2016. június 17., péntek

Jézus Szíve 15.



Jézus Szíve, az örök halmok kívánsága, irgalmazz nekünk!

Amíg időmből és erőmből futotta, magam is szívesen róttam a hegyi utakat hazánk gyönyörű tájain és külföldön is. Valami sejtelmes vágy húzza az emberszívet az megszokott –néha meg is unt- lenti világból a fenségesen tornyosuló, égbe szökő hegycsúcsok felé. Úgy érezzük ilyenkor, hogy közelebb kerülünk az éghez, pedig a végtelenhez képest mit számít az a néhány száz vagy ezer méter. Az a különleges élmény is megragadja a magasba kapaszkodott turistát, hogy ott fenn közelebb került magához a fenséges Istenhez is. Ilyen vággyal kapaszkodott Mózes a Sínai hegyre, amikor Isten szólította. A negyven éves sivatagjárás végén örömmel mászott fel százhúsz évesen Nébó hegyére, hogy bepillantson az Ígéretföldére, aztán Istenben örökre elpihenjen. Nagy élmény reményében ballagott a Tábor hegyére Jézus nyomában a három apostol is. Minket az oltár pici halmáról a Szentséges Szív emel égi magasba. Földhöz ragadt modern életünk sivárságából meneküljünk hozzá! 


Himnusz CC.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Ég Alkotója, Végtelen:
szétválasztván a vizeket,
határt szabtál, válaszfalul
az égboltot jelölve meg.
Az ég s a föld folyóinak
te adtál állandó helyet,
hogy hűtsék a nap hevét
s megóvják így a föld színét.
Most, jó Urunk, áraszd fölénk
örök kegyelmed özönét:
új bűnbe lelkünk ne vigye
a régi rontás ereje.
A hit találjon tiszta fényt,
világosságát hintse szét,
hívságot űzzön messzire
s a hazugság ne rontsa le.
Add meg, kegyelmes jó Atya,
Atyának egyszülött Fia,
és Szentlélek, Vigasztalónk:
egyetlen Úr, örök Király. Ámen.


Ferenc pápa megköszönte a Világiak Pápai Tanácsának ötvenéves munkáját



Ferenc pápa megköszönte a Világiak Pápai Tanácsának ötvenéves munkáját


A pápa június 17-én délben az Apostoli Palota Kelemen termében találkozott a Világiak Pápai Tanácsa összejövetelének 85 tagjával. A tanács szeptember 1-jétől betagozódik a „Világiak, a Család és az Élet” új dikasztériumába.


„Nem a búcsúvétel szertartása akar ez a találkozó lenni – kezdte szabadon a beszédét a pápa – hanem a hálaadás mindazért, amit tettetek.” Arra emlékeztette a tanács tagjait, hogy „a szervezet a mostani reformmal új arculatot ölt, lezárul egy fontos szakasz, mely elkísérte a katolikus világiak életet, növekedését és átalakulását a II. Vatikáni Zsinattól kezdve egészen napjainkig”.

Ferenc pápa beszédében megvonta a pápai tanács ötvenéves történetének mérlegét, ugyanakkor megújult reménységgel előre tekintett. A Világiak Pápai Tanácsa a II. Vatikáni Zsinat kifejezett akaratából született meg, hiszen a világiak apostolkodásáról szóló dekrétum kijelenti: „Ezenfelül a Szentszéknél alapítani kell egy külön titkárságot a világi hívek apostolkodásának szolgálatára és ösztönzésére” (Apostolicam Actuositatem 26). Boldog VI. Pál hívta életre az intézményt, melyet a zsinat legjobb gyümölcsei egyikének nevezett. Nem ellenőrző szervezetként jött létre – hangsúlyozta Ferenc pápa –, hanem mint koordináló, tanulmányi és konzultációs központ, mely arra irányult, hogy a világiakat az egyház életében és küldetésében való tevékeny részvételre ösztönözze.
Ferenc pápa a tanács nevében hálát adott az Úrnak az eltelt ötven év gyümölcseiért és a számos kihívásért. Megemlítette például az új egyházi mozgalmak és közösségek létrejöttét, melyek nagy missziós lendülettel működtek. Emellett új szolgálatok születtek világiak számára, nem kevés közöttük kifejezett apostoli jelleggel. Dicséretes jelenségként említette továbá a nők növekvő szerepét az egyházban, továbbá az Ifjúsági Világtalálkozó megteremtését, amely Szent II. János Pál gondviselésszerű kezdeményezésének bizonyult.

Ferenc pápa június 4-én hagyta jóvá a „Világiak, a Család és az Élet” új dikasztériumának statútumát. Az új dikasztériumba szeptember 1-jétől beleolvad a Világiak Pápai Tanácsa és a Család Pápai Tanácsa.
Június 4-én Ferenc pápa a bíborosi tanács javaslatára ad experimentum jóváhagyta a „Világiak, a Család és az Élet” új dikasztériumának statútumát. Az új dikasztériumba szeptember 1-jétől beleolvad a Laikusok Pápai Tanácsa és a Család Pápai Tanácsa.


Évközi tizenegyedik hét péntekje


Évközi tizenegyedik hét péntekje



A keresztény ember feladata, hogy igazzá váljon Isten előtt, azaz ne jelmezként öltse magára a vallásosság és a jámborság ruháját, hanem valóban tiszta szívvel keresse Istent és olyan döntéseket hozzon, amelyek elnyerik Isten tetszését. Ezt az igazságot Jézus így fogalmazza meg a mai evangéliumban: „Gyűjtsetek inkább kincseket a mennyben!” Ezzel egyúttal a földi kincsek gyűjtését és a gazdagságot olyan veszélynek nevezi, amelyek könnyen eltávolítják az embert Istentől és a lelki javaktól. A gazdagság vágya sok embert megkísért, mert a tőle remélt jólét és biztonság kívánatos számukra. A földi javakat, kincseket gyűjtögető, felhalmozó ember nem is gondol arra, hogy a gazdagság állandó nyugtalanság és aggodalom forrása, mert állandóan vagyonának elvesztésétől retteg. A földi javak éppen amiatt nem nyújtanak az ember számára tartós biztonságot, mert értéküket veszíthetik. Aki egyedül az evilági javaktól várja megélhetését, jólétét és biztonságát, az tulajdonképpen megfeledkezik az isteni gondviselésről.
A mennyei kincsek gyűjtése Jézus szóhasználatában egyrészt a lelkiekben való gazdagodást jelenti, másrészt mindazokat a jócselekedeteket, amelyeket szeretetből teszünk a másik embernek, azért mert benne Krisztust látjuk. E lelki kincsek biztosíthatják számunkra, hogy a mennybe jussunk.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Jézus, feltámadásod világosság a népeknek, fény az embereknek! Hadd legyen életem is fény a sötétségben: szeressek ott, ahol gyűlölnek, megbocsássak, ahol sértegetnek, összekössek, ahol szakadás van, reményt ébresszek, ahol elkeserednek, vigasz legyek, ahol szenvednek, örömet vigyek, ahol szomorúak. Uram, add, hogy fény legyek!



2016. június 16., csütörtök

Jézus Szíve 14.



Jézus Szíve, melynek teljességéből mindannyian részesültünk, irgalmazz nekünk!

 
Jézus Szívének teljessége Atyja iránti tökéletes engedelmességét jelenti: „Megalázta magát és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,8) Jézus maga is ezt a halált jelöli meg a szeretet maximumának: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13) a litánia eme megszólítása óriási örömöt sugall. Maga Jézus így fogalmaz: „Ti barátaim vagytok, ha megteszitek, amit parancsolok nektek. Már nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek, amit Atyámtól hallottam”. (Jn 15,14-15) Ennek a szeretetnek egyik igen kifejező gesztusa, hogy saját Édesanyját is édesanyánkká teszi: „Amikor Jézus látta, hogy ott áll anyja és szeretett tanítványa, így szólt anyjához: „Asszony, nézd, ő a te fiad.” Aztán a tanítványhoz fordult: „Nézd, ő a te anyád!” (Jn 19,26-27) Szentséges Szívének szeretete az óta együtt árad ránk Édesanyja Szeplőtelen Szívének szeretetével. Mi, akik ezt tudjuk, boldogok vagyunk, legyen az életünk kánai menyegzős hangulatú, vagy esetleg a kereszt tövében állva szenvedünk, mindenben velünk vannak Ők, és elvezetnek már a földön is az ígért szebb világba, mint utolsó menedékek, de az égbe is.


Himnusz CIC.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Világfenntartó Istenünk,
te mozdulatlan őserő,
aki a napfény idejét
időszakonként megszabod,
világos alkonyt adj nekünk,
ne áldozzék le életünk,
de szent halál jutalmaként
örök dicsőségedbe vígy.
Add meg, kegyelmes jó Atya,
Atyának egyszülött Fia,
és Szentlélek, Vigasztalónk,
egyetlen Úr, örök király. Ámen.




Ferenc pápa: A Miatyánk imádságunk sarokköve



Ferenc pápa: A Miatyánk imádságunk sarokköve


Amikor a Miatyánkot imádkozzuk, magunkon érezzük Isten tekintetét – jelentette ki Ferenc pápa június 16-án reggel, a Szent Márta-házban bemutatott szentmisén.


Egy keresztény számára az ima nem állhat varázsszavakból – figyelmeztetett a Szentatya, majd kiemelte, hogy Jézus élete meghatározó pillanataiban mindig az Atyát hívta.

Ne szaporítsuk a szavakat pogányok módjára, ne higgyük, hogy az imádság egyenlő a varázsszavakkal. A napi evangéliumi szakaszból (vö. Mt 6,7–15), vagyis Jézus hegyi beszédéből kiindulva a pápa a Miatyánkról elmélkedett. Jézus egyetlen szóban jelöli meg az imádság lényegét: „Atya”.

Az Atya mindig tudja, mire van szükségünk, még mielőtt kérnénk tőle. Olyan Atya ő, aki titokban, rejtve hallgat meg minket, ahogy Jézus tanít imádkozni: titokban. Ez az Atya adja meg gyermekei identitását. Amikor azt mondjuk: Atya, identitásunk mélyére érünk. Keresztény önazonosságunk ugyanis az, hogy az Atya gyermekei vagyunk, és ez a Szentlélek kegyelme. Senki nem mondhatja, „Atyám”, a Szentlélek kegyelme nélkül. Jézus élete legfontosabb pillanataiban ezt a szót használta: „Atya”, amikor tele volt örömmel, érzelemmel, így szólt: „Atyám, dicsérlek Téged, mert felfeded ezeket a dolgokat a gyermekek előtt”, vagy amikor sírt barátja, Lázár sírja előtt, ezt mondta: „Atyám, hálát adok neked, amiért meghallgattál”; végül pedig élete végső pillanataiban is őt hívta. Jézus tehát az Atyjával beszélt élete jelentős pillanataiban. Ez az imádság útja, az imádság helye. Ha nem érezzük magunkat az Atya gyermekeinek, ha nem ejtjük ki az ő nevét, akkor imádságunk pogány marad, puszta szószaporítás.

Emellett persze imádkozhatunk a Szűzanyához, az angyalokhoz és a szentekhez. Az imádság sarokköve azonban az Atya. Ha nem vagyunk képesek ezzel a szóval kezdeni az imát, akkor az nem fog sikerülni.

„Atyám” – amikor ezt a szót kiejtjük, magunkon érezzük az Atya tekintetét, nem szaporítjuk a szót, mint a pogányok: így hívjuk Őt, aki gyermeki identitást adott nekünk. Ez a keresztény ima helye, amikor az Atyához fohászkodunk, aztán imádkozunk az összes szenthez, az angyalokhoz, részt veszünk körmeneteken, zarándoklatokon… mindez nagyon szép, de csak ha az Atyával kezdjük, tudatában annak, hogy a gyermekei vagyunk, és olyan Atyánk van, aki szeret minket, és tudja, hogy mire van szükségünk. Ez az ima helye.

A Miatyánk kifejezés arra utal, hogy egymás testvérei vagyunk, közös az Atyánk, egy családhoz tartozunk – folytatta homíliáját a pápa, majd felidézte, mi történt Káinnal, aki gyűlölte az Atya fiát, gyűlölte testvérét. Az Atya adja meg önazonosságunkat és családunkat. Ezért fontos, hogy meg tudjunk bocsátani, el tudjuk felejteni a sértéseket, hogy elsajátítsuk azt az egészséges szokást, hogy legyintünk valamire… ráhagyjuk az Úrra, és ne hordozzuk magunkban a haragot, a sértettséget, a bosszúvágyat.

A lehető legjobb ima, amit végezhetünk, ha az Atyához fohászkodunk, elfelejtve a sértéseket. A pápa azt tanácsolta, hogy időnként végezzünk lelkiismeret-vizsgálatot ezzel kapcsolatban. Atya-e számomra Isten, Atyának érzem-e Őt? És ha nem érzem annak, akkor kérjem a Szentlelket, hogy megtanítson erre az érzésre. Képes vagyok-e elfelejteni a sértéseket, képes vagyok-e megbocsátani, belenyugodni a dolgokba? – vagy ha nem, akkor kérjem az Atyától, segítsen, hogy megbocsássak nekik, hiszen ők is az Atya gyermekei, akik csúnyán viselkedtek velem… Végezzük el ezt a lelkiismeret-vizsgálatot, nagyon-nagyon jót fog tenni nekünk. Atya, a mi Atyánk: ez adja meg a gyermeki identitást és a családunkat, hogy együtt haladjunk az életben – zárta homíliáját Ferenc pápa.
 
 

Évközi tizenegyedik hét csütörtökje



Évközi tizenegyedik hét csütörtökje


A tegnapi evangéliumban Jézus a látszatvallásosság veszélyére hívta fel a figyelmet, amely az imádságban is jelen lehet. Ezt a gondolatot folytatja a mai rész, amelyben a mi Urunk az imádkozás helyes módjára tanít. A magamutogatás, a hivalkodás, a dicsekvés kísértésként jelentkezhet bármilyen szent cselekmény során, sem az egyéni, sem a közösségi ima nem kivétel ez alól. Az ilyen lelkület beárnyékolja, elsötétíti azt a szándékot, miszerint az imában Istennel vagyunk kapcsolatban.
Hasonló veszélyről manapság is sokan beszélnek, ha megtapasztalják azt, hogy az imádkozás gépiessé vagy rutinszerűvé válik számukra. Nem tudnak már odafigyelni a szavakra, kötelességszerűen elmondják napi imájukat, amely teljesen nélkülözi az összeszedettséget és az Istenre figyelést. Hogyan is várhatnánk ilyen módon végzett imától, hogy Istenhez emelje lelkünket? Hogyan is várhatnánk, hogy az ilyen felületesen végzett imában Isten választ adjon problémáinkra, kérdéseinkre? Hogyan is várhatunk lelki előrehaladást az olyan imától, ami valójában képzelt erényeink ismételgetése Isten felé? Hogyan is várhatjuk a lelki megtisztulást az olyan imától, amely nélkülözi az igaz bűnbánatot? Hogyan is várhatjuk Isten segítségét, ha az imát eszköznek tekintjük saját elképzeléseink megvalósulásához?
Urunk, Jézus, taníts minket a helyes imára!
© Horváth István Sándor
Imádság:

Uram, Jézus, hálát adok, hogy tanítottál, szavaid kísérjék végig napomat, alakítsák életemet! Hálát adok, hogy a te odaadásodhoz, áldozatodhoz kapcsolhattam jószándékaimat s minden gondomat is. Hálát adok, hogy a szentáldozás által bennem élsz, és általam másokhoz is el akarsz jutni. Szentségi jelenléted tegyen teljesen hasonlóvá hozzád.
 


2016. június 15., szerda

Jézus Szive 13.



Jézus Szíve, melyben a Mennyei Atyának kedve telt, irgalmazz nekünk!

Amikor családba új kisbaba érkezik, boldogok a jó szülők, hiszen ők életforrás lettek, Istenteremtő társai. Egyben él bennük az a remény, hogy magzatuk majd a család, aztán a lakóhely, s talán az egész nemzet számára is fontos ember lesz, ha felnő. Isten azért teremtette az emberiséget, hogy gyermekeként szeresse mindegyikünket. Mindenki számára csodálatos élettervet, hozzá egyéni életteret rendelt. Mivel ezt végtelen intelligenciával gondolta ki, terve tökéletes, sőt egyedül tökéletes az illető részére. Boldog az az egyén, aki ezt megérti, valóra váltja. Isten is örül majd beteljesült művének. Urunk Jézus emberi élete a legtökéletesebb mű, mert Ő mindenben engedelmesen követte Atyja akaratát. Már nyilvános működése kezdetén a keresztelés után elhangzott az atyai szó a Jordán-parton: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”. (Mt 3,17) Működése csúcspontján az Ószövetség két tanúja, Mózes és Illés, az Újszövetség három képviselője, Péter, Jakab és János előtt hitelesíti már a tanítását: „Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!”(Mk 9,7) Műve a keresztfán lett teljes: „Beteljesedett” (Jn 19,30) – mondta. Atyja pedig engedte, hogy a katona lándzsával megnyissa oldalát, és az örökre nyitva maradó szívseben keresztül láthassa immár mindenki a Szívet, melyben a Mennyei Atyának kedve telt.


Himnusz CIIC.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Dicsérjük dallal az Urat,
buzgó készséggel lelkesen:
az óra, íme, délre jár
s bennünket imádságra hív.
Ez szent idő: az áldozat,
boldog Bárány, keresztre száll
és híveit megváltva most
dicsőségünket szerzi meg.
E fénytől, mely tűzőn ragyog,
homályba hull a déli ég:
szívjuk szívünkbe lelkesen
kegyelme lángját s erejét.
Dicsérjük őt, ki jó Atyánk,
és egyszülött örök Fiát,
s a Szentlelket, ki vigaszunk
meg nem szűnő időkön át. Ámen.


Ferenc pápa: Jézus a mi életünkön is áthalad!



Ferenc pápa: Jézus a mi életünkön is áthalad!


Június 15-én Ferenc pápa a jerikói vak meggyógyításának története alapján elmélkedett Jézus irgalmasságáról, amellyel hozzánk is odafordul, mi pedig tanúságtételünkkel koldusból nap mint nap tanítvánnyá válhatunk.




Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Egy napon, amikor Jézus Jerikó közelébe ért, csodát tett: visszaadta látását egy vaknak, aki az út mentén koldult (vö. Lk 18,35–43). Ma szeretnénk felismerni ennek a jelnek a jelentését, amely minket is közvetlenül érint. Lukács evangélista azt mondja, hogy az a vak az út szélén ülve koldult (vö. Lk 18,35). Abban a korban – de egészen a közelmúltig is – egy vak csak könyöradományokból tudott megélni. Ez a vak sok embert képvisel, olyanokat, akik testi vagy egyéb hátrányos helyzetük miatt ma is a társadalomból kirekesztve élnek. A tömegtől távol ül, az emberek rá se hederítenek, mindenki a saját dolgával van elfoglalva… Az út pedig, mely a találkozás helye lehetne, számára a magány helye. Rengeteg ember megy el mellette, ő mégis egyedül van.

Egy kirekesztett ember szomorú látványt nyújt, főleg, ha a háttérben Jerikó városa magasodik, ez a tündöklő és büszke oázis a pusztában. Tudjuk, hogy épp Jerikóba ért Izrael népe az Egyiptomból való hosszú menetelés végén: az a város jelenti a bejárati kaput az ígéret földjére. Idézzük fel, mit mondott Mózes akkor: „Ha szegény akad közted, egy testvéred valamelyik városodban vagy földeden, amelyet az Úr, a te Istened ad majd neked, ne keményítsd meg szívedet, és ne csukd be markod testvéred, a szegény előtt. Mindig lesznek szegények a földön. Ezért most megparancsolom: Nyisd meg kezed testvéred, a földeden élő szűkölködő és szegény előtt” (MTörv 15,7.11). Éles az ellentét az Úr törvényének e parancsa és az evangéliumban bemutatott helyzet között: a vak kiabál, Jézust szólítgatja, az emberek viszont rendre utasítják, csitítják, mintha nem lenne joga ahhoz, hogy beszéljen. Nem szánják meg, sőt, zavarja őket a kiabálása. Hányszor előfordul velünk is, hogy zavar minket, amikor az úton látjuk a sok embert, azt a sok rászorulót, beteget, éhezőt! Hányszor előfordul velünk, hogy zavar minket, amikor sok menedékkérőt és menekültet látunk! Mindannyiunkat fenyeget ez a kísértés. Mindannyiunkat, engem is! Ezért figyelmeztet minket Isten szava, ezért emlékeztet minket arra, hogy a közöny és az ellenszenv vakká és süketté tesz minket, nem vesszük észre testvéreinket, és nem látjuk meg bennük az Urat. Közöny és ellenszenv. Időnként pedig ez a közöny és ellenszenv durvasággá és bántalmazássá fajul: „Kergessétek el az összest!” „Vigyétek innen őket!” Azok az emberek is ilyen durván bántak a kiabáló vakkal: „Takarodj innen, hallgass, ne kiabálj!”

Van itt egy érdekes részlet! Az evangélista azt írja, hogy volt valaki a tömegből, aki elmagyarázta a vaknak, miért is ez a nagy csődület: „Jézus halad át, a Názáreti” (Lk 18,37). Jézus áthaladását ugyanaz az ige fejezi ki, mint a Kivonulás könyvében az öldöklő angyal áthaladását, aki megszabadítja az izraelitákat Egyiptom földjén (vö. Kiv 12,23). Ez a húsvét „áthaladása”, a szabadulás kezdete: amikor Jézus áthalad, mindig szabadulás történik, üdvösség köszönt az emberre! A vaknak tehát mintegy meghirdetik az ő húsvétját. Ő pedig nem engedi megfélemlíteni magát, hanem többször is Jézus felé kiált, Dávid fiaként szólítja meg, a várva várt messiásként, aki Izajás próféta szerint megnyitja a vakok szemét (vö. Iz 35,5). A tömeggel ellentétben ez a vak lát, mégpedig a hit szemével. Hitének köszönhetően könyörgésének hatalmas hatása van. Amikor ugyanis meghallotta őt, „Jézus megállt, és megparancsolta, hogy vezessék oda hozzá” (Lk 18,40). Ily módon Jézus elmozdítja a vakot az út széléről, majd tanítványai és a tömeg figyelmének középpontjába helyezi. Gondoljunk csak arra, hogy minket is, amikor nehéz helyzetben, akár bűnben is voltunk, maga Jézus fogott kézen, ő emelt fel az út széléről és adta nekünk a szabadulást! Kettős áthaladásnak lehetünk tanúi. Az első: az emberek örömhírt hirdettek a vaknak, de nem akarták, hogy közük is legyen hozzá; most pedig Jézus mindenkit annak tudatosítására kötelez, hogy az örömhír hirdetése azt is magába foglalja, hogy középpontba helyezzük utunkon azt, aki ki van zárva onnan. A második: bár a vak nem látott, hite mégis megnyitotta előtte az üdvösség útját, azok között találja magát, akik azért mentek ki az útra, hogy lássák Jézust. Testvéreim, az Úr áthaladása egy irgalmat adó találkozás, amely mindenkit egyesít körülötte, és lehetővé teszi, hogy felismerjük, kinek van szüksége segítségre és vigasztalásra. Jézus a mi életünkön is áthalad! Amikor közeledik és észreveszem, az meghívás számomra, hogy közelebb kerüljek hozzá, hogy növekedjen bennem a jóság, hogy jobb keresztény legyek, hogy elinduljak Jézus után.

Jézus a vakhoz fordul, és megkérdezi tőle: „Mit akarsz, mit tegyek érted?” (Lk 18,41). Megdöbbentőek Jézusnak ezek a szavai: Isten Fia úgy áll a vak előtt, mint egy alázatos szolga. Ő, Jézus, Isten azt kérdezi: „Mit akarsz, mit tegyek veled? Mit szeretnél, hogyan szolgáljalak téged?” Isten a bűnös ember szolgájává teszi magát. A vak pedig már nem „Dávid fiának” szólítja Jézust, hanem „Úrnak”, azzal a címmel, amelyet az egyház kezdettől fogva a feltámadt Krisztusra használt. A vak azt kéri, hogy visszakapja látását, és kívánsága teljesül: „Láss! Hited megmentett” (Lk 18,42). Jézust kérlelve megmutatta hitét, s mivel feltétlenül akart találkozni vele, elnyerte a szabadulást. Hitének köszönhetően most újra lát, főleg pedig érzi, hogy Jézus szereti őt. Ezért az elbeszélés azzal fejeződik be, hogy: „Istent dicsérve követte őt” (Lk 18,43): tanítvánnyá válik. Koldusból tanítvánnyá válik, ez a mi utunk is: mind koldusok vagyunk, mindannyian. Mindig szükségünk van a megmentésre. És mindannyiunknak mindennap meg kell tennünk ezt a lépést: koldusból tanítványokká kell válnunk! A vak pedig elindul az Úr mögött, belép az ő közösségébe. Az, akit el akartak hallgattatni, most hangosan tanúságot tesz a Názáreti Jézussal való találkozásáról, és „ezt látva az egész nép magasztalta Istent” (Lk 18,43). Egy második csoda is történik: az, ami a vakkal történt, lehetővé teszi, hogy végre a többi ember is lásson. Ugyanaz a fény világosítja meg mindannyiukat, és egyesíti őket az Istent dicsérő imában. Ily módon Jézus kiárasztja irgalmasságát mindenkire, akivel csak találkozik: hívja őket, magához kéreti, maga köré gyűjti, meggyógyítja és megvilágosítja őket, új népet hoz létre belőlük, amely az ő irgalmas szeretetének csodáit ünnepli. Engedjük, hogy Jézus minket is hívjon, engedjük, hogy meggyógyítson minket, megbocsásson nekünk, és induljunk el Jézus után Istent dicsérve! Úgy legyen!



Évközi tizenegyedik hét szerdája



Évközi tizenegyedik hét szerdája


A mai evangéliumban Jézus pontosan megfogalmazza a régi törvény hiányosságát, amikor a látszatvallásosságról beszél. Tanítványaitól többet vár, mint a régi, ószövetségi törvény betű szerinti megtartását. Azt szeretné, ha megértenénk parancsának lényegét, amely minden elemében az Istenhez kapcsol minket és elindít a felebaráti szeretet útján. Ne az emberek tetszését vagy elismerését keressük, hanem egyedül Istenét. Az Úr így fogalmaz: „Jótetteitekkel ne hivalkodjatok az emberek előtt, mert így a mennyei Atyától nem kaptok értük jutalmat.” E szavak összecsengenek azzal, amit máskor mond: „Ha a ti igazvoltotok nem múlja felül az írástudókét és farizeusokét, semmiképp sem mentek be a mennyek országába” (Mt 5,20). A vallásosság, a hit, a jámborság, a tisztalelkűség összefoglalása mindez a Biblia nyelvezetében.
Az Isten előtti „igaz” életforma az ószövetségi törvények betű szerinti megtartásával félresiklott a látszat irányába, amivel más embereket ugyan meg lehet téveszteni, de Istent nem, hiszen ő jól ismeri az emberi szív minden gondolatát és szándékát. Isten számára nem a szavak, hanem a cselekedetek számítanak. A szeretetből fakadó cselekedetek, mint a vallásosság gyümölcsei, elárulják, hogy milyen lelkület lakik az emberben.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Urunk, Istenünk, világunk tele van gyűlölettel, előítélettel, egymás elutasításával. Add, hogy nyitottak lehessünk minden emberi nyomorúság, elesettség, fájdalom, seb orvoslására! Nyisd meg szemünket, hogy meglássuk embertársainkat, akik ugyanazon az úton járnak, s akikkel az úton találkozunk! Veszélyek fenyegetnek, kiszolgáltatottak vagyunk, segítségre szorulunk magunk is. Jézus nem megy el mellettünk, hanem sebeinket bekötözi és fölemel minket. Add, hogy mi is hasonlóképpen cselekedjünk!



2016. június 14., kedd

Jézus Szive 12.



Jézus Szíve, amelyben az istenség teljessége lakozik, irgalmazz nekünk!

Jézus személy szerint megkapta Atyjától az egész isteni természetet. Mondhatjuk nyugodtan, hogy emberi Szívében benne lakik az istenség teljessége, hiszen a szív emberségünket jelenti. Amit birtokolunk, az egyéniségünk központjában teljesen benne van. Jézus pedig isteni Személy, istensége kincseivel megajándékozza emberségét így, ahogyan a fohászban mondjuk, hogy benne lakik. Kérjük irgalmát, hogy szent Szíve árassza ránk, amire küldetésünk pontos teljesítéséhez szükségünk van. Aki pedig ezzel a lehetőséggel nem él, irgalmazzon neki, mert ostobasága nagy bűn.


Himnusz CIIIC.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Most jöjj, Szentlélek, szállj közénk,
Atyát s Fiút ki egybekötsz,
szívünket, kérünk, töltse be
kegyelmed égi ereje.
Száj, nyelv, ész, érzék és erő
zengjen hitvalló éneket,
a lánggal égő szeretet
gyújtson tüzével szíveket.
Hadd ismerjük meg az Atyát,
és értsük általad Fiát,
s ki mindkettőjük Lelke vagy,
higgyünk örök időkön át. Ámen.

 


Ferenc pápa: Az ellenségeinkért mondott ima a keresztény élet tökéletessége



Ferenc pápa: Az ellenségeinkért mondott ima a keresztény élet tökéletessége


„Ha tudunk imádkozni azokért, akik rosszat akarnak nekünk, az az ellenségeinket jobbá teszi, mi pedig még inkább Isten gyermekeivé válunk” – mondta Ferenc pápa június 14-én reggel a Szent Márta-ház kápolnájában tartott szentmisén.


A napi evangélium Jézus hegyi beszédének az ellenség szeretetéről szóló tanítása: „Hallottátok, hogy ezt mondták: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet! Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek és gyaláznak titeket, hogy gyermekei legyetek mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra és gonoszokra egyaránt, és esőt ad mind az igazaknak, mind a bűnösöknek. Ha ugyanis csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, ugyan mi lesz a jutalmatok? Nem teszik meg ezt a vámosok is? És ha csak a testvéreiteknek köszöntök, mi az, amivel többet tesztek? Nem teszik meg ezt a pogányok is? Ti legyetek olyan tökéletesek, mint amilyen tökéletes a ti mennyei Atyátok!” (Mt 5,43–48)

Ferenc pápa homíliájában idézte Jézus kijelentését, amely szembeállítja a régi mondást az újjal, és hozzáfűzte: „Isten szavát kétféle, egymással kibékíthetetlen módon lehet értelmezni. Az egyik mereven és szárazon felsorolja a jogokat és a kötelezettségeket, a másik pedig felhívás az Atya és a felebarát szeretetére, teljes szívvel, egészen odáig menően, hogy imádkozunk az ellenségeinkért. Ez a dialektika él a törvénytudók és Jézus között, »a törvénynek a vallási vezetők által a nép számára meghatározott sematikus előírása« és a »törvény teljessége« között, amit Jézus maga akar megvalósítani.” Ferenc pápa ismét utalt arra a meggyőződésre, miszerint „Jézus korában a törvény magyarázata válságban volt”.

„Túlságosan elméleti, esetekre lebontott magyarázat volt, a szeretet nem állt a törvény középpontjában – emelte ki a pápa. – Ezért van az, hogy az Úr megismétli azt, ami benne van az Ószövetségben. Melyik a legnagyobb parancsolat? Szeretni az Istent egész szívvel, minden erővel, teljes lélekkel, a felebarátot pedig úgy, mint önmagunkat. A törvénytudók magyarázataiban ez nem volt annyira a központba állítva. A központban esetek voltak: »Ezt meg lehet tenni? Meddig lehet megtenni ezt? És ha nem lehet…?« Ez a törvény kazuisztikája, esetszerű magyarázata. Jézus megadja a törvény igazi értelmét, miközben teljességre viszi” – mondta a pápa.

Jézus sok példát adott arra, hogy megmutassa a parancsolatok értelmét, új megvilágításba helyezve őket. A „Ne ölj!” parancsolat szerinte többet jelent, mint hogy nem bántom a másikat, mert ő tovább megy, s azt mondja, hogy a szeretet nagylelkűbb a törvény betűjénél, köntösét adja annak, aki ruhát kér, és elkísér akár két kilométerre is, ha valaki azt kéri, tartson vele egy kilométerre.

„Ez egy olyan dolog – folytatta a pápa –, amely nemcsak a törvényt akarja beteljesíteni, hanem a szív gyógyításán is fáradozik. Jézusnak a Máté-evangéliumban a parancsolatokról szóló magyarázata adja a gyógyítás útját: az áteredő bűntől megsebzett szívnek – mert hiszen mindnyájan ilyen sebzett szívvel élünk – tovább kell mennie a gyógyulásnak ezen az útján, hogy meggyógyulva mindinkább hasonlítsunk a mennyei Atyára, akiről Jézus mondja: »Legyetek tökétesek, mint a ti mennyei Atyátok!« Ez tehát a gyógyulás útja, hogy Isten gyermekei legyünk!”

A Szentatya hozzátette: „A jézusi tökéletesség így fogalmazódik meg a napi evangéliumban: »Én pedig mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket, imádkozzatok azokért, akik üldöznek és gyaláznak titeket!« Ennek az útnak ez a legutolsó lépcsőfoka a legnehezebb!” – állapította meg a pápa. Személyes emléket idézett fel, amikor elmondta, hogy gyermekként kora egyik legnagyobb diktátoráért imádkozott az Istenhez, akiért úgy szoktak imádkozni, hogy mihamarabb juttassa az alvilágba. Isten ellenben azt kéri tőlünk, hogy tartsunk lelkiismeret-vizsgálatot.

„Adjon az Úr kegyelmet, csak azt a kegyelmet, hogy tudjunk imádkozni ellenségeinkért, imádkozni azokért, akik rosszat akarnak nekünk. Imádkozni azokért, akik rosszat tesznek nekünk és üldöznek bennünket. Mindnyájan ismerjük őket, név szerint ismerjük őket, családi és keresztnevüket... Biztosítalak benneteket – zárta homíliáját Ferenc pápa –, hogy ez az imádság két dolgot eredményez: jobbá változtatja őket, mert az imádság hatalmas, és bennünket pedig még inkább az Atya gyermekévé tesz.”



Évközi tizenegyedik hét keddje



Évközi tizenegyedik hét keddje


Az előző napok gondolatát folytatva elérkezünk a hegyi beszéd legnehezebben érthető és legnehezebben megvalósítható részéhez, az ellenségszeretethez. Ha Jézus hegyi beszédével kapcsolatban új törvényről beszélünk, akkor a minden megkülönböztetést nélkülöző szeretet parancsa esetében valóban újdonsággal találkozunk, amely messze felülmúlja a korábbi szabályokat. Jézus azt javasolja tehát, hogy a szeretet megvalósítása terén ne tegyünk különbséget a barát és az ellenség között, hanem mindenki felé nyilvánítsuk ki azt. A krisztusi szeretet arra kötelez minket, hogy minden embertársunknak adjuk meg a tiszteletet, a megbecsülést és a segítséget, ha szükséget szenved. Új szemléletet kíván ez tőlünk, az ember, a felebarát meglátását a másik személyben.
Félreértik azonban azok Jézus szavait, akik az igazságtalanságok, az üldözések, a visszaélések vagy a bántalmazások jóváhagyását látják ezekben a szavakban. A felsorolt bűnök ugyanis felforgatják a társadalmi viszonyokat és az emberek közti kapcsolatokat. Akkor lesz béke az emberek között, ha mindenki képes lesz arra, hogy lemondjon a bosszúról, még akkor is, ha az jogosnak tűnik. Az ellenség szeretete olyan feladat számunkra, amely valóban hősiességet kíván tőlünk. Legyen ebben példaképünk Krisztus, aki a kereszten az őt bántalmazókért imádkozott.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Uram, te újra meg újra hangsúlyozod, hogy minden lehetséges annak, aki hisz. Ha megvizsgáljuk, melyik a legnagyobb, a neked leginkább tetsző erény, azt látjuk, hogy a hit. Igen, ennek ereje által készülünk fel arra, hogy belépjünk a Szentek Szentjébe. Hit nélkül, ó, dicsőség Ura, nem tettél volna értünk csodákat. Mielőtt csodát műveltél volna, azt akartad, hogy jóságoddal egyesítsük hitünket.
 


2016. június 13., hétfő

Jézus Szíve 11.



Jézus Szíve, amelyben a bölcsességnek és tudománynak minden kincse megvan, irgalmazz nekünk!

 
A bölcs ember mindent a nagy célnak, az örök üdvösségnek vet alá, hogy azt elérje. Aki viszont nem bölcs, nem akarja élete apróbb vagy fontosabb tetteit az örök elvek szerint rendezni, az a végén mindent elveszít. Jézus előtt nem állt fenn kényszerítő körülmény, hogy megtestesüljön, vállalja az emberlétet, tagja és kiszolgáltatottja legyen egy ilyen gyenge, sokszor gonosz közösségnek, mint a mienk. De Ő Szívével, azaz igazság és szeretet alapján gondolkodik, és erre akar megtanítani minden embert. A tudomány a földi ismeretek rendszerezett formáját jelenti a legtöbb embernek. Mi persze hozzáértjük a vallástudományt is, ami elsősorban a kinyilatkoztatás ismeretét tanítja rendszerezve, de kitér a vallásnak, mint az ember Istenhez való viszonyának az ismertetésére is, hiszen annyi vallás lehetne, ahány ember él a földön, és ha nincs is ennyi, tévedésen alapuló csoportok bőven akadnak. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ami Jézus megváltói küldetéséhez tartozik, mindazt a bölcsességet és tudományt ismeri. Irgalmazzon nekünk, ismertesse meg ezeket a fontos tudnivalókat, mentse meg az eltévedteket. Főleg a papságra készülőket vértezze fel a bölcsesség és tudomány Lelkével.


Himnusz CIVC.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Atyának fénye, fénysugár,
napból sugárzó napvilág,
fény fénye, nappal napja vagy:
forrás, hol minden fény fakad.
Igaz Nap, örök fényedet
ragyogtasd tündökölve ránk,
derítsd érzékeink fölé
a Lélek tiszta sugarát.
Most esdve kérjük jó Atyánk,
az örök dicsőség Urát,
kegyelmek és erő Urát:
tisztítsa szennyes bűneink.
Öntsön szívünkbe tetterőt,
„a Gonosz fogát verje ki!”
Emeljen fel, ha elbukunk,
legyen kegyelme támaszunk.
Vezesse elménk, ő legyen
a tiszta test vezére már,
a hit lobogjon mint a láng,
ne mérgezhesse csalfaság.
Úr Krisztus legyen ételünk,
és italunk a hit legyen:
igyuk magunkba boldogan
a Lélek józan mámorát.
Örömben teljék így a nap:
szemérmünk, mint a pirkadat,
a hit, mint déli napsugár, –
s ne érje lelkünk éjhomály!
Már száll a hajnal sebesen.
Már teljességgel megjelen:
Atyjában teljes egy Fia,
Igében Atyja teljesen. Ámen.


Ferenc pápa beszéde az ENSZ Élelmezésügyi Központjában: A fékeveszett szabadság a háborút táplálja és nem az embert



Ferenc pápa beszéde az ENSZ Élelmezésügyi Központjában: A fékeveszett szabadság a háborút táplálja és nem az embert


Hogy mindenkinek jusson kenyér! 

Ferenc pápa június 13-án hétfő kora délelőtt látogatást tett az ENSZ Római Élelmezésügyi központjában, ahol most kezdődik a Világélelmezési Program bizottságának évi közgyűlése az „Éhség nélkül” mottó jegyében. A résztvevő miniszterek főként az éhség sújtotta országokból érkeztek, többek között Andorra, Burkina Faso, Csád, Kongói Köztársaság, El Salvador, Etiópia, Gambia, Kirgizisztán, Lesotho, Szomália, Dél-Szudán, Benin képviseletében.
Ferenc pápát Ertharin Cousin asszony, a Világélelmezési Program végrehajtó bizottságának elnöke fogadta, majd a pápa az ENSZ FAO világélelmezési székházában megállt és imádkozott az Emlékezet Falánál, mely a FAO élelmezési missziói során megölt munkatársaiknak állít emléket.
A Világélelmezési Központ nagytermében Ferenc pápa hosszú beszédet mondott a világot sújtó éhség problémájáról. Két alapvető gondolata: a „nyomorúság denaturalizálása”, azaz természetének a megszüntetése és az „éhség bürokrácia mentessé” tétele. A beszéd utána a pápa találkozott az Élelmezésügyi központ alkalmazottaival, majd 11 órára visszaérkezett a Vatikánba.
Egy intézmény hitelreméltósága nem a nyilatkozataiból, hanem a tetteiből születik
Ferenc pápa beszédében köszönetet mondott a meghívásért és mindazon erőfeszítésért, melyet a Világélelmezési Program bizottsága tesz mindazok érdekében az egész világon, akik az éhségtől szenvednek. Megemlékezett a szervezet azon munkatársairól, akik életüket vesztették missziójuk betöltése során azért, hogy senki éhezőnek ne hiányozzék a betevő falat. Az áldozatok kőbe vésett nevei ékesszóló bizonyítéka annak, hogy a Világélelmezési Program egy valóban érvényes nemzetközi szervezet, mely mind hatékonyabb tevékenységet folytat. Egy intézmény hitelreméltósága ugyanis nem a nyilatkozataiból születik meg, hanem a tagjainak elvégzett munkájából” – hangsúlyozta a pápa.
Miközben a hírek váltják egymást, a fájdalom és az éhség megmarad
„A mai világ bonyolult kapcsolatrendszere és hiperkommunikációs lehetőségei megrövidítik a földrajzi távolságokat – folytatta a pápa – és sokat segítenek abban, hogy együttérzéssel forduljunk a fájdalmas események felé. Mégis, ez az információ teremtette látszólagos közelség napról napra csorbát szenved. Az információtúltengés ugyanis a nyomorúságot fokozatosan naturalizálja, azaz természetessé teszi. Így aztán lassanként érzéketlenekké válunk mások tragédiája iránt, mert azokat valahogy természetesnek vesszük. A bennünket elérő számtalan kép ellenére, amikor fájdalmat látunk, nem érintjük azt, sírást hallunk, de nem vigasztalunk, szomjat látunk és nem enyhítjük azt”.
A nyomorúságnak arca van: a munkanélkülieké, az erőszakoltan migrálóké…
„A hírek számtalan emberi életet tárnak elénk, de aztán gyorsan másik életekkel helyettesítik azokat, és miközben a hírek váltják egymást, a fájdalom és az éhség megmarad. Ez a tendencia, mely némelykor már kísértés, arra indít bennünket, hogy utólagos lépéseket tegyünk, egyúttal pedig felfedi azt az alapvető szerepet, melyek az egyes intézmények, mint a Világélelmezési Program betöltenek a nemzetközi színtéren. Ma már nem elég pusztán csak ismerni a testvéreink helyzetét, nem elegendő értekezéseket kidolgozni vagy végtelen vitákat folytatni róluk, hanem szükség van a „nyomorúság denaturalizálására”, vagyis megszüntetésére, hogy ne tekintsük a megszokott jelenségek egyikének. De miért is? – tette fel a kérdést a pápa. Azért, mert a nyomorúságnak arca van. Egy gyermek, egy család, egy fiatal vagy öreg arcvonásait hordozza. Munkalehetőség nélküli emberek arca, erőszakolt migráció arca, elhagyott és szétrombolt házak arca” – mondta a pápa.
A bürokrácia ügyeket intéz, az együttérzés azonban személyek síkján mozog
„Nem tarthatjuk természetes dolognak számtalan ember éhségét, nem mondhatjuk, hogy az ő helyzetük egy vak sors eredménye, amivel szemben nem tehetünk semmit sem. Amikor a nyomorúság kezdi elveszíteni az emberi arcát, abba a kísértésbe esünk, hogy elkezdünk egyre  többet beszélni az éhségről és a táplálkozásról, az erőszakról és egyre inkább elhagyjuk a konkrét és valós személyeket, akik ma is az ajtónkon kopogtatnak. Amikor hiányoznak az arcok, a történetek, az életek, akkor jönnek mind erősebben a számok és így fellép annak a kísértése, hogy bürokratizáljuk, vagyis hivatali szinten kezeljük mások fájdalmát. A bürokrácia ügyeket intéz, az együttérzés azonban személyek síkján mozog. Azt hiszem, hogy itt nagyon sok tennivalónk van!” – tette hozzá személyesen a pápa. „Az eddig megtett lépéseken túl dolgoznunk kell testvéreink nyomorúságának és éhségének a denaturalizálásán és a bürokrácia mentessé tételén. Ez szükségessé tesz különféle szintű és léptékű intézkedéseket, melynek középpontjában a konkrét szenvedő, éhes és szomjas ember áll”. A továbbiakban a pápa két alapvető gondolatát fejtette ki részletesen.
A nyomorúság denaturalizálása
Először is utalt arra a látogatására, melyet 2014. november 20-én tett a FAO római székházában a II. Világélelmezési Konferencia alkalmából. Emlékeztetett akkori beszédére, melyben „a probléma egyik következetlenségére utalt, hiszen noha létezik elegendő táplálék mindenki számára, de mégsem tud mindenki enni, a leselejtezés, az elvetés, a szélsőséges fogyasztás és az élelem más célra való használata miatt”.
A föld javát, ami pedig egyetemes jellegű célszerűség, kevesek kiváltságaként használjuk
„Legyen világos – húzta alá a pápa – az élelem hiánya nem természetes, nem nyilvánvaló és nem magától értetődő. Hogy most a huszonegyedik században sokakat sújt ez csapás, ez az erőforrások rossz és önző elosztásából ered, az élelem merkantilista kezeléséből. A rosszul kezelt és kizsákmányolt föld a világ számos részén továbbra is megadja a maga gyümölcsét, önmaga legjavát nyújtva. A kiéhezett emberek arca emlékeztet bennünket arra, hogy félreértettük a céljaikat. Az adományt, ami pedig egyetemes jellegű célszerűség, kevesek kiváltságaként használjuk. A földnek az emberiség javára szánt adományából néhányak árucikkeként kezeljük, megteremtve ezzel a kirekesztést” – emelte ki a pápa.
A leselejtezett étel olyan, mintha valaki ellopná azt az éhező szegény asztaláról
„A társadalmainkat átható fogyasztói gondolkodásmód arra vezetett bennünket, hogy hozzászokjunk a felesleghez és az élelem mindennapos leselejtezéséhez, amelynek sokszor immár nem vagyunk képesek igazi értéket adni és ami túllép a pusztán gazdasági szempontokon.  Mindenesetre hasznos, ha arra emlékezünk, hogy a leselejtezett étel olyan, mintha valaki ellopná azt az éhező szegény asztaláról. Ez a valóság indítson bennünket az élelem leselejtezésének a megfontolására – kérte a pápa – hogy ezáltal felismerjük azokat az utakat és módokat, melyek a legjobban rászorulókkal való szolidaritás és megosztás eszközei lesznek!”.
Az éhség debürokratizálása, hivatal-mentesítése
Ferenc pápa második alapgondolataként nagy őszinteséggel azt fejtette ki, hogy „melyek a bürokratizálás kérdései az éhséggel kapcsolatban. Vannak olyan akciók manapság, melyeket úgymond „lepalackoznak”. Mindnyájan jól ismerjük a világ jelenlegi bizonytalan helyzetét. Az utóbbi időben a háborúk és a konfliktusok fenyegetései azok, melyek uralják érdeklődésünket és vitáinkat. Így a fennálló konfliktusok skálájával szemben úgy tűnik, hogy a fegyverek egy olyan szokatlan fölényre tettek szert, hogy teljesen meg kell elégedni azzal, hogy a fegyverek a különféle szembenállások megoldásának kizárólagos eszközei. A fegyvereknek ez a meggyökeresedett és elfogadott előnyben részesítése azonban megakadályozza az élelmiszer elosztását a háborús övezetekben, odáig menően, hogy elérkezünk a legalapvetőbb nemzetközi emberi jogok megsértéséhez” – figyelmeztetett a pápa.
A fékeveszett szabadság a háborút táplálja és nem az embert
„Ugyanis egy furcsa ellentmondásos helyzettel állunk szemben. Miközben az élelmezés terén a segítség és a fejlesztési tervek érthetetlen politikai cselszövések és döntések akadályába ütközik, félrevezető politikai ideológiák és áthatolhatatlan vámakadályok következtében, addig a fegyverek esetében nem! Nem számít az eredet, ezekkel szabadon közlekedhetnek egy arcátlanul magabiztos és szinte abszolút szabadság jegyében, a világ bármely részén. Ilyen módon a háborúkat táplálják s nem az embereket. Sőt, némely esetben az éhséget háborús fegyverként használják, mert az éhségtől és végkimerüléstől elpusztult embereket hozzászámítják azokhoz a harcosokhoz, akik a csatatéren esnek el és azokhoz a polgári személyekhez, akik a konfliktusok következtében halnak meg”.
Érzéstelenítik a tudatunkat, elaltatnak…
„Mi teljesen tudatában vagyunk ennek, mert hagyjuk, hogy érzéstelenítsék a tudatunkat, minek következtében érzéketlenné válunk. Ekképpen az erő marad a mi egyetlen eljárásmódunk és hatalmunk, hogy elérjük a halaszthatatlan célkitűzéseinket. A szegényebb népek nemcsak szenvednek a háborús konfliktusoktól, hanem ezzel egy időben megfosztják őket minden segítségtől is. Ezért is olyan sürgős a bürokrácia leépítése, ami akadályozza a humanitárius segélytervek megvalósítását. Igazi hősökre van szükségünk, akik utakat nyitnak, hidakat vernek, karcsúsítják az eljárásokat és a hangsúlyt azok arcára fektetik, akik szenvednek. Ebben a tekintetben ugyanolyan fontosak a nemzetközi közösség kezdeményezései” – buzdított a pápa.
Minden tagország erősítse a szándékát, hogy együttműködik a Világélelmezési Programmal
„Nem arról van szó, hogy harmonizálják az egyes nemzetek benső saját centripetális erőit, hanem a tagállamoknak kell megnövelni döntő módon a valós akaratukat, hogy együttműködjenek egymással ebből a célból. Nagyon fontos tehát, hogy minden tagország erősítse a szándékát, hogy együttműködik a Világélelmezési Programmal. Ezáltal nemcsak a kihívásokra tud válaszolni. A Világélelmezési Program a maga eljárásával és tevékenységével igazolja, hogy lehetséges koordinálni a tudományos és technikai ismereteket, valamint a gyakorlati eljárásokat, hogy összegyűjtsék és egyenlőképpen elosszák az erőforrásokat. Ez a különösen szegény térségekben segíti a helyi erők és lehetőségek fejlesztését, miközben csökkenti az élelmiszer veszteségeket. Másképpen szólva a Világélelmezési Program hatékony példája annak, hogy lehet az egész világon dolgozni annak az érdekében, hogy felszámoljuk az éhséget”.
„Éhes voltam és enni adtatok” – a kereszténység aranyszabálya az összes nemzet számára
„A katolikus egyház ebben az összefüggésben kínálja fel szolgálatát és küldetését és azt óhajtja, hogy a többi kezdeményezéssel összhangban küzdjön az emberi méltóság megőrzéséért. „Éhes voltam és enni adtatok, szomjas voltam és inni adtatok”. Ezekben a szavakban találjuk meg a  kereszténység legfőbb szabályát, mely az egyes vallásfelekezeten túl aranyszabály lehetne az összes nemzet számára is. Egy nemzet saját jövőjét annyiban építi, amennyiben magára vállalja éhes és szomjas embertestvéreinek a gondját” – zárta beszédét Ferenc pápa az ENSZ Világélelmezési Programja bizottságának évi közgyűlésén.