2016. május 19., csütörtök

Az én szeretett Fiam 6.



Az én szeretett Fiam


Azért szeretett Fiú Jézus Krisztus, mert a végtelen isteni szeretetet végtelen szeretettel viszonozza az Atyának, és adják tovább csorbítatlanul a Szentléleknek. Nemcsak vállalja a teremtésben a közös, szentháromságos, teljesen egyetértő közreműködést, hanem azt a csodálatos tervet is, hogy a teremtmények minden fajtáján segít ragyogtatni az isteni fényből annyit, amennyit a teremtmények természete közvetíteni képes. Ezért vállalja, hogy istensége mellé örökre felveszi az emberi természetet, hozzáfűzi isteni természetéhez, és Isteni Személye parancsára őstípust alkot az angyalok minden fajtájának és az emberi lelkeknek saját emberi lelkéből, az anyagvilágnak pedig őstípust rendel emberi testéből. Ezen kívül átveszi a sátán elleni harc irányítását, mint azt a hármas kísértésben félreérthetetlenül igazolta a negyven napos böjtje után. A kiválasztott apostoloknak is azonnal megadja a sátán elleni harchoz a felsőbbséges isteni erőt: Űzzétek ki az ördögöket! Hűségesen ragaszkodik az Atya által tervezett megváltáshoz: egyetlen asszony súlyos vétke indítja el a történelem bűnáradatát. Isten azonnal közli a sátánnal: „Ellenkezést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé. Ő széttiporja fejedet, te meg a sarkát veszed célba” (Ter 3,15) Egyetlen asszony egyetlen ivadékáról szólt az ősevangélium. A szeplőtelenül fogantatott (az ősbűn miatt minden ember megszentelő kegyelem nélkül kapja a lelkét a Teremtő kezéből. Ettől a szeplőtől csak Jézus Édesanyja mentesült) Szűz Mária és a Szentlélektől fogantatott Isteni Magzata vívja meg harcát a sátán ördöghadával. Egyedül Ő fogja kinyitni a benne hívőknek, és a keresztségét felvevőknek a mennyországot. ( Mk 16,15-16) Ezt a fontos pontosítást Jézus kérdése késztette ki Péter apostolból: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok? Simon Péter válaszolt: Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia. Erre Jézus azt mondta neki: Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui nem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országának kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is föl lesz oldva”(Mt 16,15-19) Ez nem jámbor vélemény, hanem alapigazság, amit nem lehet megkérdőjelezni. Benne van az Atya, a Fia, Péter, aki a többi pápában él tovább, Jézus egyetlen Egyháza, és pontosan a megváltás. Ezt erősíti meg Jézus: „Ettől kezdve Jézus jelezni kezdte tanítványainak: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnapra föltámad”(21) hogy valakinek eszébe ne jusson ezt tagadni, Jézus „kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, külseje teljesen átváltozott, ruhája fehér lett és ragyogó. És íme, két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és a haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie.”(Lk 9,28-31) Mózes és Illés a pokol tornácáról jött fel, de megdicsőülten álltak Jézus mellé. Így jelezték az apostoloknak, hogy a pokol tornáca kiürül hamarosan Jézus kereszthalálának érdemeiből, megtörténik az újszövetség megkötése az utolsó vacsorán, ahogy Jeremiás próféta hatszáz éve megjövendölte. „Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom“(Jer, 31,31-34) Hol? Az utolsó vacsorán. A harmadik kehely bor felett fogja majd Jézus elmondani: „Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak”(Lk 22,20) Mózes és Illés, az Ószövetség krémjéből a Törvény és a próféták képviselői hódolnak az Új és örök Szövetség megkötőjének, Jézusnak. Valakinek kétsége vagy bátorsága ne legyen ezt megkérdőjelezni: „Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét, és mellette a két férfit. Ezek már épp menni készültek. A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!” (Lk 9,32.35)
 


Himnusz CLXXII.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Ez óra, mely most felragyog,
keresztfa éjét űzi el,
megtörve földi vak homályt,
szelíd fényével földerít.
Ez órán a Feltámadott
minden sír mélyén szunnyadót
új létre keltve, élni hív,
halál hatalmát törve meg.
Hisszük: megújult életünk
immár nem szenved új halált,
a boldog élet örömét
örökre bizton élvezi.
Dicsérünk, Jézus, szüntelen,
ki feltámadtál győztesen,
Atyának, Léleknek veled
most és örökre tisztelet. Ámen.


Ferenc pápa: Halálos bűn kiszívni a dolgozók vérét



Ferenc pápa: Halálos bűn kiszívni a dolgozók vérét


Az, aki az emberek munkáját kizsákmányolva gazdagodik meg, olyan, mint a vérszívó, és halálos bűnt követ el – jelentette ki a pápa május 19-én, csütörtökön reggel a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén.


A Szentatya a napi szentleckéhez (Jak 5,1–6) fűzte gondolatait, melyben Jakab apostol erős hangon figyelmezteti a gazdagokat, akik az embereket kihasználva halmozzák föl vagyonukat.
A gazdagság önmagában jó dolog, de viszonylagos, nem pedig abszolút érték. Tévednek, akik az úgynevezett „bőség teológiáját” követik, amely szerint Isten úgy mutatja meg, hogy igaz ember valaki, hogy nagy gazdagságot ad neki – mondta Ferenc pápa. – A probléma abban rejlik, hogy nem szabad a szívünknek a gazdagsághoz ragaszkodnia, mert nem lehet egyszerre Istent és a gazdagságot is szolgálni. Ez olyan béklyót rakhat ránk, amely miatt nem tudjuk szabadon követni Jézust. Ahogy Szent Jakab mondja: „Az a bér pedig, amelyet a földeteket learató munkásoktól visszatartottatok, íme felkiált, és az aratók szava felhatol a Seregek Urának fülébe.”
Amikor úgy szerez vagyont valaki, hogy kihasznál másokat, amikor a gazdagok kizsákmányolják az emberek munkáját, akkor ők, szegények rabszolgává lesznek – folytatta a pápa. – De nézzünk körül itt és most, az egész világon ez történik. „Dolgozni akarok” – mondod, rendben, szerződést kötnek veled. Szeptembertől júniusig. Nyugdíjlehetőség nélkül, egészségbiztosítás nélkül. Júniusban felfüggesztenek, aztán július–augusztusban éhkoppon maradsz. Szeptemberben meg újra megkötik a szerződést. Akik ezt csinálják, igazi vérszívók, az emberek véréből élnek, és dolgozó rabszolgákká teszik őket.
A Szentatya fölidézte, amit egy lány mesélt neki: talált egy munkát napi 11 órában, amiért 650 eurós havi fizetést kapott feketén. Azt mondták neki: „Ha tetszik, elfogadod, ha nem, mehetsz. Sokan várnak a helyedre, ott sorakoznak mögötted az emberek.” Ezek a gazdagok szaporítják vagyonukat, ahogy az apostol mondja: „a leölés napjára hizlaljátok szíveteket”. Ezeknek az embereknek a vére, amit kiszívtak, az Úrhoz kiált, az igazság kiáltása.
Az emberek kizsákmányolása ma valódi rabszolgaság – nyomatékosította a pápa. – Mi azt hisszük, hogy ma már nem léteznek rabszolgák. De igenis vannak. Igaz, hogy már nem Afrikából hozzák őket, hogy aztán eladják Amerikában. A városainkban zajlik ez a rabszolgaság. Ott vannak ezek az üzérek, akik igazságtalanul bánnak a munkavállalókkal.

Tegnap, az audiencián (szerdai általános kihallgatás, a pápa katekézise – a szerk.) a gazdag és a koldus Lázár példabeszédéről elmélkedtünk – emlékeztetett a pápa. – Ott a gazdag a saját világában élt, és nem vette észre, hogy valaki az ajtaja előtt éhezik. Ez azonban még rosszabb: emberek azért éheztetik a dolgozó embereket, hogy keressenek rajtuk. Az emberek véréből élnek, és ez halálos bűn. Sok-sok vezeklésre van szükség, és sok jóvátételre ahhoz, hogy valaki megtérhessen ebből a bűnből.
A Szentatya elmesélt egy történetet: meghalt egy kapzsi ember, és az emberek azon élcelődtek, hogy nem tudták lecsukni a koporsót, a gazdag ugyanis mindenét magával akarta vinni, de nem tudta. A pápa figyelmeztetett: senki nem viheti magával a gazdagságát. Gondoljunk erre a mai drámára: az emberek kizsákmányolására, azoknak a vérére, akiket rabszolgává tesznek, az emberkereskedőkre... és nemcsak azokra, akik prostituáltakkal és gyerekekkel kereskednek, hanem a rabszolgaság, mondjuk úgy, civilizáltabb változatára: „Én eddig fizetlek, szabadság, egészségbiztosítás, minden nélkül feketén… és majd jól meggazdagszom!”
Fohászkodjunk az Úrhoz: értesse meg velünk Jézus egyszerűségét, amellyel a mai evangéliumi szakaszban szól (vö. Mk 9,41–50): fontosabb egy pohár víz Krisztus nevében, mint az a sok gazdagság, amit az emberek kihasználásával halmozunk föl – zárta csütörtök reggeli homíliáját Ferenc pápa.


Évközi hetedik hét csütörtökje



Évközi hetedik hét csütörtökje


Néhány érdekes mondást olvasunk Jézustól a mai evangéliumi részletben, amelyek meglehetősen lazán kapcsolódnak egymáshoz. Az első így hangzik: „Ha valaki csak egy pohár vizet is ad nektek inni azért, mert Krisztuséi vagytok, megkapja érte jutalmát.” Ez a mondás arról szól, hogy a mennyei Atyától mindenki jutalmat kap, aki bármilyen módon is segíti azokat, akik Krisztushoz tartoznak, mert az Atya előtt minden emberi jócselekedet ismert és nem maradhat el a jutalom érte. A következő mondás arra figyelmeztet, hogy a legsúlyosabb büntetésre számíthat az, aki bűnre csábítja vagy bűnre tanítja a kicsinyeket. Ez nem csak azt foglalja magába, hogy valaki közvetlen módon bűnre csábít valakit, hanem azt is, hogy valaki rossz példát mutat a kisebbeknek saját bűnös életével, felbátorítván őket arra, hogy ők is hasonló módon éljenek.
Ez a mondás a bűnre csábítás kapcsán átvezet a következőbe, amely szerint észre kell vennünk azokat az alkalmakat, amelyek bűnre csábítanak bennünket. A test megcsonkítása valójában képletes és túlzó kifejezés, amely a Biblia nyelvezetében gyakran előfordul. Azt akarja Jézus tanítani, hogy a lélek üdvössége mindennél fontosabb az ember számára. Isten azt akarja, hogy minden erőnkkel küzdjünk a gonosz ellen, ne engedjünk a kísértéseknek, hogy üdvözítő terve valóra válhasson bennünk.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Kérünk Urunk, Istenünk, taníts meg bennünket arra, hogy helyesen kérjük tőled azt, ami javunkra szolgál! Te kormányozd életünk hajóját magad felé, minden viharvert lélek csendes kikötője! Mutasd meg az irányt, amerre mennünk kell! Újítsd meg bennünk az engedelmesség lelkületét!
 


2016. május 18., szerda

Az én szeretett Fiam 5.



Jobban érti már mindenki, hogy mit jelentett az atyai kinyilatkoztatás a Jordán partján, ahol Keresztelő Szent János és a körülötte tolongó Messiás-váró tömeg az Ábrahám megáldása óta várt fényes eseményt figyelte. A Fiúisten ugyanolyan végtelen szeretettel és csorbítatlanul ajándékozta vissza az Atyának az isteni születés alkalmával adott tökéletes istenséget. Vállalta, hogy Atyja teremtő jóságát úgy ragyogtatja meg, hogy az emberi lényeget egyelőre elvben, később majd valóságosan is fölvesz isteni természete mellé és alárendeli Isteni Személyének. Így minden cselekedete isteni értékű lesz, meg tudja váltani szenvedésével, kereszthalálával és feltámadásával az összes embertestvért, és kinyithatja számukra a mennyországot. Ha tovább vizsgáljuk földi életét, születésekor néhány pásztor, majd a napkeleti bölcsek tudták meg isteni titkát. Harminc éves koráig szerény létű, názáreti munkás életéből senki sem következtetett arra, hogy a világmindenség teremtője építi vagy javítja a házát, fűrészeli, gyalulja bútorait. Mindezt csupán három éves nyilvános működés követi. Nagy figyelmeztetés a törtető világ, főként a mai kor nagyzási mániában szenvedő társadalmának: az ember értéke kizárólag attól függ, hogy azt cselekszi-e, amit a Mennyei Atya tetetni akar vele. Nem sérti az ajkbiggyesztő megszólítás: „Ő a Názáreti Jézus, az ács fia” A harminc évesen megkezdett nyilvános élete is az volt, amit Isten Atyja parancsolt neki. Negyven napos étel nélküli, átimádkozott nagyböjtje csak a leselkedő sátánnak tűnt fel, aki meg is kísértette a nagyravágyó embereken kicsiszolt módszerével: „Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré! Azt felelte neki: Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével is, amely az Isten szájából származik. Most a szent városba vitte az ördög, és a templom párkányára állította. Ha Isten Fia vagy –mondta-, vesd le magad, hiszen írva van: Parancsot adott angyalainak, a kezükön hordoznak majd, nehogy kőbe üsd a lábad! Jézus így válaszolt: Az is meg van írva: Ne kísértsd Uradat, Istenedet! Végül egy igen magas hegyre vitte az ördög, s felvonultatta előtte a világ minden országát és dicsőségüket. Ezt mind neked adom – mondta -, ha leborulva imádsz engem. Jézus elutasította: Távozz, ördög! Meg van írva: Uradat, Istenedet imádd, s csak neki szolgálj. Erre otthagyta az ördög, és angyalok jöttek a szolgálatára”(Mt 3,1-11) Jézus az örök isteni igazságokat tanítja: „Jézus az égre emelte tekintetét, és így imádkozott: Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged. Hatalmat adtál neki minden ember fölött, hogy akiket neki adtál, azoknak örök életet adjon. Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek a földön: a feladatot, amelynek elvégzését rám bíztad, elvégeztem. Most te dicsőíts meg, Atyám magadnál: részesíts abban a dicsőségben, amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett”.(Jn 17,1-5) Jézus az összes kinyilatkoztatott igazságot tanítja: „Ne gondoljátok, hogy megszüntetni jöttem a törvényt vagy a prófétákat. Nem megszüntetni jöttem, hanem teljessé tenni. Bizony mondom nektek, míg ég és föld el nem múlik, egy i betű, vagy egy vesszőcske sem vész el a törvényből, hanem minden beteljesedik”(Mt 5,17-18) „Fürkészitek az Írásokat, mert azt hiszitek, hogy örök életet találtok bennük. Bár éppen rólam tanúskodnak, mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen. Dicsőítést nem fogadok el az emberektől. Ismerlek benneteket, nincs meg bennetek az Isten szeretete. Atyám nevében jöttem, s nem fogadtatok el. De ha valaki a maga nevében jönne, azt elfogadnátok. Hogyan is hihetnétek, amikor egymást dicsőítitek, de azt a dicsőséget, amely az Istentől való, nem keresitek” (Jn 5,39-44)
 


Himnusz CLXXI.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Esengő szolgák, jöjjetek,
tárjátok fel ma szívetek,
nyissátok dalra ajkatok,
hogy boldog Istent áldjatok!
Délóra bús emléke ez:
örök Bírót ítélnek el,
kihez nem férhet földi vád,
rá gyarló nép halált kiált.
Minket szívbéli hála köt,
vétkünk miatt is féljük őt,
s ha bősz ellenség ront reánk,
védelmet tőle kér imánk.
Kérleljük most az ég Urát,
Királyát s véle egy Fiát,
s a Szentlelket, ki egy velük,
Háromságban egy Istenünk! Ámen.
 


Ferenc pápa: Aki nem vesz tudomást a szegényről, az Istent veszi semmibe!



Ferenc pápa: Aki nem vesz tudomást a szegényről, az Istent veszi semmibe!


A dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló jézusi példabeszéd alapján (Lk 16,19–31) a szegénység és az irgalmasság kapcsolatáról elmélkedett a Szentatya május 18-i katekézisében, melyet teljes terjedelmében közlünk.


Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma a dúsgazdagról és a szegény Lázárról szóló példabeszédnél szeretnék elidőzni veletek. Úgy tűnik, ennek a két embernek az élete párhuzamos vágányon fut: életkörülményeik ellentétben állnak egymással, semmi sem kapcsolja őket össze. A gazdag ember házának kapuja mindig zárva van a szegény előtt, aki ott fekszik kívül, próbál enni valamit a gazdag asztaláról lekerülő maradékból. Ez pompás ruhákat visel, míg Lázárt fekélyek fedik; a gazdag mindennap fényűzően lakmározik, míg Lázár éhen hal. Egyedül a kutyák veszik gondjaikba, és nyalogatják sebeit. Ez a jelenet az Emberfia kemény szemrehányására emlékeztet minket, melyet az utolsó ítéletkor mond: „Éheztem, és nem adtatok ennem, szomjaztam, és nem adtatok innom […], mezítelen voltam, és nem öltöztettetek föl” (Mt 25,42–43). Lázár jól képviseli minden idők szegényeinek csendes kiáltását, valamint a világ ellentmondásosságát, amelyben mérhetetlen vagyon és erőforrás van kevesek kezében.
Jézus elmondja, hogy egy napon az a gazdag meghalt: a szegények és a gazdagok is meghalnak, ugyanaz a sorsuk, mint mindannyiunknak, senki sem kivétel. És akkor az az ember Ábrahámhoz fordult, könyörögni kezdett, „atyám”-nak szólította (Lk 16,24.27). Azt bizonygatja, hogy az ő fia, vagyis Isten népéhez tartozik. Életében viszont egyáltalán nem törődött Istennel, magát tartotta a világ középpontjának, a fényűzés és pazarlás világába zárkózott. Azzal, hogy kizárta Lázárt, egyáltalán nem számolt Istennel, sem az ő törvényével. Aki nem vesz tudomást a szegényről, az Istent veszi semmibe! Ezt jól meg kell jegyeznünk: aki nem vesz tudomást a szegényről, az Istent veszi semmibe. A példabeszédnek van egy érdekessége, amelyre érdemes felfigyelnünk: a gazdagnak nincs neve, hanem csak egy jelzője: „a gazdag”, míg a szegény nevét ötször is ismétli a szöveg, a Lázár név pedig azt jelenti, hogy „Isten megsegít”. A kapu előtt fekvő Lázár élő figyelmeztetés a gazdagnak, hogy emlékezzen Istenre, de a gazdag figyelmen kívül hagyja ezt a figyelmeztetést. Ezért nem vagyona miatt ítéltetik el, hanem mert képtelen volt együttérezni Lázárral és segítségére sietni.
A példabeszéd második felében Lázárt és a gazdagot már haláluk után látjuk (Lk 16,22–31). A túlvilágon a helyzet ellenkezőjére fordul: a szegény Lázárt az angyalok az égbe viszik Ábrahámhoz, a gazdag viszont gyötrelmek közé zuhan. Akkor a gazdag „feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és kebelén Lázárt”. Mintha először látná Lázárt, szavai azonban elárulják: „Atyám, Ábrahám – mondja –, könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet, mert iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban.” Most a gazdag felismeri Lázárt, és a segítségét kéri, míg életében úgy tett, mintha nem látná. (Milyen sokszor előfordul, hogy az emberek úgy tesznek, mintha nem látnák a szegényeket! Számukra a szegények nem léteznek!) Korábban még asztalának maradékát is megtagadta tőle, most pedig azt szeretné, ha vinne neki inni. Azt hiszi, hogy még jogot formálhat előző társadalmi helyzetére. Ábrahám kijelenti, hogy lehetetlen teljesíteni a kérését, és ő maga adja meg az egész elbeszélés nyitját: elmagyarázza, hogy a túlvilágon jó és rossz sorsban aszerint részesül az ember, hogy az kárpótlást adjon a földi igazságtalanságért, a kapu pedig, mely az életben elválasztotta a gazdagot a szegénytől, áthidalhatatlan szakadékká vált. Amíg Lázár ott volt a háza alatt, a gazdag számára megvolt az üdvösség lehetősége, kitárhatta kapuját, segíthette Lázárt, de most, hogy mindketten meghaltak, a helyzet helyrehozhatatlanná vált.
Bár közvetlenül sosem hívják perbe Istent, a példabeszéd világosan figyelmeztet: Isten hozzánk való irgalmassága hozzá van kötve ahhoz, hogy mi irgalmasak vagyunk-e felebarátainkhoz; amikor ez utóbbi hiányzik, az előbbi sem talál utat zárt szívünkbe, nem tud belépni oda. Ha nem nyitom ki szívem kapuját a szegény előtt, az a kapu zárva marad. Isten előtt is. És ez szörnyű!
Ezen a ponton a gazdag a testvéreire gondol, akiket az a veszély fenyeget, hogy ugyanarra a sorsra jutnak, és kéri, hogy Lázár visszamehessen a világba figyelmeztetni őket. Ábrahám azonban visszavág: „Ott van nekik Mózes és a próféták, hallgassanak rájuk!” Ahhoz, hogy megtérjünk, nem csodás eseményekre kell várnunk, hanem meg kell nyitnunk szívünket Isten szava előtt, amely arra hív, hogy szeressük Istent és felebarátainkat. Isten szava képes életre kelteni az érzéketlen szívet és meggyógyítani annak vakságát. A gazdag ismerte Isten szavát, de nem engedte behatolni szívébe, nem hallotta meg, és ezért képtelen volt kinyitni a szemét, részvétet érezni a szegény iránt. Semmilyen hírnök, semmilyen üzenet nem helyettesítheti a szegényeket, akikkel utunkon találkozunk, mert bennük maga Jézus jön felénk: „Mindazt, amit egynek tettetek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” – mondja Jézus (Mt 25,40). Így a sorsok felborításában, melyet a példázat bemutat, ott rejtőzik üdvösségünk titka, amelyben Krisztus a szegénységet az irgalmassághoz kapcsolja. Kedves testvéreim, amikor hallgatjuk ezt az evangéliumot, mindannyian, együtt a szegényekkel, elénekelhetjük Máriával: „Leborította a hatalmasokat trónjaikról, a kicsinyeket pedig felemelte; az éhezőket betöltötte javaival, a gazdagokat pedig üres kézzel küldte el” (Lk 1,52–53).


Évközi hetedik hét szerdája



Évközi hetedik hét szerdája


Az előzményekben Jézus tanítványainak, azaz hozzá közel álló személyek a hitéről és hitetlenségéről, megértéséről és értetlenségéről volt szó. Megtudtuk, hogy a tanítványok bizonyos cselekedetek végzésére, például a gonosz lelkek kiűzésére nem voltak képesek, s ennek oka Mesterük vélekedése szerint hitetlenségükben volt. Mindezek után elcsodálkozunk azon, amit a mai evangéliumban olvasunk. János apostol említést tesz arról, hogy valaki, egy kívülálló Jézus nevében csodákat tesz, ördögöket űz ki. János itt nem csak a maga nevében beszél, hanem a többiek véleményét is megfogalmazza. Nem tudjuk meg, hogy ki lehetett ez az ismeretlen személy, de annyi bizonyos, hogy nem tartozott az Úr tanítványi köréhez. Tevékenysége minden bizonnyal eredményes lehetett, hiszen különben nem váltotta volna ki a tanítványok panaszkodását, illetve azt, hogy megtiltsák neki.
Ennél az esetnél is megfigyelhető tehát a tanítványok értetlensége, téves helyzetértékelése és rossz döntése, amelyet Mesterük most is igyekszik kijavítani. Látjuk, hogy még sok mindenre meg akarja őket tanítani. A türelmetlenség helyett a türelemre, a tiltás helyett a megengedésre, a féltékenység helyett az együttes cselekvésre.
Jézus nekem is akar nap mint nap valamit tanítani.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Istenem, csodálatos gondviselésed által mindannyian arra vagyunk hivatva, hogy Krisztus testének tagjaivá váljunk. Minden egyes tagnak öröktől fogva meghatároztad a maga feladatát, számolva minden ember adottságával. Ebben a rendben örök előrelátásoddal részemre is kijelöltél egy helyet, ahol szolgálnom kell. Uram, készen állok erre a szolgálatra! Kívánj tőlem akár csöndes, hangtalan munkát, akár hősi elszántságot, nagy áldozatokat: követlek, Uram!
 


2016. május 17., kedd

Az én szeretett Fiam 4.



Az én szeretett Fiam





Előfordulhat, hogy gyengébb hitű testvéreink elcsodálkoznak ezen az atyai nyilatkozaton, és azt gondolják, hogy akkor talán mégsem vagyunk mi, egyszerű emberek, olyan fontosak Istennek, mint ahogy olvashattuk, hallhattuk, ahogy állandóan én is hirdetem. Egész pontosan mit is jelent ez a kifejezés? Az Atya Isten, mert az öröktől való isteni természetet, amely végtelenül okos, vagyis mindentudó, végtelenül hatalmas, vagyis mindenható öröktől fogva saját magáénak tudja, birtokolja. Isten végtelen Szeretet: diffusívum sui, saját magának szétosztása, kiöntése. Ez tökéletesen megvalósult akkor, amikor isteni szüléssel abszolút tökéletesen megismeri önmagát, és ki is mondja: Logos, Verbum, Ige (Szó). Ez nem időben történt, vagyis nem a világ teremtése után, amikor megjelent az idő és a tér, hanem a soha nem változó örökkévalóságban:ezt a zsoltáros így érzékelteti: „A hajnalcsillag előtt szültelek téged” (Zsolt 110,3) A konkrétan létező időt a napokkal méri az ember, mégpedig eredetileg az éjszaka (este 6-reggel 6-ig) és a nappal (reggel 6-este 6-ig) A születő Második Isteni Személynek az Atya az  abszolút egyszerű, bonthatatlan, darabolhatatlan isteni természetet, amely az Atyáé volt kizárólag a történelem indulása előtt, egyetlen ajándékként odaajándékozta a Fiúnak. Ő ezt végtelen örömmel el is fogadta, mert a személy lényeg (természet, állag) nélkül nem létezhet. De az elfogadás pillanatában azonnal (idő-tartam nélkül) vissza is ajándékozta Atyjának, mert Ő sem lehet ugyanennek a lényegnek híján. Ez az ajándékozás tökéletes, állandó. Az isteni lényeg birtoklása, ajándékozása és visszaajándékozása teremtmények között nem lehetséges, de az istenségben igen. A mindent odaadás és ennek visszaajándékozása az atyai kinyilatkoztatás alapja: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik”.(Mt 3,11) A Fiúisten a visszaajándékozással adja az alapját az Atya kijelentésének: Istenben ugyanis nincs semmi változás, még árnyéka sincs a változásnak. Amikor az isteni működés történik, csak az előre, öröktől fogva tudott, elhatározott és pontos megvalósulása teljesül az örökké érvényes isteni akaratnak. Az Atya és a Fiú együttesen akar mindent, és származtatja a Harmadik Isteni Személyt, a Szentlelket, neki ajándékozva az immár közös isteni természetet, Ő pedig ezt a közös ajándékozást ugyanúgy egyetlen lehelettel viszonozza, adja vissza az Atyának és a Fiúnak.A teremtésben az Atya a teremtett dolgoknak és emberi és angyali teremtményeknek csupán a végtelen szeretet parányi vonatkozásait adhatja. Ám azt akarja, hogy a végtelen ajándékozásnak isteni fénye ragyogja be ezeket a teremtményeket is. Ezért akarta már kezdettől fogva a teremtés megkezdésétől, hogy a Fiú vegye fel isteni természete mellé az egyetlen kettős természetet, az emberekét. Ezt az isteni természetéhez kösse hozzá elválaszthatatlanul és rendelje Isteni Személye irányítása alá. Így istenségének fénye átragyogja emberi természetén keresztül az összes anyagot, emberi lelkén keresztül pedig az angyalokat és az emberek lelkét. Az Ő emberi lelke így lesz ősmintája az angyaloknak és minden ember lelkének, az Ő emberi teste pedig ősmintája az emberek testének és minden anyagnak. A Fiú ezt az atyai tervet megértette és örömmel vállalta velünk, az emberekkel való testvériséget. Az Atya pedig a megkeresztelkedés alkalmával gyermekévé, Fia testvéreivé, a mennyország örököseivé tesz minden embert, aki megérti az Atya meghívó szavát és igyekszik élni Atyánk kegyelmével a szeretet egyre tökéletesebb életét. Arra törekedjünk mindnyájan, hogy ennek az istengyermeki életnek egyre magasabb fokára jussunk fel, és ezzel szólítson maga elé Atyánk a mennybe érkezésünk pillanatában: jöjj elém, szeretett gyermekem!



Himnusz CLXX.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Már Krisztus mennybe költözött,
ahonnan egykor földre jött,
hogy ossza Atyja kincseit,
elküldte Szentlelkét nekünk.
Az áldott hármas óra telt,
és megzendült ott fönn a menny,
apostoloknak kórusa
imádva látta: itt az Úr.
Atyánk fényéből árad el
e tündöklő, szent, drága láng,
átjárja Krisztus híveit,
hozván Igének szent tüzet.
Szentlélek Isten, szállj le ránk,
tedd oltároddá hű szívünk,
erénnyel díszítsd, ékesítsd,
így templomoddá szenteled.
Add, ismerjük meg az Atyát
teáltalad, és egy Fiát:
és kettejüknek Lelke, te,
örökre légy lelkünk hite! Ámen.


Ferenc pápa: A pénz és a hatalom beszennyezi az egyházat, elég a törtetőkből!



Ferenc pápa: A pénz és a hatalom beszennyezi az egyházat, elég a törtetőkből!


Jézus a szolgálat útját jelöli ki nekünk, mégis az egyházban gyakran hatalmat, pénzt és hiúságot keresnek az emberek – emelte ki a pápa május 17-én reggel a Szent Márta-házban bemutatott szentmise homíliájában.


Jézus azt tanítja apostolainak, hogy a szolgálat útját járják, de ők mégis azt kérdezgetik egymástól, ki a nagyobb közülük – emlékeztetett a Szentatya, aki a napi evangéliumi szakaszból (Mk 9,30–37) kiindulva a világ kísértéseiről szólt, amelyek ma lerombolják az egyház tanúságtételét.
Jézus a megalázkodás, a halál, a feltámadás nyelvén beszél, míg ők, az apostolok a törtetők nyelvén: kinek van nagyobb hatalma közülük? – fűzte hozzá Ferenc pápa.
A tanítványokat megkísértette a világias gondolkodás. Azt firtatták, melyikük a nagyobb, míg Jézus azt mondta nekik, legyenek az utolsók, mindenki szolgái. Az úton, amelyet Jézus kijelöl számunkra, a szolgálat a szabály. A legnagyobb az, aki a legjobban szolgál, aki leginkább a mások szolgálatára van, nem pedig az, aki dicsekszik, aki a hatalmat és a pénzt keresi, a hiúságot, a kevélységet hajszolja… Nem, ezek az emberek nem nagyok! Ez történt itt az apostolokkal, ez történt János és Jakab édesanyjával, és ez történik nap mint nap az egyházban, minden közösségben. Na és nálunk ki a nagyobb? Ki parancsol? Az ambíciók. Minden közösségben – a plébániákon vagy az intézményekben – megvan ez a felkapaszkodási vágy, a hatalomszerzés vágya. A szentleckében (Jak 4,1–10) is arra figyelmeztet minket Szent Jakab, hogy őrizkedjünk a hatalomtól, az irigységtől, a féltékenységtől, amely tönkreteszi a másikat – emlékeztetett a Szentatya.
Ez az üzenet a mai egyháznak is szól. A világ arról beszél, hogy kinek van nagyobb hatalma a parancsolásra, Jézus pedig azt mondja: azért jött el a világba, hogy szolgáljon, nem azért, hogy neki szolgáljanak. A hiúság, a hatalom… ez olyan, mint amikor mindenáron arra vágyunk, hogy hatalmunk legyen, hogy nekünk szolgáljanak, és nem számít, hogyan érjük el a célunkat: pletykálkodással, a másik befeketítésével… Az irigység és a féltékenység ezt az utat járja, és pusztít, ezt mind jól tudjuk – állapította meg a pápa. – Ez történik ma minden egyházi intézményben: plébániákon, kollégiumokban, más intézményekben, a püspökségeken is, mindenhol. A világias szemlélet vágya jelenik itt meg, amely a gazdagság, a hiúság és a gőg szelleme. Kétféle módon lehet beszélni tehát: Jézus a szolgálatra tanít, a tanítványok pedig azon vitatkoznak, hogy ki a nagyobb közülük. Jézus azért jött, hogy szolgáljon, és a keresztény élet útját tanította nekünk: a szolgálatot és az alázatot.
Amikor a nagy szentek azt mondták, hogy nagy bűnösöknek érzik magukat, az azért volt, mert megértették, hogy a világ szelleme bennük volt, és sok világias kísértést éltek át. Senki nem mondhatja közülünk: „Nem, én aztán szent ember vagyok, tiszta” – figyelmeztetett a Szentatya. – Mindannyiunkat megkísértenek ezek a dolgok; a csábítás, hogy előrébb jutásunk érdekében tönkretegyük a másikat. Ez egy világias kísértés, amely megosztja és rombolja az egyházat, nem Jézus Lelke. Képzeljük magunk elé ezt a jelenetet: Jézust, aki ezeket a szavakat mondja a szolgálatról, míg a tanítványok: „Nem, jobb, ha nem kérdezünk túl sokat, inkább menjünk előre”, s aztán azon vitatkoznak, ki áll ki fölött, ki lesz a legnagyobb közülük.
Ferenc pápa homíliája végén arra buzdított, gondoljuk végig, hányszor láttuk az egyházban és hányszor tettük mi is ezt, majd kérjük az Úr megvilágosító erejét, hogy megértsük: ennek a világnak a szeretete, vagyis a világiasság szemlélete Isten ellensége.


Évközi hetedik hét keddje



Évközi hetedik hét keddje


A mai evangélium első felében arról olvasunk, hogy Jézus megjövendöli tanítványainak szenvedését, halálát és feltámadását. Útja során ez már a második alkalom, hogy erről beszél nekik, de ők nem értik szavait, különösen azt nem érthették, hogy mit jelent a halálból való feltámadás. Tegnap a tanítványok „hitetlensége,” ma pedig az ő „értetlenségük” jelzi azt, hogy bizony ők is csak lassan haladtak előre a hit útján, Jézus megismerésének útján.
Ezt igazolja a történet második része is, amely a tanítványok egymás közti versengését írja le. Látszik, hogy sem Mesterük küldetésével, sem saját helyzetükkel és szerepükkel nincsenek tisztában. Jézus is jól tudja, hogy még sok mindenre kell megtanítania őket. Érdemes odafigyelnünk a részletekre. Például arra, hogy Jézus „leült,” azaz hangsúlyt ad annak, hogy most valami lényegeset akar mondani nekik. Aztán „magához hívta” őket, amivel egyértelműen jelzi, hogy mondandójának meghallgatása mindannyiuk számára kötelező. Mert az ő tanítványa csak az lehet, aki hallgat rá és megteszi azt, amit ő kér. Tanításával Jézus nem egyszerűen csak megszünteti a tanítványok közti vitát, hanem figyelmükbe ajánlja az alázatosságot és a szolgálatot.
A versengés szelleme helyett nekem is szükségem van arra, hogy a szolgálatkészségben növekedjek.
© Horváth István Sándor
Imádság:

Uram, Jézus Krisztus! Nap mint nap szomjazom igazságodra, készséges szívvel hallgatlak téged, aki utat mutatsz. Tanulékony lélekkel figyelek rád és kifejezem készségemet, hogy tanításod szerint akarok élni. Alakítsd át életemet a te éltető és üdvösségre vezető igazságoddal!



2016. május 16., hétfő

Pünkösdhétfő



Pünkösdhétfő


Az Atya tökéletes önmaga

2.Az Atya önmaga tökéletes képmását minden lény ősmintájának rendelte. Fia nem istenségével lett ősmintája a teremtett világ minden részének, hanem megtestesülése révén. A milliárdnyi csillagból álló tejútrendszer mind a Betlehemben megszületett kisded alakjának korai anyagiságát valósította meg évmilliókkal megelőzve magát a megtestesülést. Emberi lelke az angyalvilág és a fokozatosan szaporodó emberlelkek ősmintájaként valósult meg az angyali üdvözlet alkalmával Názáretben. A kis Jézus kilenc hónap rejtett magzatélet után mutatkozott be Betlehemben az esemény tanúi, a betlehemi pásztorokat informáló hírmondó és számára az első szellemi élményt dalba-szövő angyali seregek előtt. Valószínűleg kevés hívőnek jut eszébe az idillikus karácsonyi éjféli misén, hogy ez az esemény öröktől fogva élt Istenben, az angyalok teremtése óta az angyalkórusok tudatában, és lett nyilvánvaló örömforrás Betlehemben. Nekünk az évente visszatérő örömünnep a lényeg. A mélyebben gondolkodó híveknek már eszébe jut az is, hogy egy öröktől fogva elrejtett esemény nyilvánossá tételéhez Isten az akkori világ legnagyobb urának, Augusztus római császárnak kellett közreműködnie. Majd az üres juhistállóban végbement csodálatos beteljesülés tényleges hírnökei egyenesen a végtelen messzi mennyországból érkeznek a pusztában juhaikat őrző pásztorokhoz: „Egyszer csak ott termett mellettük az Isten angyala, és az Úr fényessége körülragyogta őket. Félni kezdtek nagy félelemmel. Az angyal azt mondta nekik: Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek. Ma született nektek az Üdvözítő, az Úr Krisztus Dávid városában. Ez lesz a jel számotokra: találni fogtok egy kisdedet pólyába takarva és jászolba fektetve. Ekkor azonnal mennyei sereg sokasága vette körül az angyalt, és dicsérte Istent: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek”(Lk 2,9-14) Mindezt nem emberek tervezték, hanem az, akiről a Ter 1,2-5-ben olvassuk az igazi kezdetekről: „a föld puszta és üres volt, és sötétség volt a mélység felett, és Isten Lelke a vizek felett lebegett. És Isten szólt: Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó. Elválasztotta a világosságot a sötétségtől, és elnevezte a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának. Akkor este és reggel lett: egy nap”. Szent János apostol és evangélista pedig így vezeti be nagy Jézus-életrajzát: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága. A világosság a sötétségben világít, de a sötétség azt föl nem fogta”. (Jn 1,1-5) Mindez nem valami költői álom, hanem a leggyönyörűbb valóság. Milyen kár, hogy e csodaszép titokvilág kibontakozása után még a karácsonyi ünnep alkalmával is csak az emberiség egy harmada figyel fel az értünk megalkotott és a számunkra valóra váltott valóságra. Amikor Jézus már három évtizede a földön élt, elkezdte nyilvános működését, lassan-lassan felfigyeltek rá az emberek. Egy öreg vallásos zsidó farizeus késő esti órában kérezkedett be Jézus szállására: „Rabbi, tudjuk, hogy Istentől jött tanító vagy, mert senki nem tudja ezeket a jeleket véghezvinni, amelyeket te cselekszel, hacsak nincs vele az Isten. Jézus azt felelte neki: Bizony, bizony mondom neked, ha valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát”. (Jn 3,2-3) Az öreg farizeus figyelme fennakad az „újra születésen”. Nem érti. Jézus addig-addig serkenti figyelmét, amíg rátalál néhány fogódzópontra: Itt nem az édesanyánkra lesz újra szükségünk, aki csupán a testünket tudta egyszer foganni és megszülni erre a földi életre. Amit Jézus kínál, az újfajta életmód: a már élők kaphatnak Istentől: a Szentlélek átnevelhet bennünket az igazság és a szeretet világára.


Himnusz CLXIX.



Istenem, jöjj segítségemre!
Uram, segíts meg engem!

Dicsőség az Atyának. Miképpen. Alleluja.


HIMNUSZ

Meghozta boldog örömünk
a forgó esztendő megint:
a Lélek, a Vigasztaló
megszállt az egybegyűlteken.
Tündöklő fényességű láng
tüzes nyelvekké alakult:
igéik hogy lobogjanak,
s szeretettől lángoljanak.
Beszélnek minden nyelveket;
megretten a pogány tömeg,
azt vélik: musttól részegek,
kiket Szentlélek ihletett.
Történt e titkos adomány a
szent Húsvét-idő után,
hogy ülték ős törvény szerint
a bűnbánatnak napjait.
Meghajtott fővel esdenek,
jóságos Isten, híveid:
áraszd ránk égből gazdagon
a Lélek áldott kincseit.
Ki megszentelted már szívünk,
s megadtad kegyelmed nekünk:
bocsássad meg most bűneink,
s tedd békéssé esztendeink.
Add, ismerjük meg az Atyát
teáltalad, és egy Fiát:
és kettejüknek Lelke, te,
örökre légy lelkünk hite! Ámen.


A szülőföldön maradásra és annak betöltésére buzdított a csíksomlyói búcsú szónoka



A szülőföldön maradásra és annak betöltésére buzdított a csíksomlyói búcsú szónoka


Ne hagyjuk elnéptelenedni szülőföldünket és ne vesszen el a magyarság hite – erről beszélt a csíksomlyói búcsú ünnepi szónoka, Csintalan László tiszteletbeli kanonok és főesperes, csíkdelnei plébános május 14-én.



A csíksomlyói hegynyeregben idén is százezrek gyűltek össze a hagyományos pünkösd szombati búcsún. A szentmise főcelebránsa, Bíró László tábori püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családpasztorációért felelős tagja arra hívta fel a figyelmet, hogy akik elzarándokoltak a csíksomlyói Szűzanyához, akik ragaszkodnak hozzá, azok nem árvák. Ferenc pápa nyomán elmondta: Ne engedjük, hogy az egyház árvaházzá legyen, ne engedjük el a szűzanyát! Majd hozzátette: azt se engedjük, hogy nemzetünk árvaházzá legyen.

A csíksomlyói búcsú ünnepi szónoka Csintalan László tiszteletbeli kanonok, tiszteletbeli főesperes, csíkdelnei plébános volt. Szentbeszédét teljes terjedelemben közöljük.
Kedves Zarándok Testvérek!
Itt, a Kis-Somlyó és a Nagy-Somlyó nyergében, az érsek úr és a püspök urak vezetésével, paptestvérek koncelebrálásával, a ti jelenlétetekkel és imádságotokkal, éneketekkel dicsérjük a Boldogságos Szűzanyát, a Szentlélek eljövetelének előnapján. Gyönyörű ez a hely, amelyben mi valóban nyeregben érezzük magunkat. Nem a mi érdemünkből, hanem a Jóisten gondviselő jóságából, a Szűzanya közbenjárásából és a jó ferences pátereknek azon különleges képességéből, amely mindig megnyilvánult, hogy jól megválasztották mindig szerzetesházaiknak, kegyhelyeiknek a helyét és nemcsak jól megválasztották, hanem évszázadokon keresztül őrizték is azt. És hisszük, hogy őrizni fogják ezután is.
A gondviselő jó Istennek az irgalmasságáról elmélkedünk, hiszen az irgalmasság évében vagyunk, és a Jóistennek a gondviselő jósága, irgalmassága megnyilvánul a teremtésben, a megváltásban és a megszentelés művében is.
Hogy a teremtés művében megnyilvánul, annak legbeszédesebb bizonyítéka, ez a gyönyörű csíki, csíksomlyói táj, ahol a fények és az árnyak különleges játéka megfigyelhető, azután pedig a télnek, a tavasznak, a nyárnak és az ősznek a páratlan szép színei mind az alkotóra utalnak. De leginkább az ember, puszta létével a teremtő Istennek a jóságát, irgalmasságát hirdeti. Mert az, hogy létezem, neki köszönhető.
Kedves zarándok testvérek, ezt mindig elmondjuk a hiszekegyben, hogy „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében”. A hitvallásunknak az első sora, amelyet hála Istennek minden keresztény ember egyformán mond, arra utal, hogy én, az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember, hiszem a Teremtőt és hiszem a teremtést.
Egyházunk szép csokorba szedi a Biblia olvasmányait, amelyekkel köszöntjük a Boldogságos Szűzanyát. Az első szentírási olvasmányunkban a mózesi áldásról hallottunk. Ezt az áldást katolikus templomainkban mindig újesztendő első napján olvassuk fel. Isten meghagyja Mózesnek, hogy áldják meg a népet Áron és az ő fiai. Mit jelent megáldani? Azt jelenti, hogy akarom, hogy élj és akarom, hogy még jobban élj. Isten megáldotta a teremtésben az egész világmindenséget, benne az élővilágot és természetesen benne engem, embert is, és azt mondta, hogy akarom, hogy élj és akarom, hogy még jobban élj. S az embereken keresztül megáldotta a népeket is. A mi népünket is, és arra is azt mondta, akarom, hogy szülőföldeden élj, és még jobban élj.

Kedves testvéreim, ezt az áldást élvezzük most, a Jóistennek a gyönyörű teremtett világában, e csíki tájban, ahol ezt a teret betöltöttük, de ahonnan Isten áldását és a Boldogságos Szűzanya áldását akarjuk magunkkal vinni, hogy betöltsük azt az életteret is, ahol mindennapjainkat éljük. A családi ház életterét, a falunak, a városnak az életterét, az országnak az életterét, mert Isten áldása erre is szól. És ha jó nekünk itt, a somlyói szent hegyen összekapaszkodva imádkozni, akkor ebből erőt kell merítsünk ahhoz, hogy otthon is, családunkkal, házastársunkkal, gyermekünkkel, de falunkkal is, egyházközségünkkel, egész népünkkel összekapaszkodva imádkozzunk. Isten áldását kérjük, hogy a nekünk adott életteret betöltsük, hogy ne maradjon beszegezett ház, gyermek nélküli iskola, megfogyatkozott falu és város, és főleg ne maradjon megfogyatkozott ország és szülőföld. Be kell töltenünk, testvéreim, életterünket! Isten áldása, kedves testvéreim, a teremtő Istennek az áldása, amely megnyilvánul teremtett világában, a világegyetemben és megnyilvánul az emberben is, így kell lecsapódjon ezen szent hely áldásaként a mi mindennapi életünkbe, az én mindennapi életembe.
Kedves zarándok testvérek, a teremtés címén a Jóisten ura az egész világnak, és ura az embernek is és uram nekem is. Tudjuk, hogy nemcsak teremtő, hanem megváltó és megszentelő Úr. Az én mindenható Istenem. És bármi más akar úr lenni fölöttem, nem teheti, mert egyetlen urat ismerek el fölöttem, az a teremtő, megváltó és megszentelő Isten.

Harsányi Lajos az uralomra törekvést szépen versbe öntötte:
„Ki az Úr?
Kezdetben volt az Isten.
Az Isten volt az úr.
Azután jött a Tűz, Víz,
Az Ég, a kék azúr.
Majd jöttek a királyok
S azok lettek urak.
Aztán elűzték őket,
Kiirtva magjukat.
Majd jött a felséges Nép
A Nép lett az úr.
Majd jött a szent Szabadság
S akkor az lett az úr.
Aztán jött a Terror
S a Terror lett az úr.
Aztán jött az Ínség
S az Ínség lett az úr.
Aztán jött a Bőség.
(S nem lett belőle úr.)
Botorkált a Megértés.
(És nem lett belőle úr.)
Azután jött a Bankár
S a Bankár lett az úr.
Azután jött a Mammon
S a Mammon lett az úr.
S aztán jött a Sátán
S most a Sátán az úr.
De elbukik a Sátán
És nem lesz mindig úr.
És összedől a Mammon
És nem lesz mindig úr.
Öngyilkos lesz a bankár
És nem lesz mindig úr.
És elmúlik az Ínség
És nem lesz mindig úr.
És fölenged a Terror
És nem lesz mindig úr.
És meghal a Szabadság
És nem lesz mindig úr.
És megszelídül a Nép
És nem lesz mindig úr.
Király nem akad senki
És nem lesz többet úr.
És ránk szakad a kék Ég
És nem lesz többet úr.
És füstté lesz a Tűz, Víz
És nem lesz többet úr.
Kezdetben volt az Isten.
Az Isten volt az úr.
S örökön és örökké
Az Isten lesz az Úr.”
Igen, kedves testvéreim, bárhányszor a hiszekegyet imádkozzuk, az első sorában már ezt valljuk meg, Isten a teremtett világ ura, az én uram, az én teremtőm, és nem akarok másból vagy másvalakiből urat magam fölött. De ez természetesen tőlem függ.
Kedves zarándok testvéreim, a Jóistennek az irgalmas jósága különösképpen a megváltásban nyilvánul meg, hiszen Isten, végtelen jósága folytán, emberré lett, vállalta emberi sorsunkat, emberi sorsunknak minden zugát, a legrejtettebb zugát is vállalta és a legérthetetlenebb zugát is, a halált is vállalta, hogy engem, bűnös embert megmentsen, újra visszavezessen az Jóisten urasága alá.
Második olvasmányunkat Szent Pál apostolnak a galatákhoz írt leveléből olvastuk. Azt olvastuk: Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született és általa Isten gyermekeinek hívnak minket és szívünkbe elküldte Fiának lelkét, aki bennünk azt kiáltja Abba, Atya.
Tovább is imádkozzuk a hiszekegyet: „fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától”. A Szűzanya, a mi Boldogasszonyunk, igen-igen fontos szerepet játszott a megváltás művében. Amikor igent mondott az angyal köszöntésére és elvállalta, hogy a világ megváltójának, Isten Fiának, a második isteni személynek, Jézus Krisztusnak édesanyja legyen. Innen származik, forrásozik a Szűzanya iránti tiszteletünk, innen és hiszem, hogy mindenki, aki vallja és aki a megváltást fontosnak tartja, annak lelke mélyén ott van a Szűzanya tisztelete is, amit mi most, ilyen gyönyörű külsőségben is kifejezünk a Somlyó szent hegyén.

A Szűzanya annyira közreműködött a Szentlélekkel, hogy ebből a közreműködésből, kollaborációból Isten Fia született meg nekünk, aki egész emberi sorsunkat vállalta. A megváltás azért történt meg, mert Mária tökéletesen közreműködött a Szentlélekkel. Gyönyörű Szent Bernátnak az elmélkedése az angyali üdvözletről, amikor mintegy sürgeti a Szűzanyát, miután az angyal elmondta az üzenetet neki, hogy már mondja ki az igent, a teremtett világ és az ember, a bűnbe esett ember nevében, mert ez az egyetlen esély az ember megváltására.
Szent János apostol milyen gyönyörűen fejezi ki az ő evangéliumában, a 3. fejezet 16-17. versében: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Isten így szerette a világot. De nem úgy általában, hanem így szeretett engem, hogy értem is elküldte az ő szent Fiát és Jézus Krisztus érettem is szenvedett, meghalt és feltámadt érettem, személyesen. Nagyon kell tudatosítanom magamban, kedves testvéreim ezt: érettem, személyesen is megtörtént a megváltás, Jézus Krisztus szenvedett és meghalt és feltámadt személyesen érettem is.

Kedves jó testvéreim a megváltásban az Úr Jézus Krisztusnak, a keresztre feszítettnek az imádása központi helye a keresztény ember hitéletének és lelkiéletének is. S azért központi helye, mert hogyha ugyanazon Krisztus előtt, a Megváltó előtt összekapaszkodva tudunk imádkozni, akkor abban tényleg megváltás van az egyes ember számára, és megváltás van a család számára, és megváltás van a közösség számára, és megváltás egy nép, egy nemzet számára is. Összekapaszkodva imádkozni az Úr Jézus Krisztus keresztje előtt. Mert ennek a hiánya, kedves testvéreim, sokszor jelentkezik családi életünkben, egy-egy falu, város életében, nemzet életében is, amikor nem tud Krisztus keresztje előtt hódolattal, imádással leborulni és tőle remélni a közösséget, a közösség megtartó erejét, a közösség összetartozását.
Ennek hiányát fejezi ki gyönyörű versében Wass Albert, a Nagypénteki siratóban:
„Golgotáról Golgotára
hurcoljuk a keresztfákat.
mindég kettőt, soh'se hármat.
Egyet felállítunk jobbról,
egyet felállítunk balról,
s amiként a világ halad:
egyszer jobbról, egyszer balról
fölhúzzuk rá a latrokat.
Kurucokat, labancokat,
közülünk a legjobbakat,
mindég csak a legjobbakat.
Majd, ahogy az idő telik,
mint ki dolgát jól végezte:
Nagypéntektől Nagypéntekig
térdelünk a kereszt alatt
húsvéti csodára lesve.
Egyszer a jobbszélső alatt,
másszor a balszélső alatt,
éppen csak hogy a középső,
az igazi, üres marad.
Nincsen is keresztfánk közbül,
nem térdel ott senki, senki.
A mi magyar Nagypéntekünk
évszázadok sora óta
évszázadok sora óta
ezért nem tud Húsvét lenni.
Így lettünk országút népe,
idegen föld csavargója,
pásztortalan jószág-féle.
Tamással hitetlenkedő,
kakasszóra péterkedő,
júdáscsókkal kereskedő.
Soha-soha békességgel
Krisztus-Úrban szövetkező.”
Kedves testvéreim, megdöbbentő a költőnek a víziója, látomása és van valóságalapja. Ugyanakkor, a megváltás kegyelméből annak is van valóságalapja, hogy én is az igazi kereszt előtt térdeljek és mi is összekapaszkodva az igazi kereszt előtt térdepeljünk, és onnan várjuk a mi megváltásunkat, a mi személyes megváltásunkat, családunknak a megváltását és nemzetünknek a megváltását.
Igen, kedves testvéreim, a megváltásban a Jóistennek különösképpen megnyilvánul az ő irgalmassága. Holnap a Szentlélek eljövetelét ünnepeljük, a megszentelő lélekét, a hét ajándék lelkéét, akivel amint mondottam már, a Boldogságos Szűzanya közreműködött, hiszen az ő életében nem volt akadály, hogy a Szentlélekkel közreműködjön. A mi életünkben van akadály, amit mindig el kell gördíteni, a bűnt.

A Szentlélek, kedves testvéreim, kedves zarándokok, ihlet. A Szentlélek ihlette a teremtő Istent, az ő Szentlelke, amikor ezt a gyönyörű tájat megteremtette. És ő ihlette, amikor a teremtés koronáját, az embert megteremtette. Nemcsak úgy általában, hanem ő ihlette, amikor engem megteremtett, mert esélyt látott benne, olyan emberi esélyt, amely gyöngeségei, gyarlóságai, hitványságai ellenére közre tud működni a Szentlélekkel.
Kedves jó testvéreim, a Jóistennek személyes irgalmasságát személyem iránt ebben tapasztalhatom meg leginkább, amikor nekem személyesen, bűnös embernek nagy vagy kisebb vétket megbocsájt. Igen, mert esélyt lát bennem arra, hogy én is a Szentlélekkel közreműködjek, jót gondoljak, jót beszéljek és jót cselekedjem, mert a Szentlélek inspirál, a Szentlélek ihlet. Megcsodáljuk a művészetben ezt, zeneműben, gyönyörű szobrokban, lásd a Somlyói Szűzanyának a szobrát, de megcsodálhatom saját magamban is, és embertársamban is, amikor a Szentlélekkel közreműködök, kollaborálok. És megtapasztalván, kedves testvéreim, a Jóistennek a megbocsájtó jóságát irányomban, személyem iránt, meg kell tanulnom nekem is megbocsájtani, mert az irgalmassághoz ez is hozzátartozik. Az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiben ez is benne van: az ellenem vétőnek megbocsájtani. És ellentmondás tulajdonképpen, ha én Isten bocsánatát kérem – hála Istennek, hányan kérik itt is a somlyói, pünkösdi búcsú alkalmával –, ugyanakkor nekem haragosom van. Nem ellentmondás ez? Olyan ellentmondás pontosan, mint az istenhívő ember káromkodik. Milyen Istenben hisz az, kihez imádkozik, ha a nevét nem tartja szentnek, ha káromolja. Ellentmondás.
Kedves testvéreim, ugyanígy vagyok, ha én nem tudok megbocsájtani, habár mindennap elmondjuk egyszerűen, mindenki számára érthetően a Miatyánkban: „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek”. Szépen fejezi ki ezt Tompa Mihály református papköltő, a Feddőzés című versében, amikor azt mondja:
„De ki úgy tud haragudni, és szívére
Úgy ránőtt a gyűlöletnek száraz kérge,
Hogy ajakán e szép szavak ki nem jönnek:
Megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek,
Lehet annak temploma bár Jeruzsálem!
Imádsága sohasem nyer ily választ: Ámen!”

Hozzátehetjük: mi is az imádság szárnyain szállunk itt a Somlyó hegyén a Jóistenhez és annyi mindenkiért imádkozunk, és jól tesszük és kell imádkoznunk családtagjainkért, a férj a feleségért, a szülő a gyermekért, a gyermek a szülőért, a nagyszülő az unokáért, a vezető ember a rábízottakért. De imádságunk úgy nyer meghallgatást, hogyha én meg tudok bocsájtani, mert ha nem, lehet szentélyem és a templomom akár a Somlyói Szűzanya temploma, de imádságom nem nyer meghallgatást, hogy ámen, vagyis hogy úgy legyen!
Kedves testvéreim, a megszentelés művében a meg nem bocsátás igen nagy akadály. És a somlyói búcsú, a Szűzanya tisztelete, mindenképpen erre kell, hogy sarkalljon engem. A Szűzanya – és ez könnyen elképzelhető egy kis fantáziával – a kereszt alatt nem gyalázta, nem átkozta az ő szent Fiának a kivégzőit. Sírt, mert sírnia kellett, és mert édesanya volt, de a megbocsájtás ott volt a lelkében. Ha nem lett volna, a Szentlélekkel való közreműködés elmaradt volna, és akkor nem neveznénk őt Szeplőtelenül fogantatott Szűz Máriának. Amikor az ő közbenjárását kérjük, amikor dicsérjük a Jóistent a teremtés művéért, a teremtés áldásáért, a megváltás áldásáért és a megszentelés áldásáért, akkor mindig legyen ott előttünk, hogy a megbocsájtás az Istennel való kapcsolatom rendbetétele és embertársammal való kapcsolatomnak is a rendbetétele. Nem hiába rendeli el anyaszentegyházunk a katolikusok számára, az én számomra, mindenki számára az évenkénti kötelező húsvéti gyónás elvégzését. Neked is meg kell tisztulnod lélekben, de ki kell engesztelődnöd Istennel és embertársaddal is.
Kedves jó testvéreim, kedves zarándokok, a Szűzanyának a közbenjárását kérjük, hogy mindig hálásak legyünk a teremtés művéért, a megváltás művéért és a megszentelés művéért és ugyanakkor az ő példáján keresztül a megbocsájtás lelkületét is igazítsuk ki saját magunkban.

Gyönyörű Tűz Tamásnak, a Boldogságos Szűzanyáról írott verse Sixtusi Madonna címmel, amelyben a költő visszaemlékezik arra, hogy gyermeki ágya fölött ott volt egy Szűzanya-kép, s amikor rossz álmai voltak és felriadt álmából, mindig megnyugtatta a Szűzanyának a képe a gyermek Jézussal, ami tulajdonképpen a Sixtusi Madonnának a másolata volt. Azt mondja:
„Lehet-e szebb a világon,
sáros-havas földeken,
mint a tiszta gyerekálom,
ami szűz reményt terem.
Ágyam fölött függött csendben,
nem volt hová szállnia,
lefektemben-fölkeltemben
rámmosolygott Mária.
Megszöktek a csalfa árnyak,
egyszerre elszállt az éj,
nem volt többé bú és bánat,
csak a sugárzó tökély
szeplőtelen szép alakban
hajolt homlokom fölé.
Messzetűnt a forró katlan,
bizonnyal az ördögé.
Hová lett e régi kép már,
megfakult vén másolat?
Ráfael derűs egén száll,
messze vitte álmomat,
de az Anya és a Kisded
nem ment el, itt van velem
s az az áldott mély tekintet
rámsugárzik szüntelen.”
Kedves zarándok testvéreim! Ezt vigyük magunkkal mindnyájan a Boldogságos Szűzanya ajándékaként. Minden ünnepségünk végén, nemcsak egyházi, világi ünnepségeink végén is mindig elénekeljük nemzeti imánkat, édes magyar anyanyelvünknek a nemzeti imádságát és székely himnuszunkat. Ezekkel kérjük a Jóisten áldását befejezésképpen.

Isten áldd meg a magyart beléd vetett erős hittel, hogy ne legyünk a hitetlenség, reménytelenség, szeretetlenség saját magát pusztító áldozatai. Áldd meg a keresztény hitünk szerinti élettel, hogy ne csak ünnepnapokon és szóval emlegessük szent nevedet, hanem eszünk, szívünk, munkánk, családi életünk, oktatásunk, nevelésünk, művészetünk és irodalmunk, közéletünk és politizálásunk is és hétköznapjaink is a te dicsőségedet szolgálják.
Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk! Ne hagyd, hogy mi veszejtsük el édes szülőföldünket azzal, hogy hagyjuk elnéptelenedni, mert iskoláink évről évre egyre kevesebb gyermeket tanítanak, mert fiataljaink a megélhetésért el/kivándorolnak, arra kényszerülnek, hogy itt hagyják szülőföldjüket, mert családjaink szétzüllenek, mert időseink és betegeink átdolgozott emberi élet után a legszerényebb emberi élethez szükségeseket is nélkülözniük kell. Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk, mert közös dolgaink megvalósításában is széthúzás van köztünk! Érdemtelenségünk tudatában kérünk, Istenünk, Atya, Fiú és Szentlélek és Boldogságos Somlyói Szűzanyánk: áldd meg a magyart és ne hagyd elveszni Erdélyt! Ámen.

A szentmisén koncelebrált többek között Jakubinyi György gyulafehérvári érsek és Orbán Szabolcs, az erdélyi ferencesek tartományfőnöke. A csíksomylói búcsún részt vett Áder János köztársasági elnök és felesége, Herczegh Anita, valamint Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, valamint Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja.