja meg, vannak a római eklézsiában, kik gyönyörűségesnek tartják Istenért meghalni. Tudja meg, vannak az esztergomi káptalanban férfiak, akiknek szokásuk nagy dolgokat cselekedni s el is szenvedni.” Vajon miközben ma is keresztények halnak meg a hitükért és a Jézus iránti hűségükért, mi talán nélkülözhetjük a Krisztus melletti döntés radikalitását életünkben? Keresztény erősség, bátorság nem létezhet a vértanúságra való készség nélkül. Ha ezt nem látjuk be, akkor még nem követjük Krisztust.

Urunk Jézus, add meg nekünk kegyelmesen, hogy állapotbeli kötelességeink becsületes teljesítésével, a hitünkhöz való állhatatos ragaszkodással és mindennapi keresztjeink vállalásával mi is készek legyünk részesedni üdvösségszerző áldozatodból. A szent kassai vértanúk közbenjárására kérünk, segíts, hogy a keresztedből egy-egy napra jutó szálkák elviseléséhez elnyerjük a Szentlélek éppen elégséges erejét, szeretetből felajánlva magunkat Neked és Általad a mennyei Atyának.
 



Himnusz CCLXXXII.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Isten, ki fényben tündökölsz,
és napfényt alkottál nekünk,
fölséged kérjük, jó Urunk,
most hogy napunk leáldozik.
Az esti csillag feldereng,
a nap már csendben elpihent,
a föld sötétben elmerül,
az ősi rend így teljesül.
Téged, fölséges Istenünk,
gyarló szolgáid kérlelünk:
elfárasztott a munkanap,
homályban minket mégse hagyj.
Ne lepje elménket homály,
ha éjbe hull a napvilág,
hogy szent nevedben bízva most
lássunk majd áldott holnapot.
Ezt add meg, kérünk, jó Atya,
s Atyának mása, egy Fia,
s te, Szentlélek, Vigasztaló:
örökre egy uralkodó. Ámen.


Ferenc pápa: Isten stílusa nem az ítélkezés, hanem az irgalom!



Ferenc pápa: Isten stílusa nem az ítélkezés, hanem az irgalom!


A szeptember 7-én délelőtt tartott általános kihallgatás keretében a Szentatya arra buzdította a hívőket, hogy vizsgálják felül istenképüket. Isten nem ítélkező bíróként, hanem irgalmat gyakorló testvérként küldte hozzánk az ő Fiát. Egyedül az irgalom ment meg és üdvözít minket.



Kedves Testvéreim, jó napot kívánok!
Meghallgattunk egy szakaszt Máté evangéliumából (Mt 11,2–6). Az evangélistát az a szándék vezeti, hogy mélyebben bevezessen minket Jézus misztériumába, s így meglássuk az ő jóságát és irgalmasságát. A következő jelenetről van szó: Keresztelő János elküldi tanítványait Jézushoz – János börtönben volt –, hogy egy teljesen világos kérdést tegyenek fel neki: „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?” (Mt 11,3). Keresztelő János ugyanis sötét időszakon ment keresztül. Roppantul várta a messiást, és igehirdetésében erős jelzőkkel írta le: olyan bíróként, aki végre elhozza Isten országát és megtisztítja népét, a jókat megjutalmazza, a rosszakat pedig megbünteti. Így prédikált: „A fejsze már a fák gyökerén van. Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt” (Mt 3,10). Most, hogy Jézus másfajta stílusban kezdte meg nyilvános működését – János kettős sötétségben szenved: a börtön, a cella sötétségében és a szív sötétségében –, nem érti Jézus stílusát, ezért tudni akarja, ő-e a messiás, vagy pedig másvalakit kell várni.
Jézus válasza első látásra nem Keresztelő János kérdésére felel. Jézus ugyanis ezt mondja: „Menjetek, s adjátok tudtul Jánosnak, amit hallotok és láttok: vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek pedig hirdettetik az evangélium. Boldog, aki nem botránkozik rajtam” (Mt 11,4–6). Itt világossá válik az Úr Jézus szándéka: azt válaszolja, hogy ő az Atya irgalmasságának konkrét eszköze, aki mindenkihez odalép, hogy elvigye neki a vigasztalást és az üdvösséget, és ily módon kinyilvánítja Isten ítéletét. A vakok, a sánták, a leprások, a süketek visszanyerik méltóságukat, és többé nincsenek betegségük miatt kirekesztve, a halottak visszatérnek az életbe, a szegényeknek pedig hirdettetik a jó hír. Ez az, ami összefoglalja Jézus cselekvését, aki ily módon magának Istennek a cselekvését teszi láthatóvá és foghatóvá.
Nagyon világos az az üzenet, amelyet az egyház kap Krisztus életének ebből az elbeszéléséből. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy megbüntesse a bűnösöket vagy megsemmisítse a gonoszokat. E helyett megtérésre hívja őket, hogy látva az isteni jóság jeleit rátalálhassanak a visszatéréshez vezető útra. Ahogy a zsoltár mondja: „Ha számon tartod a vétkeket, ki állhat meg akkor, színed előtt, Uram? Ám nálad bocsánatot nyer a vétek, hogy így féljünk téged” (Zsolt 130,3–4).
Az igazságosság, amelyet Keresztelő János igehirdetésének középpontjába tett, Jézusban elsősorban irgalmasságként nyilvánul meg. Az előfutár kétségei lényegében elővételezik azt a zavart, amelyet később tetteivel és szavaival Jézus kivált. Így megértjük Jézus válaszának utolsó mondatát: „Boldog, aki nem botránkozik rajtam” (Mt 11,6). A botrány „akadályt” jelent. Ezért Jézus egy külön veszélyre figyelmeztet: ha hitének útjában főleg az ő irgalmas tettei állnak akadályként, ez azt jelenti, hogy hamis képe van a messiásról. Ellenben boldogok azok, akik Jézus tetteit és szavait látva dicsőítik a mennyei Atyát.
Jézus figyelmeztetése mindig időszerű: az ember ma is alkot olyan istenképeket, amelyek megakadályozzák, hogy Isten valóságos jelenlétét élvezze. Egyesek egy „csináld magad” hitet vágnak ki maguknak, amely saját vágyaik és meggyőződéseik szűk terébe zárja Istent. Ez a hit azonban nem megtérés az önmagát feltáró Úrhoz, sőt képtelen arra, hogy megszólítsa életünket és felrázza lelkiismeretünket. Mások hamis bálványt csinálnak Istenből; az ő szent nevét saját érdekeik, mi több, a gyűlölet és erőszak igazolására használják. Ismét mások számára Isten csak pszichológiai mentsvár, amelynek biztonságába bebújhatnak a nehéz időszakokban: önmagába zárkózik ez a hit, nem hatol át rajta Jézus testvérek felé lendítő, irgalmas szeretetének ereje. Ismét mások Krisztust csak egy kiváló erkölcstanítónak tartják, egyiknek a sok közül a történelemben. Végül van, aki a Jézussal való, pusztán a lélek mélyén működő kapcsolatra szűkíti le a hitet, s így semlegesíti a világ és a történelem átalakítására ösztönző missziós lendületét. Mi, keresztények Jézus Krisztus Istenében hiszünk, és az a vágyunk, hogy növekedjünk az ő szeretetmisztériumának élő megtapasztalásában.
Törekedjünk tehát, hogy ne gördítsünk akadályokat az Atya irgalmas cselekvése elé, hanem kérjük Istent, ajándékozzon nekünk nagy hitet, hogy mi magunk is az irgalmasság jelévé és eszközévé válhassunk.


Évközi huszonharmadik hét szerdája



Évközi huszonharmadik hét szerdája


A hívő, a vallásos ember meggyőződése, hogy ahol valamilyen hiány lép fel, ott Isten tudja betölteni ezt a hiányt. Ezzel szemben, aki úgy gondolja, hogy neki mindene megvan és fáradhatatlanul meg is küzd azért, hogy mindene meglegyen, annak nem tud mit adni Isten.
Ez a tapasztalat húzódik meg a boldogságok hátterében, amiről Jézus beszél. Ne tekintsd sorscsapásnak, ha szegény vagy, mert Isten tud neked lelki gazdagságot adni! Ne ess kétségbe a pillanatnyi éhség miatt, mert Isten gondoskodik rólad! Nem tragédia, ha sírnod kell, mert Isten fogja bánatodat örömre fordítani! Ne ess kétségbe, ha bántanak hited miatt, főként ne tagadd meg hitedet, mert Isten örök élettel fogja megjutalmazni hűségedet!
A gazdag az, akinek van valamije. A gazdag birtokol, vagyont gyűjt magának, önmagának él. A szegénynek talán semmije sincs. A szegény, mivel mást nem tud adni, az életét adja oda másoknak, másokat szolgál. Isten az, akinek van, aki létezik. Isten nem gazdag, de nem is szegény. Nem birtokol földi javakat, kincseket, mégis mindene megvan. Isten odaadja magát az embernek, de nem a gazdagnak, aki azt hiszi, hogy mindent birtokolnia kell. Isten nem tudja a gazdagnak adni magát, mert ő nem birtokolható. Isten a szegénynek adja magát, akinek életében van hely Isten számára, s aki nem birtokolni akarja Istent, hanem megelégszik azzal, hogy Isten benne éljen.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Hiszem, Istenem és Megváltóm, erősen hiszem, hogy az Oltáriszentségben vagy, mint igaz Isten és igaz ember. Hiszem, hogy a te tested, a te véred, a te lelked, a te istenséged és szent emberséged egészen bennfoglaltatik e szent ostyában, habár szemeim mindebből semmit sem látnak.
Szalézi Szent Ferenc



2016. szeptember 6., kedd

Szent István király, ispotályok és kolostorok építője



Szent István király, ispotályok és kolostorok építője



Megújulás! A megújulás igényével szól Pál, már akkor, a korinthusi hívekhez is! Vagyis már akkor, az elején is szükség volt rá, hogy megújuljanak a keresztények, gondolkodásukban, a maguk és egymás megítélésében, de a világhoz való viszonyukban is! Miért gondolhatnánk azt, hogy ma, kétezer év távlatában ne volna szükségünk rá, hogy szüntelenül megújuljunk. Önmagunkban! Önmagunkat kell megújítani Krisztusban, a hitben!
Erről szól a Zsoltáros is: „Énekeljetek az Úrnak új éneket”!
De erről szól az Evangélium is: „… magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt …” Így kezdődött Jézus működése, mely Isten megújító szándéka szerinti tette volt!
A Zsoltáros szava az Ószövetségből elhangzó felszólítás, melyet követ Jézus cselekvő jelenléte, tanítása, gyógyító munkája – mely mindegyik a megújulásról szól. Isten bizonyítja, hogy Ő akarja, hogy megújuljunk, és ezért elküldi a Fiút, Aki megújító eszközévé lesz.
Akik eljöttek Jézushoz, „hogy hallgassák őt és meggyógyuljanak betegségeikből. Akiket pedig tisztátalan lelkek gyötörtek, meggyógyultak. Az egész tömeg érinteni akarta őt, mert erő áradt ki belőle, és meggyógyította mindnyájukat.” A Lélek működik, jelentem! Már nem csak az Atya Isten szándéka a megújulás, hanem, lám, az ember is vágyakozik, keresi és szomjazza a megújulást. Érzi az ember, hogy szüksége van a megújulásra!
Pál kezében folytatódik a megújulás tette. Az, amire Jézus utat mutatott, azt Pál folytatja, és hirdeti a mi számunkra is: míg világ a világ, és amíg ember az ember, és szabadnak tudhatja magát, éppen ezért nem bűn nélkül való, szükséges számára a visszacsatolás, a megújulás Istenben!
Pál egy nagyon lényeges, alapállásbéli szempontra mutat rá: Isten szentjeire vár a világ megítélése! Amit tudomásul kell venni, és arra érdemessé kell tenni magukat, azoknak, akik Isten szentjeiként készülnek az ítéletre! El kell jutni arra a méltóságra, annak az embernek, ki Krisztust követni hajlandó, hogy megítélhesse a világot. Vagyis, már most, a jelentéktelen – e világi - dolgok feletti ítélkezésben kell szert tenni arra a képességre, hogy mikor arra elérkezik az idő, a világ feletti ítéletre is képessé lehessünk! Isten, a Lélek bölcsességével kell bírnia annak, aki ítélkezésre vállalkozik. Pontosabban ez nem is vállalkozás, hanem felvállalása annak, amire a Lélek indítja az Embert! Hogy tudnám elviselni az öröklét „klímáját”, ha nem készülök rá, ha nem próbálok Isten arcúvá alakulni?
Mégis, később, mintha Pál meggondolná magát. Bár, a leírt szöveget nem bírálja felül, mégis később így ír: „már az is hiba nálatok, hogy peres ügyeitek vannak egymással. Miért nem viselitek el inkább az igazságtalanságot?” Mintha az igazságtalanság viselése is már a Lélek bölcsességéről vallana! Pál jól látja: az igazságtalanság elviselése abból a bölcsességből kellene, hogy forrásozzon, hogy az, aki elszenvedni kénytelen az igazságtalanságot, az azért teszi rá képessé magát, mert tisztában van vele, és fájlalja azt, hogy önmaga sem vonhatja ki magát az alól a vétek alól, mely másokat károsít, mert igazságtalanok tetteink! Az ember töredékessége, képtelensége a jóra, az igazságtalanságot szüli.
Nagyon keményen inti meg azokat Pál, akik tévedésben ringatják magukat, és akik önmaguk megtévesztése okán bűnben maradnak! A bűntudat, a bűnbánat, és bűnbocsánat szoros kapcsolatára mutat rá Pál, amikor ezt mondja: „Bizony, ilyenek voltatok néhányan; de megmosakodtatok, megszentelést nyertetek, és megigazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében, a mi Istenünk Lelke által.” És ez a keresztény ember minduntalan való megtérésének a kezdete! Az a lépcsőfok, amire nekünk, keresztényeknek, talán a legnehezebb fellépnünk! Ez az, amire Szent Ignác mutat példát, lehetőséget. Nyújt eszközt, az elcsendesedés módszerével, a lelkigyakorlatok végzésével; a folyamatos lelkiismeret vizsgálat végzése Isten jelenlétében eszköze által!
Nincs megújulás megalázkodás nélkül, (és alázatosság szenvedés nélkül – mondja Richard Rohr), melyet Isten jelenlétében, Istennel közösségben, és Krisztus vezetésével tehet meg az Ember!
Persze, nem a szenvedést akarom Istenem, Atyám, de a megújulásért Veled, és Benned igen. Elviselni a szenvedést, hordozni téged, a saját keresztem felvállalásával! Segíts engem Istenem! Ámen


Himnusz CCLXXXI.



Uram, segíts meg engem!
Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.

HIMNUSZ


A nappal szárnyas hírnöke
jelenti már, hogy jő a fény;
a lelkek ébresztője is,
Krisztus, bennünket élni hív:
„Hagyjátok már az ágyakat,
ti ernyedt, kába tétlenek;
szilárdan, tisztán, éberen
virrasszatok; közel vagyok!”
Hogy fényes szellők szárnyain
ha kél a hajnal, s gyúl az ég,
munkára készen kezdjük el
az új napot s az új reményt,
Jézust kiáltsuk hangosan,
sírván, könyörgőn, éberen;
imádkozzunk figyelmesen,
s a tiszta szív nem szunnyad el.
Álmunkat, Krisztus, messze űzd,
törd szét az éj bilincseit,
oldozd fel mind a régi bűnt,
s új fényességet önts belénk!
Dicsérjük az örök Atyát,
dicsérjük egyszülött Fiát
s a Lelket, a Vigasztalót,
időtlen századok során! Ámen.