2016. július 23., szombat

Jézus Szent Vére 19.



Hogy minden jótevőnket és a reánk bízottakat megvédjed.


Szent János ugyan nem említi az Oltáriszentség szerzését az utolsó vacsora programjában, de ő sokat tesz ennek a nagy ajándéknak ismertetéséért. Az érdeme igen nagy, hogy Jézus főpapi tisztségét megmagyarázza: „Jézus az égre emelte tekintetét, és így imádkozott: Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged.  Hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy akiket neki adtál, azoknak örök életet adjon.  Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedül  igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust”(Jn 17,1-3) A zsidó nép büszke volt, hogy Ábrahám ősapától származott. Az Isten áldása így végződik: Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3) Ábrahám Jákob nevű unokája negyedik szülöttének, Júdának adja a messiási áldást. Az ő egyik utódja Dávid király. Az ő családjából született Szűz Mária, aki a Szentlélektől foganta a világ Megváltóját, Jézus Krisztust. Dávid több látomást ír le zsoltáraiban. Számunkra igen fontos a 110. zsoltár: „Azt mondta az Úr az én Uramnak: Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul. Az Úr megesküdött és nem bánja meg: Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint. Jobbodon áll az Úr,haragja napján királyokat tipor le, a pogányok között ítéletet tart.”Néhány elgondolkodtató szentírási szövegre hívja fel a figyelmünket mind az Ó-, mind az Újszövetség. Az Ábrahámnak adott áldást is az utolsó mondat fényében kell néznünk: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége” (Ter 12,3b)  Amikor Ábrahám legyőzi a Szodomát és szövetségeseit fogságba ejtő négy királyt, s győztesen halad szolgáival sátortábora felé, „Szodoma királya eléje jött Sáve völgyében (ez a Királyok völgye) Melkizedek, Sálem királya pedig kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt. Megáldotta és így szólt hozzá: Áldott legyen Ábrám a magasságbeli Isten előtt, aki az eget és a földet teremtette. S áldott legyen a magasságbeli Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet’. Ő pedig tizedet adott mindenből” (amit zsákmányolt) (Ter 14,17b-20)  Isten akarta így, aki kiválasztotta Ábrámot, hogy a Messiást szülő nép ősapja legyen, de ugyanakkor világossá tette azt is, hogy a  megváltás nem Ábrahám népéből, hanem a népből született Messiás áldozatából jön létre. Ezt emeli ki a tény, hogy Isten eléje küldi Ábrámnak az Őt elsődlegesen képviselő főpapját, és vele áldatja meg Ábrámot, aki ezt tizeddel viszonozza és ismeri el felettesének. Az ezer évvel később élt Dávid királynak ezért kellett a már idézett 110. zsoltárban hangsúlyosan leírnia: „Azt mondta az Úr az én Uramnak (a Messiáskirálynak) Ülj jobbomra, és minden ellenségedet lábad elé teszem zsámolyul. Az Úr megesküdött és nem bánja meg:Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint. Jobbodon áll az Úr: haragja napján királyokat tipor le, a pogányok között ítéletet tart” (Zsolt 110,1. 4-6a)  Félreérthetetlenül  azt jelenti az ábrámi áldás utolsó sora, hogy nem csak az ősapa miatt, hanem mert Ő, a Messiás, a második Isteni Személy, ezért végtelen értékű az önmaga feláldozása. Ugyanígy  érvel  a Zsidóknak írt levél: „Vajon melyik angyalnak mondta valaha: A Fiam vagy,  ma szültelek? Vagy:Én Atyja leszek, Ő meg a Fiam  „Ám amikor elsőszülöttét bevezeti a világba, ezt mondja: Imádja őt Isten minden angyala.(Zsid 1,5-6)  „Ezért, amit hallottunk, azt teljes odaadással meg kell tartanunk, hogy a célt el ne tévesszük. Ha már az angyaloktól meghirdetett tanítás annyira kötelező volt, hogy minden törvényszegés és engedetlenség elvette méltó büntetését,hogyan menekülhetnénk meg mi, ha semmibe vesszük azt a mérhetetlen üdvösséget, amelyet először az Úr hirdetett, azután a fültanuk megszilárdítottak köztetek, az Isten pedig különféle jelekkel, hatalmas csodákkal,és a Szentlélek tetszése szerint osztogatott adományaival igaznak bizonyított”(2,1-4) „Így Krisztus sem önmagát emelte főpapi méltóságra, hanem az, aki így szólt hozzá: A Fiam vagy, ma szültelek . Másutt meg ezt mondja: Pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint. Földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott s könyörgött ahhoz, aki meg tudta menteni a haláltól, és hódolatáért meghallgatásra talált. Annak ellenére, hogy ő volt a Fiú, a szenvedésből engedelmességet tanult. Műve befejeztével pedig örök üdvösséget szerzett azoknak, akik engedelmeskednek neki, mert az Isten őt hirdette ki főpapnak, Melkizedek rendje szerint” (5,5-10) Az Ószövetségnek el kellett múlnia: „Áldozatot és felajánlást nem kívántál, de testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és égőáldozat. Akkor így szóltam:Íme, jövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van. E szerint az akarat szerint Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra megszentelődünk” (10,5-7;10) „Már csak rövid, nagyon rövid idő, aztán eljön az eljövendő, és nem késik. Az igaz ember a hitből él, de ha elpártol, nem telik benne kedvem” (37-38) 


Himnuszok CCXXXVI.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Szent élet útja, vágyakozók üdve,
és minden jóság ajándékozója,
Béke Királya, neked szól az ének,
téged imádunk!
Felragyog benned mind, amit a szentek
vágyva elérnek cselekedetükkel
vagy szavuk által, hogyha szeretettől
lángol a szívük.
Békés időket, hitet adj nekünk ma,
írt sebeinkre, bűneinkre oldást,
és tieidnek add az örök élet
mennyei kincsét.
Fölséges Egység: Atyaisten, áldunk,
s téged, Megváltónk, örök egy Királyunk,
Szentlélek Isten, nevedet is egyként
áldjuk örökké! Ámen.


„Boldogok, akik élik és hirdetik az irgalmasságot” – Verbum Dei Ifjúsági Találkozó Győrben



„Boldogok, akik élik és hirdetik az irgalmasságot” – Verbum Dei Ifjúsági Találkozó Győrben


A krakkói Ifjúsági Világtalálkozót megelőzően a Verbum Dei Missziós Testvéri Közösség ráhangolódó előtalálkozót szervezett Győrben július 20. és 24. között. A találkozót a fenti mottóval szervezték meg, amelyen többek között Spanyolországból, Portugáliából, Mexikóból, Szingapúrból, Nagy-Britanniából, Tajvanról, Kamerunból, Oroszországból és Olaszországból vesznek részt fiatalok.



Mi a boldogság? Mit jelent boldognak lenni? Sokszor tesszük fel hétköznapi életünkben a kérdést, amely már-már banalitássá válik a rögtön várt válasz elmaradásának csendjében. Mert a kérdésre adott felelet nem-elhangzása kétségbe ejt, és valójában leleplezi azt a törekvésünket, hogy elsősorban tudásra törekszünk, diszkurzív módon leírhatóvá akarjuk tenni, és így meg akarjuk ragadni a boldogságot, mintha pillangót szegeznénk gombostűre. Így mintha magának a kérdésnek a zárójelbe tételén fáradoznánk, nem engedve, hogy az megszólítson bennünket, hogy utat találva hozzánk, szívünkben kezdjen el dobogni. Hogy tehát valójában mi magunk váljunk kérdéssé, azaz: meg merjük engedni, hogy önmagunkra mint titokra tekintsünk, e titok minden gyönyörűségével és nehézségével, esetleg fájdalmával. Nem másról van szó tehát, mint az ismeretlenbe való belefeledkezésről, és annak elfogadásáról, hogy sokszor a kérdéseinkre adott válaszért meg kell küzdenünk, vagy engednünk kell, hogy az megszülessen szívünk csendjében.
Így a kérdésnek, mi a boldogság, szabadon hagyott „lüktetése” rávezethet bennünket éppen arra, amelyet olyannyira szeretnénk megtalálni, amelyet erőlködéseinkkel azonban elveszítünk szemünk elől. Talán szükséges valamilyenfajta eltávolodás is, a boldogság nem-keresése, hogy a kérdéssel szemben tanúsított szabadság, amely nem a megragadásra törekszik, végül megnyissa előttünk a horizontot.

Boldogok, akik élik és hirdetik az irgalmat. El-elgondolkodom e mondat értelmén, amely éppen titokzatossága miatt hív és vonz. Merek-e belefeledkezni, belemerülni ebbe a titokba? Könnyedén elfelejteni egy kicsit önmagamat, eltávolodni mindattól, ami voltam és ami vagyok, hogy helyet teremtsek az engem vonzó és felém közeledő titoknak? Minden találkozás voltaképpen erről a másikba való belefeledkezésről szól, a titoknak való odaadottságról, amelyre itt, Győrben is meghívást kaptunk.
Várakozás. Egy autóbusz-pályaudvar zajos lüktetése, hangok, színek és arcok sodrása. Egyszer csak felém lép valaki, meglátom a tekintetét, engedem, hogy megszólítottá váljak. A nyelvünk nem közös, mégis van mit megosztanunk egymással. Osztozunk a találkozóra való eljutás izgalmában, a busz és többi útitársunk megtalálásában, a készülődésben és várakozásban, és osztozunk a titokban is, amely talán nem csak a találkozó idejére köt össze bennünket. Talán éppen most jövünk rá, hogy mindig is kapcsolatban voltunk egymással, annak a „nem tudjuk minek” a kutatása révén, amely tértől és időtől független.

Utazás. Hullámzó napraforgómezők, szélmalmok – Szingapúrban nincsenek ilyenek. Izgalmas figyelni az arcokat, ahogyan belemerülnek a hegyek és erdők szépségének látványába, ahogyan a délutáni nap beragyogja a tájat, és egyfajta nyugalommal árasztja el a busz utasainak tekintetét. Már nem tudni, honnan ered a fényesség…
Érkezés. Csodálkozás és öröm, várakozás ismét, szobák, csomagok, kiáltások, újabb és újabb arcok, de mindezek mélyén otthonosság és nyugalom.

Elkezdődik az első este programja, a népek bemutatkozása. Ragyogó arcok vesznek körül, elszánt és vidám fiatalok, akik megosztják nemzeteik fájdalmát, mindazt, amiért imádkozni szeretnének. A Verbum Dei sajátossága, hogy minden találkozónak egy bizonyos szimbólumot választanak a szervezők, a mostani alkalommal egy még üres, vászonból és papírból alkotott, nagyméretű szív várt bennünket az Apor Vilmos Katolikus Iskolaközpont kápolnájában. Erre a szívre illesztették fel a bemutatkozó nemzetek országaik szalagját, amelyen egy-egy szó szerepel, kifejezve, hogy miért kérik Isten irgalmát. Magyarokként a vigasztalás kegyelmét kértük mindazért a sok fájdalomért, amelyet történelmünk során elszenvedtünk. A piros szalagok, amelyek az est végére teljesen körbevették a szívet, hirdetik számunkra Isten életet, igazságot, vigasztalást, megbocsátást, befogadást, reményt, együttérzést, önátadást, egységet és testvériséget ajándékozó irgalmát.
Mindannyian érezzük, hogy meghívást kaptunk arra, hogy jelek legyünk a világban, hogy hirdessünk egy láthatatlan titkot, amely rajtunk keresztül tud megnyilvánulni.

Székely János esztergom-budapesti segédpüspök a július 21-én, a győri székesegyházban a Verbum Dei férfi szerzetes-papjaival bemutatott szentmisében is erre bátorította és kérte az ünneplő fiatalokat: „Legyetek Isten szeretetének jelei!” – mondta, miután tanúságot tett amellett, hogy a szeretet az egyetlen, amit érdemes tenni az életben, amiért érdemes élni, és amit egy egész életen át kell tanulnunk. Szentbeszédében saját életének meghatározó pillanatait elevenítette fel, amelyek szorosan kapcsolódnak hivatásához. A hétéves fiú, unokahúgával németül beszélgetve a kislány kérdésére, „feleségül veszel engem?”, azt válaszolta, hogy nem, mivel pap leszek. A püspök elmondta, hogy nagybátyja, aki a kommunista hatalom elől menekülve telepedett le Németországban, nyelvet kellett hogy váltson, ami őt magát arra a gondolatra vezette, hogy ő életét annak adja, akinek a Szava örök. Isten szavát semmi nem homályosíthatja el – fogalmazott, majd életének egy újabb állomásaként elevenítette fel a ferences atyák katekéziseit, amelyeken lenyűgözte őt mind a szerzetesek bibliaismerete, mind magának a Szentírásnak a szépsége, Isten élő szava.
Elmesélte, hogy akkor, ennek a lenyűgözöttségnek a hatása alatt, 14 évesen három hét alatt elolvasta az Ószövetséget, holott akkor még nem volt tisztában sem a történelmi háttérrel, sem a leírtak jelentésével. Mégis, ahogyan fogalmazott, egy kertben, a fa alatt, volt olyan, hogy napokig nem csinált semmi mást, csak olvasott. Éjszaka pedig, feltekintve a csillagos égre, úgy érezte, hogy Isten Szava felülről érkezik, a sötétségben és a legnagyobb megpróbáltatásban is jelen van.
Szavai a délutáni program során tett múzeumlátogatással kerültek összhangba, amikor a találkozó résztvevői a székesegyházat és Boldog Apor Vilmos püspök vértanúságának helyszínét keresték fel. Székely János mondanivalója, saját katonaságának idején szerzett tapasztalatai éppen arra világítottak rá, hogy a szeretet az, amely egyedüli erőként képes megvilágítani a sötétséget, ahogy történt ez az egyik karácsonyon. Katonatársát, aki intézetben felnőtt gyerekként soha nem kapott ajándékot, soha nem tapasztalta meg Isten személyesen felé irányuló szeretetét, a közös imádság alatt társaival együtt ajánlották fel ajándékként Jézusnak. Ez a gesztus lágyította meg az addig elzárkózó, másokat szidó ember szívét, aki az irgalmas Istennel találkozva megtért.

A püspök egy másik történetet is elmondott, amely a szavak nélküli, szolgáló szeretet erejére irányította a hallgatóság figyelmét. Szentbeszédének végén úgy fogalmazott: „Az irgalmasság az egyetlen, amely képes a gonosz útjába állni, amely megkötözi a gonosz hatalmát.” Arra hívott mindenkit, hogy engedjük megérinteni a szívünket az irgalom által, hagyjuk, hogy Isten rajtunk keresztül csodálatos dolgokat vigyen végbe, hogy a világ ámuljon rajtunk.
A szentmise felajánlása közben a találkozón részt vevő fiatalok országaik zászlóját tartották, amelyet az oltár elé helyeztek, azokkal a korábban rájuk írt szavakkal, amelyek kifejezik mindazt, amire az országoknak szüksége van. E gesztussal Isten irgalmára bízták azokat a nehéz helyzeteket, amelyek gyengítik a nemzeti és az országok közötti egységet is…

Belemerülni a titokba – szavak nélkül, engedve egy tekintetnek, hogy átjárjon bennünket: a nem-tudás boldogságában egyszerűen jelen lenni, együtt, egy családként, testvérekként. Ez az, amire a Verbum Dei megtanít, ahogyan arról Atango, egy Kamerunból származó misszionárius tett tanúságot: azért vagyunk itt, hogy testvérekként megtapasztaljuk, milyen együtt lenni, megtapasztalni az irgalmat, és élni az igazságot, a vigasztalást, a megbocsátást, a befogadást, a reményt, az együttérzést, az önátadást, az egységet és testvériséget – mindazt, amit első este a Jézus szívét szimbolizáló kartonra helyezett szalagokra írtunk.
Élni és hirdetni az irgalmasságot – boldogságra lelni ott, ahol vagyunk, abban a jelen pillanatban, amely titokzatosan tárja fel előttünk önmagát, és válik ajándékká, ha befogadjuk.


Évközi tizenhatodik hét szombatja



Évközi tizenhatodik hét szombatja



Elmélkedés:

Abban az időben, amikor az első század vége felé János evangélista lejegyzi írását, már sokfelé virágzó, élő keresztény közösségek működnek. Az Úr által alapított közösség, az Egyház évtizedekkel Jézus halálát és feltámadását követően is létezik, bár tagjai ekkorra már megismerték az üldözéseket is. Az üldözések ellenére is újabb személyek térnek meg, csatlakoznak Krisztus követőihez, egyre jobban terjed és erősödik az Egyház.
Mi áll mindennek hátterében? Mitől növekszik az Egyház? Minek köszönhető, hogy vannak új megtérők? Jézus példázata a szőlőtőről és a szőlővesszőkről választ ad ezekre a kérdésekre, megfogalmazza az Egyházról szóló tanítás alapját. Krisztus a szőlőtő, akiből minden kibontakozik. Belőle élet és erő árad mindazokba, akik hozzá kapcsolódnak, hozzá tartoznak. E közvetlen kapcsolat, az Úrhoz való kapcsolódás az alapja annak, hogy valaki az ő közösségéhez, az Egyházhoz tartozzon.
A ma ünnepelt Szent Brigittát Szent II. János Pál pápa Sziénai Szent Katalinnal és Avilai Nagy Szent Terézzel együtt 1999-ben nyilvánította Európa társvédőszentjévé. E napon imádkozzunk azért, hogy a kontinensen élő keresztények soha ne tagadják meg és ne szakítsák meg kapcsolatukat Krisztussal, hanem belőle életerőt merítve fáradozzanak az Egyház növekedéséért.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Ó, Uram, nem merem már ígérni, hogy megjobbítom életemet! Ha te nem segítesz, csak rosszat tudok tenni. Ha nem segítesz, még szeretni sem tudlak. Magamban semmit sem bízom, Jézusom. Bizalmatlan vagyok önmagam iránt, benned azonban bízom! Uram, Jézus Krisztus, ha te nem segítesz, sohasem leszek képes jót tenni! Ha te nem segítesz, elvesztem. Jézus, légy az én Jézusom, ez számomra az üdvösség! Add, hogy ne félelemből ragaszkodjak hozzád, hanem szeretetből! Nem akarok mást tenni, mint a te akaratodat. Szentháromság egy Isten, könyörülj rajtam!
Néri Szent Fülöp

 
 

Jézus Szent Vére 18.



Hogy mindnyájunknak a boldog halál kegyelmét megadjad.



.Jézus az eddig adott tanításokhoz hozzáfűz egy új gondolatot: „Ezeket képekben mondtam el nektek. De elérkezik az óra, amikor már nem beszélek képekben, hanem nyíltan hirdetem nektek az Atyát. Azon a napon majd a nevemben kértek, és nem mondom azt nektek, hogy kérem értetek az Atyát, mert az Atya maga is szeret titeket, mivel ti is szerettetek és hittétek, hogy az Atyától jöttem. Eljöttem az Atyától, a világba jöttem, de most itt hagyom a világot, és visszatérek az Atyához”Erre a tanítványok megjegyezték: Most már nyíltan beszélsz, nem képekben. Így világossá vált előttünk, hogy mindent tudsz, s nincs szükséged rá, hogy valaki is kérdezzen. Ezért hisszük, hogy az Istentől jöttél. Jézus így felelt: Most hiszitek? Eljön az óra, s már itt is van, amikor szétszéledtek,  ki-ki megy a maga útjára, s magamra hagytok. De én nem vagyok egyedül, mert az Atya velem van. Azért mondtam el ezeket nektek, hogy békességet találjatok bennem. A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, mert legyőztem a világot” (Jn 16,25-33) Milyen különös, hogy Jézusnak egy már tisztázott gondolatsort újra meg újra elölről kellett magyaráznia. Az angyalok a próbatétel hallva végleges döntést hoztak: Mihály és angyaltársai azonnal átlátták, hogy Jézust a megtestesülés után is Istenként kell imádni. Luciferék nem akarták az Emberfiát imádni. Rövid, villanás-szerű gondolat-csere, és megátalkodottá vált ez a csapat. Nem is tudnak soha megváltozni. (Jel 12,1-6) Mi, emberek most is tudunk változtatni döntéseinken. Reményünk halálig megmarad.  Jézus az utolsó vacsora termében be akar mutatkozni tanítványainak és nekünk, a későbbi nemzedéknek. Amikor lezárta az 1280 éves bárányvacsora sorozatot, amelyet Isten parancsára az Egyiptomból való szabadulás emlékére rendelt az Úr Mózes közvetítésével az ószövetségi választott nép megnyugtatására, az Újszövetség megkötéséhez érkezett. A sült bárány húsának és a kovásztalan kenyér egy részének elfogyasztása után egy szelet kenyeret vett a kezébe. Az apostolok figyeltek: Vajon mit tesz vele? „Most a kenyeret vette kezébe, hálát adott, megtörte és odanyújtotta nekik ezekkel a szavakkal: Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19b) Mást nem magyarázott akkor. Az apostolok sem érdeklődtek, hogy az előbbi  régi vacsora-törvény  szerint elfogyasztott sült bárányhoz mindenkinek szabad volt kovásztalan kenyeret ennie tetszése, étvágya szerint. Ám a szabadulás délutánján nem egyszerű  bárány-ölés történt, hanem az ősi hagyomány szerint családfő a család papjaként vágta le Istennek tetsző áldozatul  az egy éves hím bárányt. A bárányvérrel ünnepélyesen ki kellett vonulni a ház utcai bejárati ajtajához, és meg kellett vele kenni  az ajtót. Mózes adott magyarázatot: Napszálltakor  a halál angyala végig repül  egész Egyiptomon. Az az isteni  parancs  irányítja, hogy ahol az ajtón látja az áldozati bárány vérét, repüljön tovább. Ahol ilyen áldozati jelet nem lel az ajtón, oda menjen be, és vegye el  a ház lakói  közül minden elsőszülött férfi családtag életét a nagyapától kezdve a napos csecsemőig. Tehát az egyiptomiak minden házában lesznek halottak, mégpedig a családok szemefényei. Az utolsó vacsorán ez a törvény  megszűnik. Jézus egy darab kovásztalan búzakenyeret,a kenyérnek a lényegét, ami a  kenyeret kenyérré teszi, átváltoztatta  a saját testévé, amelyet a vacsorán résztvevők magukhoz vesznek. Nem magyaráz, hiszen az apostolok  hónapokkal korábban hosszú ismertetést kaptak a kafarnaumi  zsinagógában az első csodálatos  kenyérszaporítás utáni napon:„De ne romlandó eledelért fáradozzatok, hanem  olyanért, amely megmarad az örök életre. Ezt az Emberfia adja nektek, aki mellett maga az Atya tett tanúságot”. (Jn 6,27) „Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik,  örökké él.  A kenyér, amelyet adok, az én testem a világ életéért”(51) „Ugyanígy a vacsora végén  fogta a kelyhet is, és azt mondta:Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak’” (Lk 22,20) „Aki eszi  az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, én meg őbenne” (Jn 6,56)


Himnusz CCXXXV.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Most itt az óra, amikor
az evangélium szerint
megérkezik a Vőlegény
és mennyországot alapít.
Az okos szüzek csapata
már készenlétben várja őt;
míg égő mécset tart kezük
nagy vígan ujjong örömük.
A balgák késnek, mécsesük
nem fénylik: lángja kialudt.
Az ajtót hasztalan verik,
bezárult már az ég nekik.
Mi csak virrasszunk éberen,
szívünk világa most a mécs,
hogy amikor megérkezik,
méltón fussunk az Úr elé.
Országodhoz, áldott Király,
ha eljössz méltónak találj,
hadd zengjünk akkor teneked
meg nem szűnő dicséretet. Ámen.


A szemlélődő női rendekről szóló apostoli konstitúciót adott ki Ferenc pápa



A szemlélődő női rendekről szóló apostoli konstitúciót adott ki Ferenc pápa


Új apostoli konstitúciót bocsátott ki a Vatikán július 22-én, pénteken; a Vultum Dei quaerere (Isten arcának keresése) kezdetű dokumentum a szemlélődő női rendekről szól.


A megfelelő formáció elősegítése; az imádság és Isten igéjének középpontba állítása, utóbbi különösen a lectio divina (latinul ’isteni olvasás’: a lélek táplálkozása Isten igéjének olvasásával; szentírásolvasás –  a szerk.) révén; a szemlélődő közösségek autonómiájának sajátságos feltételei; valamint az egyes kolostorok tagsági viszonya a szövetségeken belül – többek között ezeket a kérdéseket tárgyalja a pápa az új apostoli konstitúcióban.
A Vultum Dei quaerere bevezetőjében Ferenc pápa elmagyarázza, mi vezette a dokumentum megírására; beszél az útról, amely az egyház mögött áll, és „az emberi történelem gyors változásairól” a II. vatikáni zsinat óta eltelt ötven évben.
A zsinat óta különösen is tudatában vagyunk, milyen fontos a dialógus napjaink társadalmával, ugyanakkor meg kell őriznünk a szemlélődő élet alapvető értékeit: a csendet, a figyelmes hallgatást, a belső életre való elhívást, a stabilitást. Ezeken az értékeken keresztül – fogalmaz a Szentatya – a szemlélődő élet kihívást jelent a napjainkban uralkodó értékrend számára.
A dokumentum hangsúlyozza a szerzetesnővérek és a szemlélődő élet jelentőségét az egyház és a világ számára. A szemlélődő női rendekhez fordulva Ferenc pápa felteszi a kérdést: „Milyen lenne nélkületek az egyház, vagy azok nélkül, akik az emberiség határvidékein élnek, szolgálnak és evangelizálnak? Az egyház nagyra becsüli önfeláldozó életeteket, számít az imáitokra és önátadásotokra, mellyel segítetek elhozni az evangélium örömhírét a mai embereknek.”
„Az egyháznak szüksége van rátok!” – erősíti meg a pápa.
A dokumentum nagy részét tizenkét téma feldolgozása teszi ki, melyek megfontolást és változtatást igényelnek. Ilyen többek között a megfelelő képzés szükségessége, az imádság kérdése és az isteni Ige középpontba helyezése. Végül tizennégy cikkely zárja a dokumentumot, melyek a formációt, a hivatástisztázást, a közösségeken belüli irányítást, a közösségek autonómiáját és a közösségek egymáshoz való viszonyát érintik. Az utolsó cikkely leszögezi, hogy a Megszentelt Élet Intézményeinek és az Apostoli Élet Társaságainak Kongregációjának feladata, hogy új szabályozást dolgozzon ki az apostoli konstitúció ajánlásai alapján.


Évközi tizenhatodik hét péntekje



Évközi tizenhatodik hét péntekje


Szent Mária Magdolna napjának evangéliuma az egyik első húsvéti találkozást írja le a feltámadt Krisztussal. Érdemes odafigyelnünk arra, hogy miként halad előre az esemény a félreértéstől a bizonyosságig, a kételkedéstől a hitvallásig. Mindeközben nagyon kevés szó esik Mária Magdolna és Jézus között. Jézust egy kertben, egy sírkertben temették el, azért gondolta azt kezdetben Mária Magdolna, hogy talán a kert gondozásával megbízott kertésszel beszélget. A sír üres, s egyelőre nincs semmi magyarázat arra, hogy miért és hová tűnt el Jézus holtteste. Mária Magdolna azt feltételezi, hogy valaki elvihette, s azt várja, hogy ezzel kapcsolatban tud valamit az ott lévő személy.
A találkozás fordulatát az jelenti, amikor Jézus a nevén szólítja Mária Magdolnát és ilyen módon jelzi számára, hogy kivel beszél. Nevének meghallása felnyitja Mária Magdolna szemét, felismeri Jézust és úgy fejezi ki hitét, hogy Mesternek szólítja a feltámadt Urat.
A jelenet azt mutatja, hogy feltámadását követően Jézus nem hatalmát, dicsőségét, rendkívüli képességeit akarja megmutatni, hogy ezzel igazolja a halálból való új életre támadását, hanem továbbra is egészen közel van az emberekhez. Beszélget Mária Magdolnával, majd az apostolokkal, Tamás apostol pedig meg is érintheti sebhelyeit. A feltámadt Krisztus azonos azzal a Krisztussal, aki a földön élt, tanított, bejárta az országot és csodákat tett. A feltámadt Krisztus a hit által felismerhető.
© Horváth István Sándor

Imádság:

Uram, taníts meg engem igaz nagylelkűségre! Taníts meg, hogy úgy szolgáljak neked, ahogy azt megérdemled, hogy számolgatás nélkül adjak, sebeket észre sem véve harcoljak, pihenés nélkül munkálkodjak, s feláldozzam magam minden jutalom reménye nélkül, csak azért, hogy akaratodat teljesítsem!
Szalézi Szent Ferenc


2016. július 21., csütörtök

Jézus Szent Vére 17.



Hogy az igaz hitet bennünk megerősítsed és megtartsad



Jézus kiegészíti ezt a magyarázatot azzal, hogy megmondja:amit kiérdemelt földi életében, azt  a Szentlélek fogja kiosztani a hívek részére: „Egyszer, amikor evett velük (a mennybemenetele előtt közvetlenül), megparancsolta nekik, hogy ne hagyják el Jeruzsálemet, hanem várjanak az Atya ígéretére, amelyről  --úgymond—tőlem hallottatok: Mert János csak vízzel keresztelt, de ti néhány nap múlva a Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni. Az egybegyűltek erre megkérdezték: Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát? Nem tartozik rátok – felelte, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában. De megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben s egész Júdeában és Szamáriában, sőt egészen a föld végső határáig. Azután, hogy ezeket mondta, a szemük láttára fölemelkedett, és felhő takarta el a szemük elől. Amint merőn nézték, hogyan emelkedik az égbe, egyszerre két férfi termett mellettük fehér ruhába öltözve. Ezt mondták nekik: Galileai férfiak! Mit álltok itt égre emelt tekintettel? Ez a Jézus, aki tőletek az égbe vétetett, úgy jön el ismét, amint szemetek láttára a mennybe ment. Erre az Olajfákról elnevezett hegyről, amely Jeruzsálemtől egy szombatnapi járásnyira van, visszatértek Jeruzsálembe. Amint megérkeztek, fölmentek az emeleti terembe, ahol együtt szoktak lenni: Péter és János, Jakab és András, Fülöp és Tamás, Bertalan és Máté, Alfeus fia, Jakab, a buzgó Simon, és Jakab testvére, Júdás. Mindannyian egy szívvel, egy lélekkel imádkoztak az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és testvéreivel együtt”. (ApCsel 1,4-14). Az áruló apostol, a karióti Júdás akkor már negyvenkét napja halott volt. Árulása egyébként is méltatlanná tette a megemlékezésre. Jézus beváltotta jövendölését: Visszatért az Atyához. Egyelőre csak a közös ima volt a kapcsolattartás módja tíz napon át.Amikor Jézus tanítványai aggódó lelkébe lát, hogy megnyugodjanak ezt szóvá is teszi,akkor az emberi élet egyik legizgalmasabb aggodalmára irányítja figyelmünket. Isten az emberi életfakasztást igen megrázó gyönyörrel kötötte össze. Az édesanya aztán a továbbiakban sok örömmel kíséri az új ember alakulásának fázisait, de akadnak olyan kísérő jelenségek is, amelyek nehezek, az édesanyák egyedül észlelik és viselik el hősiesen. Az édesapák figyelmessége sokat segít, és az édesanyák ezért hálásak is. A Bibliában így írják le azt a különleges gondot, amit Izsák és Rebekka egy ideig elszenvedtek, amikor Ábrahám és Sára sorsát viselték. Rebekka anyósához, Sárához hasonlóan egy ideig meddő volt Izsák imádkozott feleségéért. Félt attól, amit szüleitől hallott, hogy csak kilencvenöt éves korukban születhetett meg ő, sok-sok gond közepette. (Ter 21,1-7) Amikor Rebekka áldott állapota megörvendeztette a házaspárt, hamarosan ijedten ébredt rá Rebekka, hogy „gyermekei rugdalóztak méhében, ezt mondta: Ha így áll a dolog, miért élek még? Elment tehát, hogy megkérdezze az Urat; az Úr ezt válaszolta: Két nép van a méhedben, méhedből két nép válik el: az egyik törzs legyőzi a másikat, és az idősebb szolgálni fog a fiatalabbnak. Amikor eljött a szülés ideje, ikrek voltak a méhében. Az első kijött, vöröses volt, egészen olyan, mint valami vörös ruha. Ézsaunak nevezték. Atán kijött a testvére, keze Ézsau sarkát fogta. Ezért Jákobnak nevezték. Izsák hatvan éves volt, amikor megszülettek” (Ter 25,22-27) Az ősbűn miatt a szülés fájdalmakkal jár, ezért utal az Örök Atya szeretetére. Az emberiség nagy újjászületése zajlik, a világ igen fontos mozzanata a megváltás. Jézus az Atya szeretetét vállalva saját maga készül rá. A történelem során később is jelentkező nehézségek elviselése után teljes bizonyossággal ajánlja az apostoloknak és a mindenkor élő Krisztus-hívőknek: „Kérjetek (az Atyától bármit), és kaptok, hogy örömötök teljes legyen” (Jn 16,24)


Himnusz CCXXXIV.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ


Csak félig múlt az éjszaka,
szólít a próféták szava:
dicsérjük Istent szüntelen,
Atyát s Fiút együttesen,
s a Lelket, aki egy velük
és egyesíti lényegük:
a Hármas-Egy élő Csodát,
kit énekünk örökre áld.
Félelmes éji óra ez,
öldöklő angyal jár körül,
Egyiptomnak halála lett:
elsőszülöttek végzete.
Az igazaknak üdvöt ad:
az angyal büntető keze
nem mert reájuk sújtani,
a vér jelétől megriadt.
Egyiptom sírt keservesen
tömérdek bú és gyász között.
De vígan ujjong Izrael:
a bárány vére őrzi őt.
Urunk, az igaz Izrael
mi vagyunk: benned örülünk.
Az ellenség nem érhet el,
megóvja véred életünk.
Országodhoz, áldott Király,
ha eljössz, méltónak találj,
hadd zengjünk akkor majd neked
meg nem szűnő dicséretet. Ámen.


Parolin bíboros: Nagy aggodalomra ad okot a globális helyzet



Parolin bíboros: Nagy aggodalomra ad okot a globális helyzet


A bíboros július 19-én, kedden délután szólalt fel a Gyermek Jézus-kórház rendezvényén, melyet a Pápai Tudományos Akadémia székházában tartottak a Vatikánban.


„A globális helyzet nagy aggodalomra ad okot, mert sajnos látjuk, hogy növekszik a gyűlölet, a megosztottság, az ellentét, és egyre nehezebb megoldani ezeket a konfliktusokat, illetve az igazságosság, az emberi méltóság és a szolidaritás kritériumai szerint kezelni őket” – fogalmazott Pietro Parolin bíboros államtitkár újságírói kérdésekre válaszolva a nizzai és a törökországi események kapcsán.

Az államtitkár a nizzai terrortámadásról elmondta: „Nincsenek rá szavak. A gyűlölet egyértelmű megnyilvánulása volt: vakon az ünnepre összegyűlt emberek közé hajtani, és megölni gyermekeket és időseket. Mindannyiunknak együtt kell dolgoznunk azon, hogy megértsük, mik ezeknek a drámai és fájdalmas jelenségeknek az okai, majd természetesen meg kell oldani őket. A lépéseknek több szinten kell megtörténniük: a titkosszolgálatok részéről, mert szükség van a biztonságra, de a beavatkozásnak elsősorban kulturális jellegűnek kell lennie, hogy kiirtsuk ezeknek a jelenségeknek a gyökereit, és segítsük a lakosságot és az egyes embereket egymás kölcsönös elfogadásában. Továbbá a meglévő különbségek váljanak a kölcsönös gazdagodás, és ne az összeütközés és a gyász alkalmaivá.”



Évközi tizenhatodik hét csütörtökje



Évközi tizenhatodik hét csütörtökje


Jézus továbbra is a bárkában van, amikor odamennek hozzá tanítványai, kis időre megszakítják tanítását, és arról kérdezik, hogy miért beszél a népnek példabeszédekben. A példázatok, hasonlatok alkalmazása a tanítás során Jézus esetében egészen sajátos. Nem csupán alkalmanként, hanem rendszeresen él a tanításnak ezzel a módszerével. A cél az, hogy a legegyszerűbb emberek is megértsék mondanivalóját, megértsék az Isten országának titkát. Egyszerű, könnyen megjegyezhető képes beszédek ezek, amelyek segítik az üzenet továbbadását. A hallgatóság többsége maga is végezte például a magvetést vagy a halászatot, tehát könnyen maguk elé tudták képzelni a hallottakat.
Úgy tűnik, hogy a nép valóban gyorsan megérti az Úr szavait és hittel elfogadják azt. A vallási vezetők azonban másként reagálnak, ők elutasítóak. E kettős fogadtatás azt jelzi, hogy a példabeszédek elgondolkoztatják és döntés elé állítják az embereket, és Jézusnak éppen ez a szándéka. Mármint nem a megosztás, hanem az, hogy a hallgatóság válaszoljon arra, amit tanít nekik. A hit az elfogadásban, a hitetlenség az elutasításban nyilvánul meg. Valamilyen módon tehát mindenki válaszol. E példázatokat olvasva mi is döntéshelyzetbe kerülünk, az Úr a mi válaszunkat is várja.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Jézusom, neked szentelem szívemet, zárd a tiédbe. Szívedben akarok lakni, szíveddel akarok szeretni, szívedben akarok élni. Szívedből akarom meríteni az igazi szeretetet, mely felemészti szívemet: benne erőt, világosságot, kedvet és igazi vigasztalást fogok találni. Jézusom, szívem a te szíved szeretetének oltára legyen, oltár, amelyen magamat neked áldozom. Szemem mindenkor szent sebeidre tekintsen, elmém mindig irgalmadra gondoljon.
Vianney Szent János
 


2016. július 20., szerda

Jézus Szent Vére 16.



Hogy a fiatalság lelkében a papi és szerzetesi hivatást felébresszed



Isten rád is olyan küldetést bíz, amely meghaladja erőidet és képességeidet. Nem az az igazi küldetésed, amit magad választasz, amit hajlamaidhoz, adottságaidhoz illőnek találsz. S ha nem vagy hajlandó az Úr szavára bátran elindulni oda, ahová küld téged, akkor tudd meg, saját önmegvalósításod áldozatává válsz, foglya maradsz egy olyan világnak, amely előbb-utóbb nagyon szűkös, szomorú és sivár lesz számodra.

Az sem lehet kifogás, hogy még fiatal vagy. Nem az érik meg az Istentől reá bízott küldetésre, aki elér egy bizonyos kort, hanem aki felfogja, amit az Úr ígért neki, amikor így szólt: „Én veled vagyok és megoltalmazlak.” Az ígéri ezt neked, aki megalkotott téged anyád méhében, de már azelőtt, egy örökkévalóságon át ismert, szeretett és kiválasztott téged, hogy megszenteljen, vagyis az ő isteni életéből részt adjon neked.

Merülj el egy kicsit saját létezésed titkának szemlélésében. A létezés, amit azzal az egyszerű szóval fejezünk ki, hogy „vagyok”, olyan csoda, amelyet nem lehet feldarabolni, megszámolni, lemérni, vagyis kívül esik a természettudományok vizsgálódási körén. Mégis van létezés. Most ne arra figyelj csupán, hogy milyen vagy: férfi vagy nő, jó képességű vagy kevésbé tehetséges, idős vagy fiatal, hanem arra figyelj, hogy gyökereid a létezés mélyébe nyúlnak, amely mindenestül a teremtő Isten után kiált. Ő az, aki ezt mondja magáról: „Én vagyok, aki vagyok”, tehát nem csupán a minden más létezés alapját adó, további okot nem feltételező lét maga, hanem öntudatos, személyes létezés, amelyből egyedül nyer magyarázatot a mi személyes voltunk is.

Prófétai küldetésünk emberségünk e legmélyebb titkából ered. Ha életünket nem ebben a mélységben éljük, ha gyökereinket nem hagyjuk az isteni ígéretek világába lenyúlni, meghamisítjuk Istennek Jézus Krisztusban adott üzenetét s menthetetlenül kudarcot vallunk. Nem elég szavakkal, életünkkel is hirdetnünk kell az evangéliumot, ehhez a tanúságtételhez azonban elengedhetetlen létezésünk legmélyebb titkainak elragadtatott szemlélése, melynek során Teremtőnk megfürdet a létezés kristálytiszta patakjában, s mivel velünk van, erősek, tiszták, s legyőzhetetlenek leszünk.


Himnusz CCXXXIII.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Krisztus, tündöklő nappalunk,
az éj árnyát eloszlatod,
kit fényből fénynek vall a hit
és fénnyel áldod szentjeid.
Esengünk hozzád, szent Urunk,
míg tart az éj, vigyázz reánk,
találjunk benned pihenést,
adj nyugodalmas éjszakát.
Mikor lecsukjuk két szemünk,
a szívünk virrasszon veled,
őrködjék mindig jobb kezed
hűséges híveid felett.
Védelmezőnk, tekints le ránk,
igázd le ellenségeink,
vezesd szolgáidat, kikért
véred váltsága volt a bér.
Legyen most néked, Krisztusunk,
és szent Atyádnak tisztelet,
s a Szentléleknek is veled
zengjen dicséret szüntelen. Ámen.


Ferenc pápa harmadik elmélkedése a papoknak: Krisztus jó illata és irgalmasságának világossága



Ferenc pápa harmadik elmélkedése a papoknak: Krisztus jó illata és irgalmasságának világossága


Június 1. és 3. között zajlott Rómában a papok és szeminaristák szentévi találkozója, amelyre több mint hatezren érkeztek. Ferenc pápa június 2-án a Szent Pál-bazilikában tartotta számukra harmadik elmélkedését, amelynek magyar nyelvű fordítását teljes egészében közöljük.


Reméljük, hogy az Úr megadja, amit az imában kértünk tőle: utánozni Jézus türelmének példáját, és türelemmel felülemelkedni a nehézségeken.
Ennek a harmadik elmélkedésnek a címe: „Krisztus jó illata és irgalmasságának világossága.” Harmadik találkozónkon azt ajánlom, hogy az irgalmasság cselekedeteiről elmélkedjünk: kiválasztjuk valamelyiket, amelyikről úgy érezzük, szorosabban kapcsolódik karizmánkhoz, de szemléljük őket együttesen is, nézzük őket Szűz Mária irgalmas szemével, amely segít felfedeznünk „a fogytán lévő bort”, és arra bátorít, hogy „megtegyük mindazt, amit Jézus mond majd nekünk” (vö. Jn 2,1–12), hogy irgalmassága végbevigye azokat a csodákat, amelyekre népünknek szüksége van.
Az irgalmasság cselekedetei szoros kapcsolatban állnak a „lelki érzékekkel”. Imádságunkban kérjük a kegyelmet, hogy úgy „érezzük és ízleljük” az evangéliumot, hogy az érzékennyé tegyen minket az életre. Ha a Lélek működik bennünk, ha Jézus vezet minket, akkor az irgalmasság szemével már messziről megláthatjuk azt, aki az út szélén a földön fekszik, meghallhatjuk Bartimeus kiáltását, úgy érezhetünk, ahogyan az Úr megérezte a ruhája szegélyét félénken, mégis határozottan megérintő vérfolyásos asszonyt, kérhetjük azt a kegyelmet, hogy ízlelhessük ővele együtt a kereszten minden megfeszített ember epéjének keserűségét, hogy érezhessük a nyomornak azt az erős szagát – tábori kórházakban, emberekkel teli vonatokon és bárkákon –; azt a szagot, amelyet az irgalmasság olaja nem vesz el, de a vele való megkenés lehetővé teszi, hogy remény ébredjen.
Az irgalmasság cselekedeteiről szóló részben a Katolikus Egyház katekizmusa elbeszéli, hogy amikor Limai Szent Rózának az anyja szemrehányást tett neki amiatt, hogy a házba szegényeket és betegeket fogadott be, ő habozás nélkül így válaszolt: „Amikor a szegényeknek és a betegeknek szolgálunk, Krisztus jó illata vagyunk” (2449. pont). Krisztusnak ez a jó illata – a szegényekkel való törődés – az egyház jellegzetessége, és mindig is az volt. Pál ebben foglalja össze az „oszlopokkal” való találkozását, ahogyan ő hívta őket, Pétert, Jakabot és Jánost. Ők „csak azt kérték, hogy emlékezzünk meg a szegényekről” (Gal 2,10). Ez eszembe juttat egy jelenetet, amelyet már említettem néhányszor: amikor megválasztottak pápának, de még folytatódott a szavazatok összeszámlálása, odahajolt hozzám ez egyik bíboros testvérem, átölelt, és azt súgta: „Ne feledkezz el a szegényekről!” Ez volt az első üzenet, amelyet az Úr eljuttatott hozzám abban a pillanatban. A katekizmus azt is mondja, szuggesztív módon, hogy „azok, akikre ránehezedik az emberi nyomorúság, különleges szeretetben részesülnek az egyház részéről, mely a kezdetektől fogva – sok tagjának mulasztása ellenére – sem szűnik meg azon munkálkodni, hogy könnyítsen terheiken, védelmezze és felszabadítsa őket” (2448. pont). És ezt ideológiák nélkül, csak az evangélium erejével!
Az egyházban sok nem annyira jó dolgot tettünk és teszünk, sok a bűnünk is, de ebben a szegények szolgálatában az irgalmasság cselekedeteivel, egyházként mindig követtük a Lelket, és szentjeink ebben nagyon leleményesek és hatékonyak voltak. A szegények iránti szeretet volt a jel, a fény, amely az embereket az Atya dicsőítésére indítja. Az emberek értékelik ezt, a papot, aki gondját viseli a szegényeknek, a betegeknek, aki megbocsátja a bűnöket, aki türelemmel tanít és figyelmeztet… Népünk sok hibát megbocsát a papoknak, csak azt nem, ha pénzsóvárak. A nép azt nem bocsátja meg. Nem annyira önmagában a gazdagságért, hanem mert a pénz miatt elveszítjük az irgalmasság gazdagságát. Népünk „kiszagolja”, mely bűnök súlyosak a pásztorra nézve, amelyek tönkreteszik szolgálatát, mert funkcionáriussá, vagy – ami rosszabb – bérmunkássá teszik őt, és melyek azok a bűnök, amelyek, nem mondanám, hogy másodlagosak – mert nem tudom, teológiailag lehet-e ilyet mondani –, de olyan bűnök, amelyeket el lehet tűrni, lehet hordozni, mint keresztet, míg az Úr végül meg nem tisztítja őket, ahogyan a konkollyal teszi majd. Az viszont, ami vét az irgalmasság ellen, az egy alapvető ellentmondás. Vét az üdvösség dinamizmusával szemben, Krisztussal szemben, „aki szegénnyé lett, hogy szegénysége által gazdaggá tegyen minket” (vö. 2Kor 8,9). És ez azért van így, mert az irgalmasság úgy gyógyít, hogy „elveszít valamit önmagából”: szívünk egy darabja ott marad a sérült személynél; életünk egy időszakaszát, amikor szerettünk volna valamit csinálni, elveszítjük, amikor odaajándékozzuk másoknak az irgalmasság egyik cselekedetével.
Ezért nem arról van itt szó, hogy Isten legyen hozzám irgalmas valamely hiányosságomért, mintha egyébként pedig elegendő lennék önmagamnak, vagy hogy időnként hajtsak végre egy különleges irgalmas tettet egy rászoruló érekében. A kegyelem, amelyet ebben az imában kérünk, az, hogy engedjük, hogy Isten irgalmat gyakoroljon velünk életünk minden területén, és hogy irgalmasak legyünk másokkal egész cselekvésünkben. Számunkra, papok és püspökök számára, akik a szentségekkel dolgozunk – keresztelünk, bérmálunk, gyóntatunk, misézünk –, az irgalmasság annak módja, hogy Isten népének egész életét „szentséggé” alakítsuk. Irgalmasnak lenni nemcsak az egyik létmód, hanem a létmód! Nincs másik lehetőség arra, hogy papok legyünk! Brochero plébános azt mondta: „A pap, aki nem érez együtt mélyen a bűnösökkel, az csak fél pap. Ezek a megáldott rongyok, melyeket magamon hordok, nem ezek tesznek pappá; ha szívemben nem hordok szeretetet, még keresztény sem vagyok.”
Meglátni azt, ami hiányzik, hogy azonnal segíthessünk, de még jobb előre gondoskodni – ez az, ami egy apának/atyának a tekintetét jellemzi. Ez a papi tekintet – annak tekintete, aki az anyaegyház ölén az apa szerepét betölti – az, ami segít, hogy az embereket az irgalmasság szemüvegén keresztül lássuk, ez az, aminek az ápolását már a szemináriumtól kezdve tanítani kell, és ennek kell táplálnia minden lelkipásztori tervet. Kívánjunk és kérjünk az Úrtól olyan tekintetet, amely megtanulja megkülönböztetni az idők jeleit a szerint, hogy „az irgalmasságnak mely cselekedetei szükségesek ma az embereknek”, hogy érezhessék és ízlelhessék a történelem Istenét, aki közöttük jár. Mert, amint az Aparecidai dokumentum mondja, Szent Alberto Hurtadót idézve, „cselekedeteinkben népünk tudja, hogy megértjük fájdalmát” (386. pont).
Népünk megértésének az a bizonyítéka, hogy az irgalmasság cselekedeteiben, melyeket végzünk, mindig Isten áldása kísér minket, az emberek pedig segítenek nekünk, együttműködnek velünk. De nem ez a helyzet másfajta terveinkkel, amelyek időnként működnek, máskor meg nem. Akadnak, akik nem jönnek rá, miért nem működik egy terv, valahogy mindig kiagyalnak egy újabb, nem lehet tudni, hányadik lelkipásztori tervet, amikor egyszerűen ki lehetne jelenteni: nem működik, mert hiányzik belőle az irgalmasság, és nem is kellene a részletekbe belemenni. Nincs rajta áldás, mert hiányzik belőle az irgalmasság. Hiányzik belőle az az irgalom, amely inkább tartozik egy tábori kórházhoz, mint egy luxusklinikához, az az irgalom, amely értékel valami kis jót, és ezzel előkészíti a talajt ahhoz, hogy az illető majd találkozzon Istennel, és nem elriasztja őt éles kritikával… Ajánlok nektek egy imát a házasságtörő, de bocsánatot nyert asszonnyal (vö. Jn 8,3–11), hogy kérjük a kegyelmet, hogy irgalmasak legyünk a gyóntatószékben, utána pedig egy másik imát az irgalmasság cselekedeteinek társadalmi dimenziójáról.
Mindig meghat az az evangéliumi szakasz, amelyben az Úr elé viszik a házasságtörő asszonyt, és amikor ő nem ítéli el, akkor az Úrban „hiányzott” a törvény iránti tisztelet; amikor kérték, hogy nyilatkozzon – „meg kell-e követni, vagy nem?” –, nem mondott semmit, nem alkalmazta a törvényt. Úgy tett, mintha nem értene – az Úr ebben is mesterünk mindannyiunknak –, másvalamivel jött elő. Így elindult egy folyamat az asszony szívében, akinek ezekre a szavakra volt szüksége: „Én sem ítéllek el.” Jézus kinyújtotta kezét, felsegítette, s ez lehetővé tette számára, hogy találkozzon egy végtelenül kedves tekintettel, amely megváltoztatta szívét. Az Úr kinyújtja kezét Jairus lánya felé: „Adjatok neki enni!” A halott fiú felé, Naimban: „Kelj fel!”, és visszaadta anyjának. És e bűnös asszony felé: „Állj fel!” Az Úr visszahelyez minket abba a helyzetbe, amelybe Isten akarta, hogy az ember legyen: talpon, állva, és sosem a földön! Előfordul, hogy egyszerre fájdalmat és felháborodást érzek, amikor valaki igyekszik gyorsan megmagyarázni Jézus utolsó parancsát, azt, hogy „ne vétkezz többé”; és arra használja ezt a mondatot, hogy „megvédje” Jézust, és hogy ne maradjon meg a tény, hogy áthágta a törvényt. Azt gondolom, hogy a szavak, amelyeket az Úr használ, egyetlen egységet alkotnak a tetteivel. A tény, hogy lehajol írni a földre kétszer is, szünetet tartva az előtt, amit mond azoknak, akik meg akarják kövezni a nőt, és az előtt, amit neki mond, arról az időtartamról árulkodik, amelyet az Úr magának ad, hogy ítéletet hozzon és megbocsásson. Ez az idő mindenkit arra kényszerít, hogy magába tekintsen, és eléri, hogy azok, akik ítélkeznek, visszavonuljanak.
A nővel folytatott beszélgetésében az Úr más tereket nyit: egyik a nem ítélkezés tere. Az evangélium kiemeli ezt a teret, amely szabadon maradt. Jézus tekintetére irányít minket, és azt mondja, hogy Jézus „senkit sem lát maga körül, egyedül az asszonyt”. Aztán maga Jézus mondja az asszonynak, hogy nézzen szét maga körül: „Hol vannak azok, akik besoroltak téged?” (Fontos ez a szó, mert azt fejezi ki, amit annyira visszautasítunk, vagyis hogy beskatulyázzanak és kifigurázzanak minket.) Miután szólt neki, hogy nézze meg maga körül a mások ítéletétől szabad teret, azt mondja neki, hogy ő sem árasztja el azt a maga köveivel: „Én sem ítéllek el.” Abban a pillanatban egy másik szabad teret nyit előtte: „Menj, és mostantól fogva ne vétkezz többé!” A parancs a jövőre szól, hogy segítsen előrehaladni, „a szeretetben járni”. Ilyen az irgalmasság kíméletessége, amely könyörülettel tekint a múltra és bátorít a jövőre. Ez a „ne vétkezz többé” nem valami nyilvánvaló dolog.
Az Úr ezt „vele együtt” mondja, segíti az asszonyt szavakba önteni azt, amit ő maga érez, azt a szabad nemet a bűnre, amely olyan, mint Mária igenje a kegyelemre. A nem minden ember bűnének gyökerére vonatkozóan mondatik ki. Az asszony esetében egy társadalmi bűnről volt szó, olyasvalakinek a bűnéről, akihez az emberek vagy azért közeledtek, hogy vele legyenek, vagy azért, hogy megkövezzék. Nem volt más közeledési forma ehhez a nőhöz. Ezért az Úr nemcsak szabaddá teszi előtte az utat, hanem útnak is indítja, hogy ne legyen többé mások tekintetének „tárgya”, hanem legyen főszereplő. A „ne vétkezz” nemcsak az erkölcsi oldalt érinti, gondolom, hanem egy olyan bűnre vonatkozik, amely nem engedi, hogy a saját életét élje. A beteszdai béna férfinak is azt mondja Jézus: „Ne vétkezz többé” (Jn 5,14); de ezt az embert, aki igazolta magát a vele történő szomorú dolgokkal, aki áldozatszerepet vett fel – az asszony nem volt ilyen! –, továbblöki egy kicsit ezzel a mondattal: „nehogy még nagyobb baj érjen”. Az Úr Jézus kihasználja az ő gondolkodásmódját, azt, amitől fél, hogy kivezesse bénaságából. A félelemmel mozdítja ki, mondhatjuk. Következésképpen mindannyiunknak saját bensőjében, egyénileg kell meghallania ezt a „ne vétkezz többé”-t.
Nagyon jó ez a kép az Úrról, aki útnak indítja az embereket: ő az az Isten, aki együtt halad népével, aki viszi előre és kíséri történelmünket. Ezért igen pontosan meg van határozva a tárgy, amelyre irgalma irányul: ez az irgalom a felé fordul, ami azt okozza, hogy egy férfi vagy egy nő ne haladjon előre a maga helyén, szeretteivel, saját ritmusában a felé a cél felé, ahová az Úr hívja. Az a fájdalom, az a megrendítő, ha valaki elvész, vagy ha lemarad, vagy ha gőgje miatt hibázik; ha nincs a helyén, mondjuk így; ha nem áll az Úr rendelkezésére, nincs kész arra a feladatra, amelyet rá akar bízni; ha valaki nem jár alázatosan az Úr jelenlétében (vö. Mik 6,8), ha nem él szeretetben (vö. Ef 5,2).
A gyóntatószék tere, ahol az igazság szabaddá tesz minket
Most pedig térjünk át a gyóntatószék terére, ahol az igazság szabaddá tesz minket.
Térről volt szó, most nézzük a gyóntatószék terét. A Katolikus Egyház katekizmusa úgy mutatja be nekünk a gyóntatószéket, mint azt a helyet, ahol az igazság egy találkozás által szabaddá tesz minket. Így fogalmaz: „Amikor a pap a bűnbocsánat szentségét kiszolgáltatja, a jó pásztor szolgálatát végzi, aki keresi az elveszett bárányt; az irgalmas szamaritánusét, aki bekötözi a sebeket; az atyáét, aki a tékozló fiúra vár és visszatértekor szeretettel fogadja; az igazságos bíróét, aki személyválogatás nélkül igazságos és irgalmas ítéletet hoz. Egyszóval a pap Isten bűnös iránti irgalmas szeretetének a jele és eszköze” (1465. pont). Emlékeztet arra is, hogy „a gyóntató Isten megbocsátásának nem ura, hanem szolgája. E szentség szolgájának egyesülnie kell Krisztus szándékával és szeretetével” (1466. pont). Egy találkozás jele és eszköze. Ez vagyunk mi. Hatékony vonzás egy találkozás felé. Jelnek lenni azt jelenti, hogy vonzanunk kell, mint amikor valaki jelzéseket ad, hogy felhívja mások figyelmét. Egy jelnek hitelesnek és világosnak, de legfőképp érthetőnek kell lennie. Vannak ugyanis olyan jelek, amelyek világosak, de csak a szakértők számára, ezek semmit sem érnek. Jel és eszköz. Az eszköz élete a hatékonyságán múlik – használ, vagy nem használ? –, hogy tud-e a valóságra hatni meghatározott, megfelelő módon. Eszközök vagyunk, ha az emberek találkoznak az irgalmas Istennel. A mi dolgunk „lehetővé tenni, hogy találkozzanak”, hogy szemtől szembe álljanak egymással. Hogy aztán ők mit csinálnak, az az ő dolguk. Van egy tékozló fiú a disznóólban és van egy apa, aki minden este felmegy a teraszra, hogy megnézze, nem jön-e haza; van egy elveszett bárány és egy pásztor, aki elindult megkeresni; van egy magára hagyott sebesült az út szélén és van egy jólelkű szamaritánus. Mi tehát a mi szolgálatunk? Jelnek és eszköznek lenni, hogy ezek találkozzanak. Lássuk világosan, hogy mi nem vagyunk sem az apa, sem a pásztor, sem a szamaritánus. Hanem a másik három mellett vagyunk, mint bűnösök. A mi szolgálatunknak az a feladata, hogy ennek a találkozásnak a jele és eszköze legyen. Ezért a Szentlélek területén és szolgálatán belül helyezkedünk el, hiszen ő az, aki teremti az egyházat, aki létrehozza az egységet, aki mindannyiszor feléleszti a találkozást. A jelnek és az eszköznek egy másik sajátossága az, hogy ne legyen autoreferenciális [önmagára utaló], hogy bonyolultam fejezzem ki magam. Senki sem áll meg a jelnél, miután megértette a dolgot; senki sem áll meg nézni a csavarhúzót vagy a kalapácsot, hanem a felszerelt festményt nézi. Hasztalan szolgák vagyunk. Tehát eszközök és jelek, amelyek nagyon hasznosak voltak a másik kettő számára, akik eggyé váltak egy ölelésben, mint az apa a fiával.
A jel és az eszköz harmadik jellegzetessége a rendelkezésre állás. Hogy az eszköz legyen kész a használatra, a jel legyen látható. A jel és az eszköz lényege az, hogy közvetítők, készségesek. Valószínűleg itt található ebben az Isten irgalmasságával való találkozásban játszott szerepünknek a kulcsa. Talán világosabb, ha negatíve fogalmazunk. Szent Ignác arról beszélt, hogy „ne legyünk akadályok”. Az a jó közvetítő, aki megkönnyíti a dolgokat, és nem az, aki akadályokat támaszt. Az én földemen élt egy nagyszerű gyóntató, Cullen atya, aki benn ült a gyóntatószékben, és amikor nem lépett be senki, két dolgot csinált: bőrlabdákat javítgatott a focizó fiúknak, és egy nagy kínai szótárt olvasgatott. Hosszú időt töltött ugyanis Kínában, és meg akarta őrizni nyelvtudását. Azt mondta, hogy amikor az emberek látták, hogy ilyen hasztalan dolgokkal foglalkozik, mint régi labdákat javítgat, és ilyen hosszú időn keresztül, és kínai szótárt olvas, azt gondolták: „Nyugodtan odamehetek ehhez a paphoz beszélni vele egy kicsit, hiszen látszik, hogy semmi dolga sincs.” Rendelkezésre állt a legfontosabb dolog számára. Volt időbeosztása a gyóntatás számára, de akkor is ott volt. Nem támasztott akadályt, nem azt a képet mutatta, mintha mindig nagyon elfoglalt lenne. Itt van a kutya elásva! Az emberek nem jönnek, ha azt látják, hogy pásztoruk nagyon-nagyon elfoglalt, mindig vannak teendői.
Mindannyian ismertünk jó gyóntatókat. Tanulnunk kell jó gyóntatóinktól, azoktól, akikhez mennek az emberek, akik nem ijesztik el őket, és meghallgatják, amíg a másik elmeséli, mi történt, ahogyan Jézus tette Nikodémussal. Fontos megértenünk a gesztusok nyelvét; hogy ne kérjünk olyan dolgokat, amelyek világosan kiderülnek a gesztusokból. Ha valaki gyónni jön, azért jön, mert bánkódik, vagyis már jelen van a bűnbánat. És ha jön, akkor azért jön, mert él benne a vágy a változásra. Legalábbis vágyakozik erre a vágyra, még ha a helyzet lehetetlennek tetszik is előtte (ad impossibilia nemo tenetur, ahogyan a mondás tartja, lehetetlenre senki sem kötelezhető). A gesztusok nyelve. Olvastam korunk egyik szentjének életrajzában, hogy – szegényke – mennyit szenvedett a háborúban. Volt egy katona, akire éppen kivégzés várt, ő pedig odament hozzá, hogy meggyóntassa. Világossá vált, hogy ez az ember egy kissé szabados életet élt, sokat bulizott együtt nőkkel… „Megbántad ezt?” „Nem, annyira szép volt, atyám!” Ez a szent nem tudta, hogyan oldja meg a helyzetet. Ott volt már a kivégzőosztag, és akkor azt mondta neki: „Mondd, legalább elszomorít, hogy nem bánod?” „Azt igen.” „Akkor jól van!” A gyóntató mindig keresi az utat, és a gesztusok nyelve a lehetőségek nyelve ahhoz, hogy elérkezzünk a ponthoz.
Tanulnunk kell a jó gyóntatóktól, azoktól, akik tapintatosak a bűnösökkel, és akiknek egy fél szó is elég, hogy értsenek mindent, ahogyan Jézus a vérfolyásos asszonnyal, és éppen abban a pillanatban árad ki belőlük a bűnbocsánat ereje. Én olyan sokat épültem az egyik kúriai bíboroson, akiről eleve azt feltételeztem, hogy nagyon rideg. És ő, amikor volt egy bűnbánó, akinek volt egy olyan bűne, amelyet szégyellt kimondani, és elkezdte kifejezni egy vagy két szóval, ő azonnal értette, miről van szó, és azt mondta: „Menjen csak tovább, értettem, megértettem!” Félbeszakította, mert megértette. Ez a tapintat! De azok a gyóntatók – elnézéseteket kérem –, akik folyton csak kérdeznek és kérdeznek…: „De mondd meg, kérlek…” Vajon azért van szükséged ennyi részletre, hogy megbocsáss vagy „filmet forgatsz magadnak”? Sokat épültem azon a bíboroson. A gyónás teljessége nem matematikai kérdés: Hányszor? Hogyan, Hol? Stb. Előfordul, hogy a szégyenkezés sokkal inkább a számok előtt, mint maga a bűn előtt van. Ezért engedni kell, hogy megrendüljünk az emberek helyzete előtt, amely sokszor több dolog keveredése: betegség, bűn, elháríthatatlan akadályok…, ahogyan Jézus megrendült, amikor látta a tömeget, egész bensőjét átjárta, a zsigereit, beleit, és ezért gyógyított és gyógyított, akkor is, ha valaki „nem jól kérte”, mint az a leprás, vagy ha valaki körbejár, mint a szamariai asszony, aki olyan volt, mint a bíbic, az egyik helyen sipít, de a másik helyen fészkel. Jézus türelmes volt.
Tanulnunk kell azoktól a gyóntatóktól, akik elérik, hogy a bűnbánó meghallja a figyelmeztetést, és egy kis lépést tegyen előre, ahogyan Jézus is, aki adott egy feladatot, amely elég volt, és meg tudta becsülni azt, aki visszatért köszönetet mondani, vagy azt, aki még jobbá tudott válni. Jézus azt kérte a bénától, hogy csomagolja össze a hordágyát, vagy kérette magát egy kicsit a vakoktól vagy a szír-föníciai asszonytól. Nem érdekelte, ha utána már nem törődtek vele, mint a béna a beteszdai fürdőnél, vagy ha elmesélték a dolgokat, amikor pedig meghagyta nekik, hogy nem meséljék el, aztán pedig úgy tűnt, mintha a leprás ő maga lenne, mert nem tudott bemenni a falvakba, vagy az ellenségei találtak okot arra, hogy elítéljék. Ő gyógyított, enyhülést és pihenést nyújtott, a vigasztaló Lélek fuvallatát lélegeztette be az emberekkel.
Amit most fogok mondani, azt sokszor mondtam már, valaki közületek talán már hallotta is. Ismertem Buenos Airesben egy kapucinus atyát – ma is él –, aki fiatalabb nálam, és kiváló gyóntató. Gyóntatószéke előtt mindig sorokban állnak az emberek, rengetegen, és mindenfélék: egyszerűek, jómódúak, papok, szerzetesnővérek, hosszú sorokban, és ő egész nap csak gyóntat. Ő egy nagy megbocsátó! Mindig megtalálja az utat a megbocsátáshoz, és hogy segítse az embert egy lépést előrehaladni. Ő a Lélek ajándéka. Időnként azonban kétely ébred benne, hogy túlzásba viszi a megbocsátást. Egyszer, amikor beszélgettünk, ezzel fordult hozzám: „Időnként ez az aggályom.” Én pedig megkérdeztem tőle: „Mit teszel, amikor elfog ez az aggály?” „A tabernákulumhoz megyek, ránézek az Úrra, és azt mondom neki: »Uram, bocsáss meg nekem, ma sokat bocsátottam meg. De, hogy világos legyen: ez a te bűnöd, mert te voltál, aki rossz példával jártál előttem!«” Vagyis az irgalmasság jóvá tette a bűnt még több irgalmassággal.
Végül a gyónás témájában szeretnék két tanácsot adni. Az első, hogy sohase funkcionáriusként tekintsetek az emberekre, ne csak „eseteket” lássatok bennük, akiket le kell rázni. Az irgalmasság megszabadít minket attól, hogy úgymond bíró-funkcionárius papok legyünk, akik, mivel „eseteket” ítélnek meg, elveszítik érzékenységüket a konkrét személyek és arcok iránt. Emlékszem, amikor másodéves teológushallgató voltam, elmentem a társaimmal, hogy meghallgassuk az „audiendas” [gyóntatási] vizsgát, amelyet a harmadévesek tettek le a papszentelés előtt. Tanulni akartunk egy kicsit, mindig tanul valamit az ember. Emlékszem, hogy az egyik társamnak feltettek egy kérdést, az igazságosságról, de iure, de roppant bonyolultat, nagyon mesterkéltet… Az a fiú pedig nagy alázattal így szólt: „De atyám, ilyen nincs az életben!” „De van a könyvekben!” Az a „könyvszagú” erkölcs, minden tapasztalat nélkül! Jézus szabálya ez: „Úgy ítéljetek, ahogyan szeretnétek, hogy felettetek ítéljenek!” A szerint a belső mérce szerint, amellyel az ember meg tudja ítélni, hogy méltósággal bánt-e valakivel, figyelembe vett-e vagy rosszul bánt-e valakivel, segített-e talpra állni… Ez adja a kulcsot mások megítéléséhez. Figyeljünk fel arra, hogy az Úr bízik ebben a mértékben, amely ennyire szubjektíven személyes. Nem azért, mintha ez a mérték lenne a „legjobb”, hanem mert ez őszinte, és ebből kiindulva helyes kapcsolatot lehet kiépíteni. A másik tanács: ne legyetek kíváncsiak a gyóntatószékben. Utaltam már rá. Kis Szent Teréz elmeséli, hogy amikor a rábízott novíciák bizalmas közléseit fogadta, jól odafigyelt arra, hogy ne kérdezősködjön a dolgok további folyásáról. Nem kutakodott az emberek lelkében (vö. Önéletrajz, a Gonzagáról nevezett Mária anyának szóló „C” kézirat, XI. fej., 32r). Az irgalmasságnak az a tulajdonsága, hogy „befed a palástjával”, elfedi a bűnt, hogy ne sértse meg a másik méltóságát. Szép az a szentírási szakasz Noé fiairól, akik betakarják ruhájukkal lerészegedett apjuk mezítelenségét (vö. Ter 9,23).
Az irgalmasság cselekedeteinek társadalmi dimenziója
Most pedig mondjunk pár szót az irgalmasság cselekedeteinek társadalmi dimenziójáról.
Lelkigyakorlatos könyvének végére helyezi Szent Ignác a „szemlélődést a szeretet megszerzésére”, hogy összekösse azt, amit az imában megélt, a mindennapi élettel. Ez elgondolkodtat minket arról, hogy a szeretetnek inkább tettekben, mint szavakban kell megnyilvánulnia. Az ilyen tettek az irgalmasság cselekedetei, azok, amelyeket az Atya „előre elkészített, hogy azok szerint éljünk” (Ef 2,10), azok, amelyeket a Lélek sugall mindenkinek a közjóért (vö. 1Kor 12,7). Miközben hálát adunk az Úrnak a jóságából kapott számtalan jótéteményéért, kérjük a kegyelmet, hogy el tudjuk vinni minden embernek az irgalmasságot, amely megmentett minket.
E társadalmi dimenzió kapcsán azt javaslom, hogy elmélkedjünk az evangéliumok néhány befejező szakaszán. Ott az Úr maga állítja fel ezt a kapcsolatot a között, amit kaptunk és a között, amit adnunk kell. Olvashatjuk ezeket a záró részeket az „irgalmasság cselekedeteinek” jegyében. Ezek az egyháznak azt a korát állítják elénk, amelyben a feltámadt Jézus él, kísér, elküld, és vonzza szabadságunkat, amely őbenne találja meg konkrét és mindennap megújuló megvalósulását.
Máté evangéliumának vége arról számol be, hogy az Úr elküldi az apostolokat ezekkel a szavakkal: „tanítsátok őket, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek” (vö. Mt 28,20). Ez a „tanítani a tudatlant” önmagában az irgalmasság egyik cselekedete. És a fényhez hasonlóan megtörik a többi cselekedetekben: a Máté-evangélium huszonötödik fejezetében találhatókban, amelyek többnyire az ún. testi cselekedetekben állnak, aztán az összes parancsban és evangéliumi tanácsban, a „megbocsátásban”, a „testvéri figyelmeztetésben”, a szomorúak vigasztalásában, az üldöztetések elviselésében, és így tovább.
Márk evangéliuma az Úrnak azzal a képével fejeződik be, aki „együtt munkálkodik” az apostolokkal, és „megerősíti az igehirdetést a nyomában járó jelekkel” (vö. Mk 16,20). Ezek a „jelek” magukon hordozzák az irgalmasság cselekedeteinek jellemzőjét. Márk többek között a betegek gyógyításáról és a gonosz szellemek kiűzéséről beszél (vö. Mk 16,17–18).
Lukács folytatja evangéliumát az Apostolok cselekedeteinek – praxeisz – könyvével, elbeszéli, hogyan működnek a Lélek által vezetett apostolok, és bemutatja azt is, milyen tetteket hajtanak végre.
János azzal fejezi be evangéliumát, hogy azokról a „sok más dologról” (Jn 21,25) vagy „jelről” (Jn 20,30) beszél, amelyeket Jézus művelt. Az Úr tettei, cselekedetei nem pusztán tettek, hanem jelek, amelyekben személyes és mindenki felé egyedülálló módon megmutatkozik az ő szeretete és irgalma.
Szemlélhetjük az Urat, aki elküld minket erre a munkára az irgalmas Jézus képével, ahogyan az kinyilatkoztatásban feltárult Fausztina nővér előtt. Azon a képen az isteni irgalmasságot láthatjuk, mint az egyetlen világosságot, amely Isten bensőjéből indul, és Krisztus szívén keresztülhaladva különböző fénysugarakban árad tovább, az irgalmasság minden egyes cselekedetének saját színével.
Az irgalmasság cselekedetei végtelen számúak, mindegyiknek saját személyes lenyomata van, minden arc történetével. Nemcsak az általánosan ismert hét testi és hét lelki cselekedet létezik. Ezek inkább így, szám szerint olyanok, mint az alapanyagok [materia prima] – magának az életnek az anyagai –, amelyek, amikor az irgalmasság keze megérinti vagy megformálja őket, átalakulnak – valamennyien – kézműves munkává. Olyan művé, amely megszaporodik, mint a kenyér a kosarakban, amely mértéktelenül növekszik, mint a mustármag. Mert az irgalmasság termékeny és inkluzív. Ez két fontos tulajdonság: termékeny és inkluzív. Igaz, hogy általában az irgalmasság cselekedeteire egyesével gondolunk, és mint olyanokra, amelyek egy-egy intézményhez kapcsolódnak: kórházak betegek számára, menzák éhezők számára, szállók hajléktalanok számára, iskolák az oktatásra szorulóknak, gyóntatószék és lelkivezetés a tanácsadásra és megbocsátásra szorulóknak…
De ha együtt nézzük őket, az üzenet az, hogy az irgalmasság tárgya maga az emberi élet és az a maga teljességében. Maga az életünk mint „test” éhezik és szomjazik, ruhára, házra, látogatásokra szorul, de méltó temetésre is, amelyet senki sem adhat meg magának. A leggazdagabb ember is, amikor meghal, nyomorúságos holttesté válik, és senki sem visz költöztető kamiont saját gyászmenete mögött. Maga az életünk mint lélek rászorul arra, hogy neveljék, figyelmeztessék, bátorítsák, megvigasztalják. Ez egy nagyon fontos szó a Szentírásban: gondoljunk csak a Vigasztalások könyvére Izajás prófétánál. Szükségünk van arra, hogy mások tanácsot adjanak nekünk, megbocsássanak nekünk, segítsenek nekünk és imádkozzanak értünk. A család annyira helyesen és önzetlenül gyakorolja az irgalmasságnak ezeket a cselekedeteit, hogy észre sem lehet venni, de elég, ha egy kisgyermekes családban hiányzik az anyuka, máris nyomorba dől minden. A legszörnyűbb és legkegyetlenebb nyomort az a gyermek éli át, aki az utcára kerül, szülők nélkül, a keselyűk karmaiban.
Kértük a kegyelmet, hogy jel és eszköz lehessünk; most a „cselekvésről” van szó, nemcsak gesztusokról, hanem tettek intézményesítéséről, az irgalmasság kultúrájának megteremtéséről, amely nem ugyanaz, mint a jótékonykodás kultúrája; különbséget kell tennünk. Amikor cselekedni kezdünk, azonnal érezzük, hogy a Lélek az, aki indít minket, és aki eredményessé teszi ezeket a cselekedeteket és intézményeket. És ezt úgy teszi, hogy azokat a jeleket és eszközöket használja, amelyeket akar, jóllehet előfordul, hogy ezek önmagukban nem éppen a legmegfelelőbbek. Mi több, azt is mondhatnánk, hogy az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlásához a Lélek inkább a legszegényebb eszközöket választja, a legalázatosabbakat és legjelentéktelenebbeket, amelyeknek maguknak is a legnagyobb szükségük van az isteni irgalmasságnak arra az első sugarára. Ezek azok, akik jobban hagyják magukat alakítani és felkészíteni, hogy valódi hatékonyságú és minőségű szolgálatot végezzenek. Az öröm, amelyet „hasztalan szolgákként” éreznek, azok számára, akiket az Úr megáld kegyelmének termékenységével, és akiket ő maga személyesen ültet asztalához, és akiknek felkínálja az Eucharisztiát, visszaigazolása annak, hogy az ő irgalmasságának cselekedeteiben fáradoznak.
Hívő népünk szívesen gyűlik egybe az irgalmasság cselekedetei körül. Elég eljönni az egyik szerdai általános kihallgatásra, és láthatjuk, milyen sokan vannak: embercsoportok, akik együttesen végzik az irgalmasság cselekedeteit. Mind a szertartásokon, bűnbánati liturgiákon és ünnepi szentmiséken, mind a segítő és oktató-nevelő akciókban az emberek engedik, hogy egybegyűjtsék és vezessék őket, oly módon, hogy azt nem mindenki ismeri el és értékeli, még ha sok más, elvontabb dinamikákra építő lelkipásztori terv kudarcot vall is. Hívő népünk tömegesen van jelen kegyhelyeinken és zarándoklatainkon, az arcok sokasága miatt anonim jelenléttel, azzal a vággyal, hogy egyedül Jézus és Mária tekintsen le rájuk irgalmasan, számtalanul vannak, akik segítenek másokat, akik támogatnak sok szolidáris intézményt – erre igencsak oda kell figyelnünk, ezt meg kell becsülnünk és támogatnunk kell! Meglepetés volt számomra, hogy itt, Olaszországban milyen erősek ezek a szervezetek, és mennyire megmozgatják az embereket.
Mint papok kérjünk két kegyelmet a jó pásztortól: azt, hogy engedjük magunkat vezetni hívő népünk hitérzékétől, és a „szegények iránti érzékétől” is. Mindkét érzék a Krisztus iránti érzékhez [sensus Christi] kapcsolódik, amelyről Szent Pál beszél, ahhoz a szeretethez és hithez kapcsolódik, amellyel népünk Jézushoz ragaszkodik.
Fejezzük be a Krisztus lelke (Anima Christi) kezdetű ima elmondásával. Ez egy szép imádság, kérhetjük vele az irgalmasságot a testben eljött Úrtól, aki irgalmas övéihez, akik az ő teste és lelke vagyunk. Kérjük tőle, hogy legyen hozzánk irgalmas, együtt az ő népével: lelkétől azt kérjük, hogy „szenteljen meg minket”; az ő testéhez azért könyörögjünk, hogy „üdvözítsen minket”; véréhez azért esdekeljünk, hogy „részegítsen meg minket”, vegyen el tőlünk minden szomjat, amely nem reá irányul; az átszúrt oldalából kifolyó víztől azt kérjük, hogy „mosson meg minket”; kínszenvedésétől, hogy „erősítsen meg minket”; vigasztald meg népedet; megfeszített Urunk, kérünk, a te sebeidbe „rejts el minket”… Ne engedd, Urunk, hogy néped elszakadjon tőled! Hogy semmi és senki ne szakítson el irgalmadtól, amely megvéd minket a gonosz ellenség cselvetéseitől. Így énekelhetjük irgalmasságodat, Urunk, összes szentjeiddel együtt, amikor megparancsolod, hogy hozzád menjünk!
[A Krisztus lelke ima.]
Hallottam, hogy egyes papok azt mondják: „Ez a pápa túl sokszor ütlegel minket, szemrehányást tesz nekünk.” Igaz, egy kis ütlegelés és szemrehányás előfordul. De meg kell vallanom, hogy sokat épültem számos pap, sok kiváló lelkipásztor életpéldáján! Azok életén, akik – ismertem ilyeneket –, amikor még nem volt üzenetrögzítő, a telefont az ágyuk mellett, az éjjeliszekrényen tartották, úgy aludtak, és senki sem halt meg szentségek nélkül: bármikor hívhatták őket, ők felkeltek, és indultak. Kiváló papok! Köszönöm az Úrnak ezt a kegyelmet. Mindannyian bűnösök vagyunk, de elmondhatjuk, hogy van sok jó, szent pap, akik csendben és rejtekben dolgoznak. Időnként kirobban egy botrány, de mi tudjuk, hogy egyetlen fa kidőlése nagyobb zajt csap, mint egy egész erdő növekedése.
Tegnap kaptam egy levelet, odatettem a személyes levelek közé. Akkor nyitottam ki, mielőtt ide jöttem volna, hiszem, hogy az Úr sugallta ezt nekem. Egy Olaszországban élő pap levele, aki három falu plébánosa. Azt hiszem, jót tesz nekünk, ha meghallgatjuk egyik testvérünknek ezt a tanúságtételét. Pár nappal ezelőtt, május 29-én írta.
„Bocsásson meg a zavarásért! Kihasználom az alkalmat, hogy egyik papbarátommal, aki ezekben a napokban Rómában van a papok jubileumán, eljuttassak Önnek, minden elvárás nélkül – három kis hegyi plébánia egyszerű plébánosaként, szívesen hívatom magam »pásztorocskának« – néhány gondolatot egyszerű lelkipásztori szolgálatomról, melyeket néhány olyan dolog váltott ki – szívből köszönöm Önnek –, amelyeket Ön mondott, és amelyek mindennap megtérésre hívnak engem. Tudatában vagyok, hogy semmi újat nem írok Önnek. Nyilván hallotta már ezeket a dolgokat. Szükségét érzem, hogy én is szóvivő legyek.
Szíven talált, szíven talál az a felhívás, amellyel Ön többször is fordult hozzánk, pásztorokhoz, hogy tudniillik bárányszagunk legyen. A hegyek közt élek, jól tudom, mit jelent ez. Azért leszünk papok, hogy azt a szagot érezzük, amely aztán a nyáj igazi illata. Valóban szép lenne, ha a mindennapi érintkezést a nyájunkkal, a nyájunk állhatatos felkeresését, ami hivatásunk igazi indítéka, nem váltanák fel a plébániáknak, az általános iskoláknak és más egyebeknek az adminisztrációs és bürokratikus teendői. Az a szerencsém, hogy vannak kiváló és hozzáértő világiak, akik foglalkoznak ezekkel a dolgokkal. De mindig ott van a plébánosnak mint egyetlen és egyedül törvényes képviselőnek a jogi megbízatása, amely miatt végül neki kell futkosnia mindenfelé, időnként az utolsó helyre téve a betegek, a családok látogatását, amit legfeljebb csak gyorsan és módjával ejthet meg az ember. Én magam mondom, hogy olykor valóban frusztráló megállapítani, hogy papi életemben annyit törődöm a bürokratikus és adminisztratív apparátussal, hogy aztán elhanyagolom az embereket, szinte teljesen magára hagyom azt a kicsiny nyájat, amely rám bízatott. Higgye el, Szentatyám, ez szomorú, és nagyon sokszor sírni tudnék e hiányosságom miatt. Igyekszik az ember rendszerezni a teendőit, de a végén mégis beszippantják a mindennapi ügyes-bajos dolgok.
Vagy ott van egy másik aspektus, amelyre Ön szintén utalt: az atyaság hiánya. Azt mondják, hogy a mai társadalomban hiányoznak az apák és anyák. Időnként az az érzésem, hogy mi is lemondunk erről a lelki atyaságról, brutálisan a szent dolgok bürokratáivá silányítjuk magunkat, azzal a szomorú következménnyel, hogy magunkra hagyatva érezzük magunkat. Nehezen megy ez az atyaság, ami aztán elkerülhetetlenül kihat a feletteseinkre is, akiket szintén elborítanak az érthető teendők és nehézségek, és így az a veszély fenyegeti őket, hogy formális kapcsolatot tartanak velünk, amelyben inkább a közösség vezetéséről van szó, mint arról, hogy miként élünk mi, emberként, hívőkét és papként.
Mindez – és ezzel befejezem – nem veszi el tőlem mégsem azt az örömet és szenvedélyt, hogy pap lehetek az emberekért és az emberekkel. Ha olykor pásztorként nincs is bárányszagom, mindannyiszor meghatódom nyájamon, amely nem vesztette el pásztorszagát! Milyen szép, Szentatyám, amikor észrevesszük, hogy a bárányok nem hagynak magunkra minket, ott van náluk lényünk fokmérője, és ha esetleg a pásztor elhagyja az ösvényt és elréved, ők megragadják, és kézen fogva segítik. Sosem szűnök meg hálát adni az Úrnak, amiért mindig megment minket az ő nyája által, azon nyáj által, amelyet ő bízott ránk, az egyszerű, jó, alázatos és derűs emberek által, azon nyáj által, amely a pásztor valódi kegyelme.
Bizalmasan juttattam el Önhöz ezt a pár egyszerű gondolatot, mert Ön közel van a nyájhoz, képes megérteni, és továbbra is tud minket segíteni, támogatni. Imádkozom Önért, és köszönetet mondok Önnek azokért a „fülhúzásokért” is, amelyeket szükségesnek tartok utamhoz. Áldjon meg engem, Ferenc pápa, imádkozzon értem és plébániáimért!” Aláírás, és a végén az a pásztorokra jellemző gesztus: „Küldök egy kis anyagi hozzájárulást. Imádkozzon a közösségeimért, különösen néhány súlyos betegért, és néhány családért, akik anyagi s egyéb nehézségekkel küzdenek. Köszönöm!”
Ez a mi egyik testvérünk. Nagyon sok ilyen van, nagyon sok! Biztosan itt is. Sokan. Ez mutatja az utat, mi pedig haladjunk előre! Ne veszítsétek el az imát! Imádkozzatok, ahogy csak tudtok, és ha elalszotok a tabernákulum előtt, azon is áldás van! De imádkozzatok, ne veszítsétek el ezt! Nem veszítsétek el, hogy engedjétek nézni magatokat Mária által, és ti is tekintsetek rá, mint anyára! Ne veszítsétek el buzgóságotokat, igyekezzetek… Ne veszítsétek el a közelséget az emberekhez, sem a rendelkezésre állást, de hadd mondjam nektek, ne veszítsétek el a humorérzéketeket sem!
És gyerünk tovább!