2016. július 15., péntek

Jézus Szent Vére 11.



Hogy bennünket minden üldözésben bátorsággal felvértezz


Bátorító hivogatás a dogmatikus teológia tanulmányozására

Sokan megijednek, ha görög, vagy latin kifejezésekkel találkoznak. A szakkifejezés: theologia azt jelenti: beszéd Istenről, vagy Isten beszéde. A címben az első jelentés értelmében használjuk, mert itt Isten hozzánk intézett üzeneteinek értelmét tudományos alapokon fejtjük ki. A teológia szakterületei: dogmatikus teológia, morális teológia, biblikus teológia. A dogmatikus jelző azt jelenti, hogy ezen a szakterületen Istennek a hitigazságokra vonatkozó kinyilatkoztatásait vizsgáljuk, mit, hogyan, miért kell hinnünk. Az egyes hittételek tartalmát pontosan kifejtjük, utána bemutatjuk, hogy erről a kérdésről a történelem folyamán mások hogyan vélekedtek. Felsoroljuk, hogy Isten könyve, a Biblia melyik lapján találjuk meg a tétel igazságát kifejezetten, egyértelmű szavakkal. Megvizsgáljuk, mit mondanak a tételről a Szenthagyományt közvetítő egyházatyák. Befejezésül megvizsgáljuk, a hit által megszentelt ész mit tud a tételről kifejteni. Előadás sorozatom 2014.évben is folytatódik. Szívesen várom az új hallgatóként csatlakozni kívánókat. Előadásaim minden pénteken 18-19 óráig tartanak. A helyszín: pesti ferences templom Greccio hittanterme. Szíves szeretettel hívok és várok mindenkit, aki szeretné jobban megismerni hitét és annak tartalmát, hogy jobban és biztosabban tudja megvédeni azt.


Himnusz CCXXVIII.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Ó, boldog Róma, két apostol városa:
drága vérüktől bíbor színben pompázol!
Mindennél szebb vagy, szebb, mint az egész világ!
Nem saját fényed, – szentjeidnek érdeme,
vértanúságuk szentelte meg földedet.
Hozzátok esdünk, dicsőséges vértanúk,
Péter apostol, s földünk szép virága, Pál,
mennyei udvar diadalmas hősei,
védjenek minket hathatós imáitok,
és segítsetek, hogy az égbe juthassunk.
Légyen dicsőség örök Atyaistennek,
Egyszülöttjének dicséret és hatalom;
és a Szentlélek is áldassék veletek:
egy s oszthatatlan, áldott örök Háromság,
üdvödet zengjük végtelen időkön át. Ámen.


Ferenc pápa váratlan látogatást tett a Pápai Latin-Amerika Bizottságnál



Ferenc pápa váratlan látogatást tett a Pápai Latin-Amerika Bizottságnál


Ferenc pápa egy vidám pillanata

Hihetetlen meglepetés volt, amit Ferenc pápa okozott – így nyilatkoztak a Pápai Latin-Amerika Bizottság lelkes munkatársai a pápa látogatásáról. A Szentatya szerdán délelőtt 9 óra után kopogtatott a Vatikánhoz vezető széles úton, a Via della Conciliazione-n található iroda ajtaján. Éppen az Irgalmasság szentévének következő bogotai szertartásairól tartottak megbeszélést a vatikáni szerv munkatársai.
„Csak be akartam ugrani hozzátok”
Az érzelmektől meghatott arcok láttán Ferenc pápa a váratlan látogatások bejelentésére használt tipikus latin-amerikai kifejezést használt: „Csak be akartam ugrani hozzátok”. Egyszerű és szívélyes „Jó reggelt”-tel köszöntötte a jelenlevőket és kérte, hogy szeretne részt venni a megbeszélésen. Az egyik munkatárs értesítette az alelnökség megbízott titkárát Guzmán Carriquiry professzort, aki fogadta a pápát.
„Van egy kis időd, hogy beszéljünk?”
Ferenc pápa belépve a professzor irodájának ajtaján azt kérdezte: „Van egy kis időd, hogy beszéljünk?”. Ezt követően félórás magán megbeszélést tartottak, majd a pápa a Bizottság minden alkalmazottját üdvözölte és mindenkivel röviden elbeszélgetett. Nagyon családias találkozó volt, amely során a Szentatya felidézte emlékeit, amelyeket Buenos Aires érsekeként tett a Bizottságnál. Természetesen nem hiányozhatott a fotók, selfie-k készítése és néhány humoros megjegyzés és vicc a találkozóról.
„Isten kezében vagyunk”
Míg Ferenc pápa a Bizottság elnökével folytatott négyszemközti megbeszélést, a vatikáni biztonsági szerv egyik tagja a munkatársak kérdéseire válaszolva elmondta, hogy a vatikáni egészségügyi központban végzett fogászati vizsgálat után a Szentatya kifejezte szándékát, hogy ellátogasson a Pápai Latin-Amerika Bizottsághoz. Annak ellenére, hogy tájékoztatták a bonyolult biztonsági előírásokról, a pápa egy vitathatatlan érvvel válaszolt: „Ne aggódj, Isten kezében vagyunk”


Évközi tizenötödik hét péntekje



Évközi tizenötödik hét péntekje


A zsidó törvények közül számos előírás vonatkozott a szombati nyugalomra. Számukra ez a hét utolsó napja, amelyet annak emlékére és tiszteletére kell teljes nyugalomban tölteni, hogy a teremtéskor, munkája befejeztével Isten is megpihent a hetedik napon. A szombat az Úr napja, amelyet a táplálkozásra fordított időt leszámítva egészen Istennek kell szentelni, ezért e napon tartózkodni kell mindenféle munkavégzéstől vagy olyan tevékenységtől, ami fáradtsággal jár. A zsidók meglehetősen szigorúan vették, hogy ezt a napot valóban Istennek adják, Isten tiszteletére szenteljék.
Mindezek fényében jobban megértjük, hogy mi lehetett a problémája a mai evangéliumban szereplő farizeusoknak. Munkának tekintették Jézus tanítványainak tevékenységét, a kalászok leszedését. Mindannyian érezzük az ilyen minősítés túlzását és azt a szándékot, hogy kicsinyes módon próbálnak belekötni Jézusba. Úgy gondolják, hogy egy igazi rabbinak még az ilyen apróságokra is oda kell figyelnie és nem engedhet meg ilyesmit tanítványainak.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Ó, isteni fényesség, a te megmérhetetlen szereteteddel nyisd meg lelkünket a hitnek, hogy téged igazán megismerjünk. Tágítsd ki szívünket, hogy téged befogadhasson! Ihless bennünket, hogy tiszta szeretettel keressünk téged, benned megpihenjünk, és veled egyesüljünk, mint ahogy egyek a tagok a testben a fejjel, és amint egy a szőlővessző a tőkével. Engedj a te erődből és a te kegyelmedből élni mindvégig, míg csak el nem jutunk szent színed látására!
Granadai Szent Lajos
 


2016. július 14., csütörtök

Jézus Szent Vére 10.



Tegnap Izajás prófétával együtt gondolkodtunk, elmélkedtünk Isten titokzatos gondviseléséről, amely akkor is megvalósul, ha ránk támadnak a gonoszok, hiszen ők is csak eszköz Isten kezében. Érezzük azonban, hogy ez a megértés sem óv meg attól a sebzéstől, mely szívünket érte, s azon túl, amit megérthetünk, marad valami fájón megérthetetlen is ebben a titokban, amely miatt Istent távolinak, megközelíthetetlennek érezzük.

A tegnapi elmélkedés, ha nem egészül ki a maival, és ha megállunk a tegnapi megértésénél, megsejtésénél, akkor nem az üdvösség, hanem a kárhozat útján járunk. Hiszen ahogy haladunk előre a lelki élet útján, egyre fönségesebb magasságok és egyre szédítőbb mélységek tárulnak föl benne. Bálványimádás lenne, ha leragadnánk tegnapi istenképünknél, nem véve tudomást arról, hogy mindaz, amit megérthetünk Isten titkaiból, töredékes marad itt a földön, s csak egy láncszem lehet a nagy megértés bevezetőjeként, amikor már nem tükör által homályosan látunk, hanem színről színre... Életünk végéig kell tehát elmélkednünk az Írásokról, hogy halálunk pillanatában az addig tartó elmélkedésláncolat egyszer s mindenkorra a végső és végérvényes valósághoz kapcsolódva igazolást nyerjen, kiegészüljön és eljusson a tökéletes beteljesedésre, „ex umbris et imaginibus ad veritatem”, az árnyakból és képekből az igazságra (Newman bíboros sírfelirata).

Ahelyett tehát, hogy szűkös értelmünkkel tovább kutatnánk az isteni gondviselés kifürkészhetetlen misztériumát, más módon kell folytatni Isten arcának keresését: Izajással együtt az ő gondviselő karjaiba vetve magunkat, az imádás végtelen magaelhagyásában. Végy karjaidba, Teremtőm! Ott és csakis ott nyugszik meg az én lelkem. Már nemcsak gondolkodom tetteidről, hanem egészen átadom magam neked... Te hívsz a mai Evangéliumban szent Fiad által: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket.”


Himnusz CCXXVII.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Háromszor három óra már
az Úr kegyelméből lejár:
ki három és egy teljesen,
őt áldjuk dallal lelkesen.
Isten szentséges titkait
hűséggel tartsa tiszta szív:
Szent Péter itt a mesterünk,
gyógyító csodával tanít.
Lélekben zsoltározva így
a szent apostolok nyomán,
Krisztustól kérjünk általuk
a gyenge lábnak új erőt.
Dicsérjük őt, ki jó Atyánk,
és egyszülött örök Fiát,
s a Szentlelket, ki vigaszunk
meg nem szűnő időkön át. Ámen.


Pénteken szentelik püspökké Pintér Gábor belarussziai apostoli nunciust



Pénteken szentelik püspökké Pintér Gábor belarussziai apostoli nunciust


Július 15-én, pénteken 10.30 órakor a váci székesegyházban dr. Pintér Gábor pápai prelátust, szentszéki diplomatát, a váci egyházmegye papját, a Belarusz Köztársaság apostoli nunciusát püspökké szenteli Pietro Parolin bíboros, szentszéki államtitkár, a vatikáni diplomácia első számú vezetője.


Ferenc pápa május 13-án kelt bullájával belarussziai apostoli nunciussá (pápai nagykövetté) nevezte ki, és egyben püspökké és az egykori velebusdói érsekség címzetes érsekévé emelte Pintér Gábor pápai prelátust, szentszéki diplomatát, a váci egyházmegye papját.
Pintér Gábort – saját kérésére – Vácott szenteli püspökké Pietro Parolin bíboros, szentszéki államtitkár, a vatikáni diplomácia első számú vezetője 2016. július 15-én. A társszentelők Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek, valamint Beer Miklós váci megyéspüspök lesznek (egy püspököt három püspöknek kell fölszentelnie az egyházi törvény és a liturgikus előírások szerint). A szentelési szertartás 10 óra 30 perckor kezdődik.
Magyarországon először fordul elő, hogy egy apostoli nunciust a saját egyházmegyéjében szentelnek föl püspökké. „Rendkívül büszkék vagyunk mind Gábor atyára, mind arra a megtiszteltetésre, amely szentelése által éri a Váci Egyházmegyét” – hangsúlyozta Beer Miklós váci megyéspüspök a kinevezés nyilvánosságra hozatalakor.
A szentelési szertartáson számos hazai és külföldi, világi és egyházi méltóság vesz részt. Orbán Viktor miniszterelnököt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke képviseli; rajta kívül a kormányból Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár vesz részt.  Jelen lesz Perényi János, Magyarország ausztriai nagykövete és Andrej Avramenko, a Belarusz Köztársaság magyarországi nagykövetségének első tanácsosa.
Egyházi részről a 34 püspök és bíboros között itt lesz Erdő Péter bíboros-prímás, esztergom-budapesti érsek, Veres András győri püspök, a  Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke; továbbá Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek, az osztrák püspöki konferencia elnöke, Tadeusz Kondrusiewicz minszki érsek, a belarusz püspöki konferencia elnöke; Alberto Bottari de Castello magyarországi és Peter Stephan Zurbriggen ausztriai apostoli nuncius; Juliusz Janusz korábbi magyarországi nuncius; a magyar püspöki kar tagjai, valamint több Kárpát-medencei magyar püspök is.
Pápai bulla
Pápai bulla FERENC PÜSPÖK, ISTEN SZOLGÁINAK SZOLGÁJA, kedves fiának, PINTÉR GÁBOR váci egyházmegyebeli klerikusnak, eddigi nunciatúrai tanácsosnak, a Belarusz Köztársaságba kinevezett apostoli nunciusnak, valamint VELEBUSDÓI választott érseknek üdvözletét és apostoli áldását küldi.
Kegyes szeretettel a hívek vallásosságának növelésére, és az Egyház mennyei kincseivel a lelkek üdvösségére törekedvén, Feléd irányítjuk, kedves Fiunk, figyelmünket, aki a szeretett Váci Egyházmegyében emelkedtél áldozópapi méltóságra, és jártasságot szereztél a Szent Teológiai tudományokban, majd az Apostoli Szentszék hasznára a haiti, bolíviai, svéd és franciaországi, a Fülöp-szigeteki majd végül az ausztriai pápai követségeken végeztél igen jelentős és sikeres munkát.
Figyelembe véve egyedülálló emberi, keresztényi és papi tulajdonságaidat és adottságaidat, nemkülönben az ügyintézésben való jártasságodat, valamint a különböző, felmerülő kérdések megoldásában való tehetségedet és az Egyház iránti szeretetedet, méltán látszol a szemünkben alkalmasnak arra, hogy előlépj a püspöki szolgálatra.
Éppen ezért legfőbb tekintélyünkkel ezen bulla erejénél fogva kinevezvén téged a Belarusz Köztársaság apostoli nunciusává, címzetes VELEBUSDÓI érseki méltóságra emelünk, megadván a megillető jogokat és rád ruházván az ahhoz tartozó kötelezettségeket.
Ami püspökké szentelésedet illeti, szívesen megengedjük, hogy a püspöki rendet bárhol Róma városán kívül a liturgikus előírások megtartása mellett, bármely katolikus püspöktől felvedd. Előbb azonban kötelességed legyen hitvallást és irántunk, valamint utódaink iránti hűségesküt tenni, az egyházi törvények előírásai szerint.
Biztosra vesszük, hogy egész püspöki buzgólkodásodat Gábriel arkangyal közbenjárására úgy akarod Istennek ajánlani, hogy Isten segedelmével méltónak bizonyulj őt dicsőséges védelmezőként bírni a mennyben. Teljes szívből kívánjuk, Szeretett Fiunk, hogy szüntelenül hirdesd a Krisztusban hívőknek az Úr csodálatos nagy tetteit, akiknek hűséges és szorgos mindennapi szolgálatoddal: szóval és példával hasznukra légy.
Kelt Rómában, Szent Péternél, az Úr 2016. esztendejében, május hó 13-án, az Irgalmasság Jubileumi Szentévében, pápaságunk negyedik évében.
Ferenc Pápa
Pintér Gábor családja a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Csépáról származik. Ő maga Kunszentmártonban született 1964. március 9-én. 1988. június 11-én szentelték pappá a Váci Egyházmegye szolgálatára. Teológiai doktorátust szerzett.

1996. július 1-jén lépett a Szentszék diplomáciai szolgálatába. 2005. július 1-jén nunciatúrai tanácsosnak, 2007. március 30-án pápai prelátusnak nevezték ki. Az elmúlt két évtizedben Haitin, Bolíviában, Skandináviában, Franciaországban, a Fülöp-szigeteken és 2010. május 1-jétől Ausztriában, mint az ausztriai Apostoli Nunciatúra első tanácsosa teljesített szolgálatot.
A magyar nyelven kívül kiválóan beszél olaszul, angolul, németül, spanyolul, franciául, oroszul, svédül és haiti kreol nyelven.


Évközi tizenötödik hét csütörtökje



Évközi tizenötödik hét csütörtökje


A mennyei Atyát magasztaló imáját azzal fejezte be, hogy az Atya mindent átadott neki, azaz a Fiúnak. Ő tehát az, aki közvetíti minden ember számára az üdvösségre vezető igazságot. Ezen igazság birtokában és annak hirdetőjeként mondja Jézus: „Jöjjetek hozzám mindnyájan! Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű és nyugalmat talál lelketek.”
Jézus korában a vallási ismeretek elsajátítására úgy volt lehetősége valakinek, hogy csatlakozott egy rabbi, egy tanító csoportjához, s mellette, az ő „iskolájában” megtanulhatta a törvények értelmezését és a törvény szerinti életet. Jézus is ilyen csatlakozásra szólítja fel az embereket. Mindenkit magához hív, hogy tőle tanuljanak. Ennek hátterében az húzódik meg, hogy a törvények ismerőjének és hiteles értelmezőjének tartja önmagát, ezért joga van arra, amit a hivatalos rabbik is tesznek, az emberek tanítására. Törvénymagyarázata, amely sok esetben eltér a megszokottól, több vita forrása lesz a későbbiekben, mivel a hivatalos tanítók egyre többször igyekeznek abba belekötni.
A nép viszont egyre nagyobb csodálattal hallgatja Jézust, mert megérzik a szavaiból áradó isteni igazságot és erőt, s felismerik szavaiban azt az útmutatást, amely által az üdvösségre juthatnak.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Segíts rajtam Uram, hogy tudjak erős lenni, amikor jön a megpróbáltatás órája! Tégy erőssé és nagylelkűvé, hogy ne jajveszékeljek és ne kerüljem el azt, aminek történnie kell! Erősen szembe nézve a kereszttel, mondom: Atyám, a te hívásodat szeretném benne fölfedezni!
Romano Guardini
 


2016. július 13., szerda

Jézus Szent Vére 9.



Hogy a bensőség szellemét
és a szent összeszedettség kegyelmét nekünk megadjad



Az égő csipkebokor jelenetében a keresztény nép kezdettől fogva előképet látott: Szűz Mária az égő csipkebokor, az isteni szeretet tüzében megtisztított értékes arany, aki ölében egy még értékesebb ajándékot hordoz. Ég, de nem ég el. A Szentlélek ereje tölti be, és Isten Egyszülött Fiát nyújtja a világnak. Mózes eltakarja arcát és leveszi saruját, mint ahogyan mi is tisztelettel letérdelünk az oltáriszentség előtt. A csipkebokorból megszólaló hang megerősíti Mózest, és bennünket is megerősít: „Én veled leszek.” Az Egyház küldetése, hogy Szűz Mária példájára és oltalma alatt hordozza, hirdesse a velünk élő Istent, az értünk meghalt és feltámadt Jézus Krisztust. Tisztelettel közelítünk hitünk e titkához.



Himnusz CCXXVI.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Dicsérjük dallal az Urat,
buzgó készséggel lelkesen:
az óra, íme, délre jár
s bennünket imádságra hív.
Ez szent idő: az áldozat,
boldog Bárány, keresztre száll
és híveit megváltva most
dicsőségünket szerzi meg.
E fénytől, mely tűzőn ragyog,
homályba hull a déli ég:
szívjuk szívünkbe lelkesen
kegyelme lángját s erejét.
Dicsérjük őt, ki jó Atyánk,
és egyszülött örök Fiát,
s a Szentlelket, ki vigaszunk
meg nem szűnő időkön át. Ámen.


Ferenc pápa második elmélkedése a papoknak: Az irgalmasság fogadóhelye



Ferenc pápa második elmélkedése a papoknak: Az irgalmasság fogadóhelye


Június 1. és 3. között zajlott Rómában a papok és szeminaristák szentévi találkozója, amelyre több mint hatezren érkeztek. Ferenc pápa június 2-án a Santa Maria Maggiore-bazilikában tartotta számukra második elmélkedését, amelyet teljes egészében közlünk.


Miután imádkoztunk azért a „szégyenkező méltóságért” és „méltóságos szégyenkezésért”, amely az isteni irgalmasság gyümölcse, haladjunk tovább a mostani elmélkedéssel az „irgalmasság fogadóhelyéről”. Egyszerű dologról van szó. Elegendő lenne egyetlen mondatot mondanom, és már mehetnék is, mert egyetlen mondat kifejezi a lényeget: az irgalmasság fogadóhelye a bűnünk. Ilyen egyszerű!
Gyakran előfordul, hogy bűnünk olyan, mint egy levesszűrő vagy mint egy lyukas korsó, amelyből gyorsan kifolyik a kegyelem: „Mert kétszeres gonoszságot követett el népem: elhagytak engem, az élő víz forrását, azért, hogy ciszternákat ássanak maguknak, ciszternákat, amelyek megrepedeznek, így nem tarthatják meg a vizet” (Jer2,13). Ezért van szükség, amint az Úr világosan megmondja Péternek, „hetvenszer hétszer megbocsátani”. Isten nem fárad bele a megbocsátásba, egyedül mi vagyunk azok, akik belefáradunk abba, hogy bocsánatot kérjünk. Isten nem fárad bele a megbocsátásba, akkor sem, ha látja, hogy kegyelmének nem sikerül erős gyökereket eresztenie szívünk földjébe, akkor sem, ha látja, hogy a föld kemény, gazos és köves. Egyszerűen azért, mert Isten nem pelagiánus, ezért nem fárad bele a megbocsátásba. Ismét elkezdi vetni irgalmasságát és bocsánatát, újrakezdi, újrakezdi és újrakezdi… hetvenszer hétszer.
Újjáteremtett szívek
De egy további lépést is tehetünk Isten irgalmasságát illetően, aki mindig „nagyobb a szívünknél”, nagyobb a bűntudatunknál. Isten nemcsak nem fárad bele a megbocsátásba, hanem meg is újítja a tömlőt, amelybe befogadjuk bocsánatát. Új tömlőt használ irgalmasságának új borához, nehogy olyan legyen, mint egy foltozott ruha vagy egy elhasznált tömlő. Ez a tömlő pedig nem más, mint az ő irgalmassága: az ő irgalmassága, amennyiben megtapasztaljuk magunkban, és amennyiben másokat segítve gyakorlatba ültetjük. A szív, amely befogadta az irgalmasságot, nem egy foltozott, hanem egy új, újjáteremtett szív. Erről a szívről beszél Dávid: „Teremts bennem tiszta szívet, újítsd meg bennem az erős lelket” (Zsolt 50,12). Ez az új, újjáteremtett szív jó edény. A liturgia az egyház lelkét fejezi ki, amikor ezt a szép imát mondatja velünk: „Istenünk, te csodálatosan megteremtettél minket képedre, és még csodálatosabban megújítottál és megváltottál minket” (húsvét vigíliája, könyörgés az első olvasmány után). Vagyis ez a második teremtés csodálatosabb az elsőnél! Ez a szív tudja, hogy újjáteremtetett, mivel nyomorúsága egybeolvadt Isten megbocsátásával, s ezért már „olyan szív, amely befogadta az irgalmasságot, és maga is irgalommal fordul másokhoz”. Így van: megtapasztalja a sebére és bűnére gyakorolt jótékony hatásait a kegyelemnek, érzi, hogy az irgalom megbékélteti bűnét, szeretettel árasztja el szárazságát és felébreszti reményét. Ezért amikor ugyanennek a kegyelemnek segítségével és vele egy időben megbocsát annak, aki tartozik neki valamivel, amikor megszánja azokat, akik szintén bűnösek, akkor ez az irgalom gyökeret ver a jó földben, amelyben a víz nem vész el, hanem életet ad. Ennek az irgalmasságnak a gyakorlásában, mely helyrehozza mások rosszaságát, senki sem tudja jobban segíteni meggyógyulását annál, mint aki elevenen tartja azt a tapasztalatot, hogy vele is irgalmasságot gyakoroltak ugyanannak a rossznak a terén. Nézz magadra, idézd fel történetedet, tekintsd végig élettörténetedet, és sok irgalmasságra fogsz lelni benne! Látjuk, hogy azok között, akik függőségük leküzdésén dolgoznak, rendszerint a megmenekültek azok, akik jobban megértik, segítik és kérik a többieket. A legjobb gyóntató rendszerint az, aki jobban gyónik. Feltehetjük magunknak a kérdést: én hogyan gyónok? Szinte az összes nagy szent nagy bűnös volt, vagy, mint Kis Szent Teréz, tudatában voltak: egyedül Isten előzetes kegyelmének köszönhetik, hogy nem azok.
Így az irgalmasság igazi edénye maga az irgalom, amelyet ki-ki befogadott, és amely újjáteremtette szívét, az ilyen szív az az „új tömlő”, amelyről Jézus beszél (vö. Lk 5,37), „a megtisztított kút”.
Jézusnak, a Fiúnak a misztériumához érkeztünk, aki az Atya testté lett irgalmassága. Az irgalmasság fogadóhelyének végérvényes képét a feltámadt Úr sebein keresztül találjuk meg, ez az Isten által helyreállított bűn lenyomata, amelyet nem lehet teljesen megszüntetni, de nem is fertőződik el: nem gennyes seb, hanem már csak sebhely. Az Úr sebhelyei. Szent Bernátnak van két nagyon szép beszéde az Úr sebeiről. Ott, az Úr sebeiben találjuk meg az irgalmasságot. Bernát bátran mondja: Elveszettnek érzed magad? Rossznak érzed magad? Lépj be ott, lépj be az Úr zsigerei közé, ott irgalomra találsz! A sebhelyek „érzékenységében”, amelyek nagy fájdalom nélkül emlékeztetnek sérülésünkre és a gyógyulásra anélkül, hogy elfeledkeznénk törékenységünkről, ott van az isteni irgalmasság székhelye: a mi sebhelyeinkben. Az Úr sebei máig megvannak, magával vitte őket: gyönyörűséges testén nincsenek véraláfutások, de a sebhelyeket magával akarta vinni. És a mi sebeink. Mindannyiunkkal előfordul, hogy amikor orvoshoz megyünk, és van valamilyen sebhelyünk, ő megkérdezi: „Ez a sebészi beavatkozás miért történt?” Nézzünk a lélek sebhelyeire: ez a beavatkozás Neked köszönhető, a te irgalmadnak, te gyógyítottad be… A feltámadt Krisztus érzékenységében, aki megőrizte sebeit, nemcsak a kezén és lábán, hanem a szívében is, mely egy sebzett szív, benne találjuk meg a bűn és kegyelem igaz értelmét. Ott, a sebzett szívben. Amikor az Úr sebzett szívét szemléljük, mi tükröződünk őbenne. Hasonlítanak egymásra: a mi szívünk és az övé, mert mindkettő sebzett és feltámasztott szív. Tudjuk azonban, hogy az övé csupa szeretet, és azért szúrták át, mert elfogadta, hogy megsebezzék; a mi szívünk pedig csupa seb, amely meg fog gyógyulni, mert elfogadta, hogy szeressék. Ebben az elfogadásban alakul ki az irgalmasság fogadóhelye.
Szentjeink befogadták az irgalmasságot
Jót tehet nekünk, ha másokra is tekintünk, olyanokra, akik engedték, hogy Isten irgalmassága újjáteremtse szívüket, és ha megnézzük, milyen „fogadóhelyen” fogadták be azt.
Szent Pál a törvény által kialakított ítélkezésének kemény és hajthatatlan fogadóhelyén fogadta az irgalmat. Ítéletének keménysége arra ösztönözte, hogy üldöző legyen. Az irgalmasság olyanná alakítja, hogy egyfelől a legtávolabbiak, a pogány gondolkodásúak keresőjévé válik, másfelől pedig a legmegértőbb és legirgalmasabb lesz azokhoz, akik olyanok, amilyen ő volt. Pál arra is vágyott, hogy átkozott legyen, csak hogy övéit megmenthesse. Ítélkezése úgy átalakult, hogy „önmaga felett se ítélkezzen”, hanem engedje, hogy Isten tegye igazzá, aki nagyobb az ő lelkiismereténél, Jézus Krisztusra tekintve, aki hűséges pártfogó, és akinek szeretetétől semmi és senki nem választhat el. Pálnak radikális az ítélete Isten feltétlen irgalmáról, aki begyógyítja a legmélyebb sebet, azt, melynek következtében két törvényünk van (az egyik test, a másik a Lélek törvénye), és azért ilyen radikális, mert az, ami befogad, az az igazság feltétlenségére érzékeny mentalitás, mely épp ott sérült, ahol a törvény és a világosság csapdává válnak. A híres „tövis”, melyet az Úr nem vesz ki belőle, az a fogadóhely, ahol Pál befogadja Isten irgalmasságát (vö. 2Kor 12,7).
Szent Péter viszont abba az elbizakodottságába fogadta be az irgalmat, hogy ő egy okos, megfontolt ember. Megfontolt volt, a halászember biztos, kipróbált jó érzékével, aki tapasztalatból tudja, mikor lehet halászni és mikor nem. Ez annak az embernek a megfontoltsága, aki, amikor belelkesül attól, hogy a vízen jár, és csodás halfogás részesévé válik, és túlságosan is önmagára figyel, tud segítséget kérni az egyetlentől, aki megmentheti. Ez a Péter a lehető legmélyebb sebében nyer gyógyulást, abban, hogy megtagadta barátját. Pál szemrehányása, amikor szóvá teszi Péter kétszínű magatartását, talán ehhez köthető. Úgy tűnhet, Pál azt érezte, hogy ő volt a rosszabb, „mielőtt” megismerte Krisztust; Péter viszont, az után, hogy megismerte, megtagadta… Mindazonáltal az, hogy éppen ezen a ponton nyert gyógyulást, irgalmas pásztorrá alakította Pétert, szilárd sziklává, amelyre mindig lehet építeni, mert ő egy törékeny szikla, mely gyógyulást nyert, nem olyan szikla, amely a maga erejével a gyengébb elbotlását okozza. Péter az az apostol, akit az Úr az evangéliumban legtöbbször dorgál meg. Ő kapja a legtöbb „ütlegelést”. Az Úr állandóan bírálja, az utolsóig: „Mit törődsz vele? – veti a szemére –, te kövess engem” (Jn 21,22). A hagyomány szerint Jézus ismét megjelenik neki, amikor éppen menekül Rómából. Az, hogy Pétert fejjel lefelé feszítették meg, talán a legbeszédesebb jele ennek a fogadóhelynek, a keményfejűségnek: hogy be tudja fogadni az irgalmasságot, lehajtja fejét, miközben a legnagyobb tanúságát adja Ura iránti szeretetének. Péter nem azzal akarja befejezni életét, hogy: „megtanultam a leckét”, hanem azzal, hogy: „mivel a fejem sosem tanul a leckéből, lehajtom.” Mindennél magasabban pedig az Úr által megmosott lába áll. Péter számára a lába az a fogadóhely, amelyen keresztül befogadja az irgalmasságot barátjától és urától.
Szent János azon gőgjében nyer gyógyulást, hogy tűzzel akarja a rosszat helyrehozni, de végül olyanná válik, aki azt írja, hogy „gyermekeim”, és olyan nagypapává válik, aki csak szeretetről beszél, pont ő, aki a „mennydörgés fia” volt (Mk 3,17).
Szent Ágostont abban a nosztalgiájában gyógyította meg Isten, hogy későn érkezett a találkára: emiatt sokat szenvedett, és ebben a nosztalgiában nyert gyógyulást. „Későn szerettelek meg”; és megtalálja annak kreatív módját, hogyan töltse meg szeretettel az elvesztegetett időt: megírja a Vallomásokat.
Assisi Szent Ferenc egyre jobban befogadja az irgalmasságot élete sok szakaszában. A végleges fogadóhely, mely valóságos sebekké vált, nem annyira az volt, hogy megcsókolta a leprást, vagy hogy egybekelt a szegénység úrnővel, vagy hogy minden teremtményt testvérének és nővérének érzett, hanem az, hogy irgalmas csendben meg kellett őriznie az általa alapított rendet. Ebben látom Ferenc kimagasló hősiességét: irgalmas csendben meg kellett őriznie az általa alapított rendet. Ez az ő nagy fogadóhelye az irgalmassággal szemben. Ferenc azt látja, hogy testvérei között szakadás támad, és magát a szegénységet tűzik zászlajukra. Az ördög eléri, hogy a legszentebb dolgok megvédése miatt, de rossz szellemben, veszekedjünk egymással.
Loyolai Szent Ignác a maga hiúságában nyer gyógyulást. Márpedig ha ez volt az ő edénye, elképzelhetjük, milyen hatalmas volt a dicsőségvágya, amely aztán átalakíttatott Isten nagyobb dicsőségének keresésévé!
Az Egy falusi plébános naplója című könyvében Bernanos egy vidéki plébános életét mutatja be, a szent ars-i plébános alakjától véve az ötletet. Van két igen szép szövegrész, amelyek legmélyebb gondolatait tárják fel hirtelen támadt betegségének utolsó időszakában: „Az utolsó hetekben, az utolsó hónapokban, melyeket Isten majd megad nekem, ameddig csak képes vagyok a vállamon viselni egy plébánia gondját, […] nem fogok annyit gondolni a jövőre, a jelenért fogok dolgozni. Úgy érzem, ez a fajta munka illik hozzám […]. Mert csak a kis dolgokban van sikerem, és én, akit a nyugtalanság annyiszor próbára tett, most kénytelen vagyok bevallani, hogy a kis örömökben mindig diadalmaskodom.” Vagyis ő az irgalmasság kicsinyke edénye, a lelkipásztori élet kis örömeihez kötődik, ahol az Atya végtelen irgalmasságát befogadhatjuk és apró tettekben gyakorolhatjuk. A papok apró tettei! Egy másik részlet pedig így szól: „De már mindegy, vége van! Az a bizalmatlanságféle, melyet önmagammal, egyéniségemmel szemben éreztem, szétfoszlott, azt hiszem, örökre. Ez a küzdelem véget ért. Már nem is értem. Kibékültem önmagammal, ezzel a szegény tetemmel. Az embernek sokkal könnyebb gyűlölnie önmagát, mintsem gondolják. A kegyelem az, ha elfelejti magát. De ha minden gőg meghalna bennünk, a kegyelmek kegyelme az lenne, ha alázatosan szeretnénk önmagunkat, mint Jézus Krisztus bármelyik szenvedő tagját.” Ilyen tehát az edény: „Alázatosan szeretni önmagunkat, mint Jézus Krisztus bármelyik szenvedő tagját.” Egy szokványos edény, mint egy öreg vizeskorsó, amelyet kölcsönkérhetünk a szegényektől.
Az argentínai boldog Brochero plébános – az én hazámból! –, akit nemsokára szentté avatunk, „engedte, hogy Isten irgalmassága megdolgozza a szívét”. Az ő fogadóhelye saját leprás teste volt. Ő, aki arról álmodozott, hogy majd lóháton halhat meg, miközben átgázol egy hegyi folyón, hogy elvigye a betegek kenetét egy betegnek. Az egyik utolsó mondata ez volt: „Nincs teljes dicsőség ebben az életben.” Érdemes ezen elgondolkodnunk: „Nincs teljes dicsőség ebben az életben.” „Rendkívül örülök annak, amit a látásommal tett, és nagyon megköszönöm neki.” A lepra elvette a látását. „Amikor képes voltam szolgálni az embereket, megőrizte épen és erősen az érzékeimet. Most, hogy már nem vagyok képes, megfosztott az egyik testi érzékszervemtől. Ezen a földön nincs teljes dicsőség, és tele vagyunk nyomorúsággal.” Sokszor félbemaradnak a dolgaink, és ezért mindig kegyelem, ha ki tudunk lépni önmagunkból. Megadatik, hogy „elengedjük a dolgokat”, hogy az Úr megáldja és teljessé tegye. Nekünk nem kell sokat aggódnunk miattuk. Ez lehetővé teszi, hogy megnyíljunk testvéreink fájdalmai és örömei felé. Van Thuán bíboros mondta, hogya börtönben az Úr megtanította neki, hogy meg tudja különböztetni „Isten dolgait”, amelyeknek papként és püspökként magát szentelte életében, amikor még szabadlábon volt, és magát Istent, akinek odaszentelte magát a börtönben (vö. Cinque pani e due pesci [Öt kenyér és két hal], San Paolo, 1997).
Folytathatnánk tovább a sort, és vizsgálhatnánk tovább a szenteket, melyiknek mi volt irgalmasságot befogadó helye. De most térjünk át Szűz Máriára, hiszen az ő házában vagyunk! [A Santa Maria Maggiore-bazilikában – a ford.]
Mária mint az irgalmasság edénye és forrása
A szentek során végighaladva, az irgalmasság edényeit keresve elérkeztünk Szűz Máriához. Ő a legegyszerűbb és legtökéletesebb edény az irgalmasság befogadására és osztására. Az ő szabad igenje a kegyelemre az ellenképe annak a bűnnek, amely a tékozló fiút a semmibe vezette. Ő olyan irgalmasságot hordoz magában, amely egyszerre nagyon az övé, és egyszerre a mi lelkünké, nagyon az egyházé. Ahogyan a Magnificatban énekli: tudja, milyen jósággal tekintett le az ő kicsinységére, és tudja nézni, amint Isten irgalmassága eléri az összes nemzedéket. Meg tudja látni, mi mindent tud végbevinni ez az irgalom, és elfogadottnak érzi magát egész Izraellel együtt eme irgalmasság által. Megőrzi Isten népe iránti végtelen irgalmának emlékét és ígéretét. Az ő Magnificatja egy ép, nem átszúrt szívé, amely anyai irgalmassággal tekint a történelemre és minden emberre.
Azokban a percekben, amelyeket egyedül töltöttem Máriával – ezt a mexikói nép ajándékozta nekem –, a Guadalupei Szűzre tekintve, és engedve, hogy ő nézzen engem, értetek imádkoztam, kedves papok, hogy jó papok legyetek. Ezt már mondtam, sokszor. A püspökökhöz intézett beszédemben elmondtam nekik, hogy hosszan gondolkodtam Mária tekintetének titkáról, az ő gyengédségéről és kedvességéről, amely bátorságot önt belénk, hogy engedjük magunkat elérni Isten irgalmától. Most szeretnélek emlékeztetni benneteket néhány „módjára” annak, ahogyan Mária néz, főként papjaira, mert rajtunk keresztül akar nézni az emberekre.
Mária úgy néz ránk, hogy úgy érezzük, az ölébe fogadott minket. Azt tanítja nekünk, hogy „az egyetlen erő, amely képes meghódítani az emberek szívét, az Isten gyengédsége. Az, ami elbűvöl és vonz, az, ami megadásra bír és legyőz, az, ami megnyit és kiszabadít bilincseinkből, nem az eszközök ereje vagy a törvény keménysége, hanem az isteni szeretet mindenható gyengesége, az ő kedvességének ellenállhatatlan ereje és irgalmasságának visszavonhatatlan ígérete” (Beszéd a mexikói püspökökhöz, 2016. február 13.). Az, amit a körülöttetek élő emberek Mária szemében keresnek, az „olyan öl, amelyben a mindig árva és kitagadott emberek védelmet, otthont keresnek”. És ez az ő nézésével áll összefüggésben: a tér, melyet az ő szeme megnyit, egy öl tere, nem egy bírósági tárgyalóterem vagy egy „szakember” rendelője. Ha időnként észreveszitek, hogy tekintetetek megkeményedett – a munka, a fáradtság miatt… mindenkivel előfordul –, ha bosszankodtok, vagy semmit sem éreztek, amikor az emberekhez mentek, akkor álljatok meg, és nézzetek ismét rá, nézzétek őt a körülöttetek élő leginkább semminek látszó emberek szemével, akik egy ölt koldulnak. Mária pedig meg fogja tisztítani szemeteket minden „lerakódástól”, amely nem engedi, hogy meglássátok Krisztust a lelkekben: kigyógyít benneteket minden rövidlátásból, amely bosszantóvá teszi az emberek szükségleteit, melyek a megtestesült Úr szükségletei, és kigyógyít benneteket minden távollátásból, amely elkerüli a részleteket, a „kisbetűvel” írt lábjegyzeteket, amelyeken az egyház és a család életének legfontosabb dolgai múlnak. Mária nézése gyógyít.
Egy másik „máriás nézésmód” a szövethez kapcsolódik: Mária „szőve” figyel, azt nézi, hogyan lehet egybekapcsolni a jó érdekében az összes dolgot, amit az emberek hozzá visznek. Mondtam a mexikói püspököknek, hogy „a mexikói lélek köpenyébe Isten beleszőtte népetek mesztic fonalával az ő megjelenésének arcát a »Morenitában«” (uott). A lelki élet egyik mestere tanítja, hogy amit Máriáról különleges módon állítunk, azt az egyházról egyetemesen, az egyes lelkekről pedig egyénileg állítjuk (vö. Boldog Etoile-i Izsák: Sermo 51, PL 194, 1863). Látva, ahogyan Isten beleszőtte a Guadalupei Szűz arcát és alakját Juan Diego tilmájába [köpenyébe], kérhetjük őt, szemlélve, ahogyan a mi lelkünket és az egyház életét szőtte. Azt mondják, nem lehet látni, hogyan van „festve” a kép. Olyan, mintha pecsételték volna. Szívesen gondolom azt, hogy a csoda nemcsak a „kép pecsételése vagy ecsettel való festése” volt, hanem az, hogy „az egész köpeny újjáteremtődött”, tetőtől talpig megváltozott, minden egyes fonal – amelyekkel a nők kislány koruktól kezdve megtanulnak szőni, a legfinomabb ruhadarabokhoz pedig az agávé rostjait használják (annak leveleiből készítik a szálakat) –, minden fonal, mely elfoglalta a maga helyét, átalakul, átveszi azt a színárnyalatot, amely kiemeli megszabott helyét, és átszőve más, hasonlóképpen átalakult fonalakkal láthatóvá teszi Mária arcát, egész alakját és környezetét. Ugyanezt teszi az irgalmasság velünk: nem „fest” ránk kívülről kedvező arcot, nem használ photoshopot, hanem saját nyomorúságaink fonalaival – ugyanazokkal! –, és bűneink fonalaival – ugyanazokkal! –, úgy átsző minket atyai szeretettel, hogy lelkünk megújul, és visszanyeri igazi képét, Jézusét! Legyetek hát olyan papok, akik „képesek utánozni Istennek ezt a szabadságát, akik azt választják, ami alázatosan kicsiny, hogy megmutatkozzon az ő arcának fensége, akik képesek utánozni a szövésnek ezt az isteni türelmét, annak az emberségnek a finom fonalaival, amelyet magatok előtt találtok, hogy megjelenjen az az új ember, akire országotoknak szüksége van. Ne engedjétek, hogy magával ragadjon az emberek megváltoztatására való hasztalan törekvés – ez a kísértésünk: »Kérem a püspököt, hogy helyezzen el…« –, mintha Isten szeretetének nem lenne elég ereje ahhoz, hogy megváltoztassa őket” (Beszéd a mexikói püspökökhöz, 2016. február 13.).
A harmadik mód, ahogyan Mária néz, a figyelem: Mária figyelmesen szemlél, egészen odaadja magát, teljesen belebocsátkozik abba, aki előtte áll, mint egy anya, amikor szemét teljesen kisfiára szegezi, aki elmesél neki valamit. Az anyukák is, amikor gyermekük egészen kicsi, utánozzák kicsinyük hangját, hogy segítsék beszélni: kicsivé válnak. „Ahogyan a Guadalupei Szűzhöz fűződő szép hagyomány tanítja – továbbra is Mexikóra utalok –, a »Morenita« megőrzi azok tekintetét, akik szemlélik őt, visszatükrözi azok arcát, akik találkoznak vele. Meg kell tanulnunk, hogy van valami megismételhetetlen minden egyes emberben, akik Istent keresve néznek ránk – nem mindenki egyformán néz minket! A mi feladatunk az, hogy ne tegyük magunkat áthatolhatatlanná e tekintetek számára” (uott). Az a pap, aki áthatolhatatlanná teszi magát az ilyen tekintetek számára, az be van zárkózva önmagába. „Meg kell őriznünk magunkban mindegyiküket, szívünkbe kell zárnunk, védelmeznünk kell őket. Csak az az egyház képes Istenről beszélni az embereknek, amely képes megőrizni az ajtaján kopogtató emberek arcát” (uott). Ha nem vagy képes megőrizni az ajtódon kopogtató emberek arcát, nem leszel képes Istenről beszélni nekik. „Ha nem ismerjük meg szenvedéseiket, ha nem vesszük észre szükségleteiket, semmit sem tudunk felkínálni nekik. A gazdagságunk csak akkor árad feléjük, ha találkozunk a koldulók kicsinységével, és ez a találkozás pásztori szívünkben jön létre” (uott). Mondtam a püspököknek, hogy figyeljenek rátok, papjaikra, „ne engedjék, hogy magányosak, magatokra maradtak legyetek, a szívet felemésztő világiasság martalékául adva” (uott). A világ figyel minket, de csak azért, hogy „felemésszen”, hogy fogyasztóvá alakítson minket… Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy figyelmesen, önzetlen, ingyenes tekintettel nézzenek minket.
„Vigyázzatok – mondtam a püspököknek –, és tanuljatok meg olvasni papjaitok szeméből, hogy együtt örüljetek velük, amikor örömmel mesélik el, amit »tettek és tanítottak« (Mk 6,30), és azért is, hogy ne húzódjatok vissza tőlük, amikor egy kissé megalázottnak érzik magukat, és csak sírni tudnak, mert megtagadták az Urat (vö. Lk 22,61–62)! Támogassátok őket, […] közösségben Krisztussal, amikor valaki letörve kimegy Júdással »az éjszakába« (vö. Jn 13,30). Az ilyen helyzetekben, mindig püspöki atyasággal bánjatok papjaitokkal. Mozdítsátok elő a köztük lévő közösséget; segítsétek kibontakozni adottságaikat; vonjátok be őket a nagy jelentőségű dolgokba, mert az apostol szíve nem kis dolgokra való” (uott).
Végezetül, hogyan néz Mária? Mária „csorbítatlanul” néz, az egészet tekinti: múltunkat, jelenünket és jövőnket. Nem töredékes a látása: az irgalmasság az egészet képes látni, és felismeri, amire leginkább szükség van. Miként Mária Kánában, aki képes előre megérezni, mit okoz majd a bor elfogyása a menyegzőn, és kéri Jézust, hogy segítsen rajtuk, anélkül, hogy bárki észrevenné, ugyanígy, egész papi életünket úgy nézhetjük, mint amelyet Mária „irgalma megelőzött”, ő ugyanis látva előre hiányosságainkat, gondoskodott mindarról, amink van. Ha van az életünkben egy kis „jó bor”, az nem a mi érdemünkből, hanem az ő „előzetes irgalmából” való, amelyről már a Magnificatban énekel: ahogyan az Úr „jóságosan letekintett az ő kicsinységére”, és „megemlékezett az ő (irgalmas) szövetségéről”, ez az „irgalmasság nemzedékről nemzedékre árad”, a szegényekre és az elnyomottakra (vö. Lk 1,46–55). Mária az irgalmasság szemével olvassa a történelmet.
Fejezzük be elmélkedésünket a Salve Regina eléneklésével, amelynek megszólításai a Magnificat szellemiségét idézik. Ő az irgalmasság anyja, élet, édesség, és reménységünk. Amikor beborul az ég felettetek, és sötét időszakon mentek keresztül, amikor nem tudjátok, hogyan segítsetek magatokon szívetek mélyén, nemcsak azt mondom nektek, papoknak, hogy nézzetek az „anyára”, nyilván azt is meg kell tennetek, hanem azt, hogy „menjetek oda hozzá, és engedjétek, hogy ő nézzen titeket, csendben, el is alhattok közben”. Ez lehetővé teszi, hogy azokban a borús időszakokban, mely talán tele van hibákkal, amelyeket elkövettetek, és amelyek ehhez az állapothoz vezettek, mind ez a szenny az irgalmasság fogadóhelyévé váljon. Engedjétek, hogy Mária nézzen titeket! Az ő irgalmas szemét tartjuk az irgalmasság legjobb edényének, abban az értelemben, hogy ihatjuk belőle azt az elnéző és jóságos tekintetet, amelyre egyedül szomjazunk, ha szomjazhat valaki egy tekintetre. Az ő irgalmas szeme láttatja meg velünk Isten irgalmasságának cselekedeteit is az emberek élettörténetében, és segít meglátnunk Jézust az ő arcukon. Máriában találjuk meg az ígéret földjét – az irgalmasságnak az Úr által felállított országát –, amely elérkezik már ebben az életben minden száműzetés után, amelybe a bűn küld minket. Ő kézen fog minket, mi pedig köpenyébe kapaszkodunk. A dolgozószobámban van egy szép kép, amelyet Rupnik atya ajándékozott nekem, ő maga készítette a „szünkatabaszisz”-ról [aláereszkedésről]: Mária az, aki segíti Jézust leszállni, kezeit lépcsőfokonként használva. De az, ami leginkább tetszik nekem, hogy egyik kezében Jézus a teljes törvényt tartja, a másikkal viszont belekapaszkodik Mária köpenyébe: ő is belekapaszkodott Mária köpenyébe! Az orosz hagyomány, a szerzetesek, az öreg orosz szerzetesek azt tanítják nekünk, hogy a lelki zaklatottság idején Szűz Mária palástja alatt kell menedéket keresni. Erről szól a Nyugat első Mária-antifónája: „Sub tuum praesidium” [Oltalmad alá futunk]. Mária palástja. Ne szégyenkezzetek, nem kell nagy beszédeket tartani, csak álljatok mellé, engedjétek, hogy betakarjon, engedjétek, hogy nézzen titeket. És sírjatok! Amikor találunk egy erre képes papot, vagyis aki Máriához megy, és sír, sok bűnével együtt, azt tudom mondani: az egy jó pap, mert Máriának jó fia. Így jó atya is lesz! Mária kezét fogva és az ő tekintete alatt örömmel énekelhetjük az Úr nagy tetteit! Mondhatjuk neki: lelkem neked énekel, Uram, mert jósággal tekintettél szolgád alázatára és kicsinységére. Boldog vagyok, amiért megbocsátottál nekem! Irgalmad, amellyel összes szentjeidhez és egész hűséges népedhez fordultál, elért engem is. Elvesztem, saját fejem után mentem, szívem gőgje miatt, de semmilyen trónt nem foglaltam el, Uram, és egyetlen dicsőségem az, ha a te anyád ölébe vesz, köpenyével betakar és szívére szorít. Vágyom arra, hogy szeress engem, mint néped legkisebbjeit, és szeretném kenyereddel jóllakatni azokat, akik terád éheznek. Emlékezz meg, Uram, a te fiaiddal, néped papjaival kötött irgalmas szövetségedről! Add, hogy Máriával együtt irgalmasságod jele és eszköze lehessünk!


Évközi tizenötödik hét szerdája



Évközi tizenötödik hét szerdája


Jézus egy Istent magasztaló imával fejezi be tanítását, amelyből kiderül, hogy a mennyei Atya országának titkát és örömhírét feltárta a kicsinyeknek. Az Isten országáról szóló tanítás megismerése illetve az országhoz való csatlakozás nem a „bölcsek és okosak” kiváltsága, hanem lehetőség mindenki számára. Az Atya a Fiú személyében az üdvösség hirdetőjét és közvetítőjét küldte el a világba.
Korábban láthattuk, hogy az egyszerű halászok milyen bizalommal fogadták el meghívását és indultak azonnal, hogy követői legyenek. Azt is felidézhetjük, hogy a nép milyen nagy számban kereste Jézust és gyűlt össze körülötte egyrészt azért, hogy hallgassák csodálatos tanítását, másrészt azért, hogy a betegek számára gyógyulást kérjenek tőle. Jézus fogadtatása nagyrészt pozitív, az emberek hittel fogadják őt, s hitük nyomán számos rendkívüli csoda történik. Isten tehát megmutatja Jézus által az üdvösség útját az embereknek. A kicsinyekkel és az egyszerű emberekkel szemben állnak az írástudók és a farizeusok, mindazok, akik elutasították Jézus tanítását. Az események azt igazolják, hogy a befolyásos és a vallási, társadalmi életben vezető szerepet betöltő emberek ellenséges magatartása ellenére is eljutott az evangéliumi üzenet a legszegényebbekhez és meghozta lelki eredményét.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Istenünk, annyi okunk volna a csüggedésre, a szorongásra, magunkba zárkózásra, annyi okunk volna a félelemre. De Jézus minket is megszólít: ne féljetek! Adj nekünk Istenünk, nyitott szívet, készséges, hívő értelmet, befogadni kész, tiszta emberséget! Add, hogy félrevezető emberi szándékok ne zavarhassanak meg minket! Add, hogy e világ zűrzavarában téged hirdethessünk az aggódóknak, téged, aki ma is megszólítasz minket: ne féljetek!
 


2016. július 12., kedd

Jézus Szent Vére 8.



Hogy a szenvedőket szívből megvigasztald


Feltéve! Isten felételez, és remél, és bizakodik! Bizalommal, végtelen bizalommal van teremtménye iránt! Mit kezdek én e bizalommal? Tisztelem? Megbecsülöm? Megszolgálom? Egyáltalán felfogom, hogy mit jelent mindez? Hogy mekkora megtiszteltetés ér engem Isten szeretete által?
Jézus, a maga tanításában is hasonló képen cselekszik: mindazt, amit elmesél, elbeszél, azért mondja, hogy a végén elmondhassa a lényeget: „Menj, és te is hasonlóképpen cselekedjél!”
Hogy hangzott a kérdés Jézus felé?: „ki az én felebarátom?”
Jézus válasza a kérdést vissza fordítja a választ feltevőre, mintha azt mondaná: ne azt kérdezd, hogy ki a Te felebarátod, mert nem az a fontos. Hanem az a fontos, a Te – az én szempontomból – hogy én kinek válok a felebarátjává? Én kinek vagyok, lehetek képes segítségére lenni?
Én azt veszem észre, hogy akin én segíteni próbáltam életemben, úgy valóságosan, az bántásként vette azt. Igaz, hogy amit tettem, nem azért tettem, mert az jó volt nekem. Én sem azért tettem, mert az számomra jó volt. A tettembe én is beleroppantam, megtörtem. Valamit ott hagytam akkor, amikor azt tettem, amit akkor úgy tartottam, hogy meg kell tennem. A másik, sem értette meg, miért jó az Neki, csak azért bosszankodik, haragszik, amitől kevesebbnek érzi attól magát, ami valójában nem ellenére volt. Ez olyan, mint amikor az a félholtra vert zsidó, miután felgyógyult, elkezdené szidni a szamaritánust azért, hogy minek mentette meg őt? Ami az után éri csalódás, baj, az életében, mindattól megmenekülhetett volna, ha engedi, hogy meghaljon ott az árok partján. De, Jézus tanítása erről nem beszél. Azért, mert az én szempontomból, nem annak van jelentősége, értelme. Az a fontos, hogy én milyen lélekkel teszem a dolgomat, milyen szándékkal, mi azzal, amit teszek az én lelkületem!
És ez akkor is így kell legyen, szerintem, amikor két rossz közül kell a kisebb rosszat választani! Én, mit tartok kisebb rossznak? Azt kell tennem! Azt kell bírnom megtennem, még akkor is, ha az számomra keserves, szenvedéssel jár, sérülök benne. tudnom kell, hogy az által sérül mindenki a legkevésbé!
Add meg Uram, hogy képessé legyek mindig, vagy legalább is többnyire, a jobbik választ megadni abban a helyzetben, amibe kerülök. Ne nekem legyen az a jobb, hanem az általad jó valósuljon azzal meg! Ámen
 


Himnusz CCXXV.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Most jöjj, Szentlélek, szállj közénk,
Atyát s Fiút ki egybekötsz,
szívünket, kérünk, töltse be
kegyelmed égi ereje.
Száj, nyelv, ész, érzék és erő
zengjen hitvalló éneket,
a lánggal égő szeretet
gyújtson tüzével szíveket.
Hadd ismerjük meg az Atyát,
és értsük általad Fiát,
s ki mindkettőjük Lelke vagy,
higgyünk örök időkön át. Ámen.