Kik nem magatokat, hanem az
Úr nyáját híven legeltettétek (Ezekiel, 34).
Ments meg, Uram minket!
Ez a
sivatag, amiben élünk. Mert úgy szól itt is az Úr szava, mint pusztába kiáltó
szó! Aki mégis meghallja, annak szól: ,,Készítsétek a pusztában az Úr útját,
egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek!” De mit jelentsen, mi az a
dolog, amit tehetünk azért, hogy „kinyilvánulhasson az Úr dicsérete”? Nem kell
mást tennünk, mint ismételni, szüntelenül hirdetni a próféta szavait: „Minden
test csak fű, és minden szépsége olyan, mint a mező virága. Elszárad a fű,
elhervad a virág, ha az Úr lehelete ráfúj.” - „Elszárad a fű, elhervad a virág,
de Istenünk szava megmarad örökre.” - „Íme, a ti Istenetek! Íme, az Úristen
hatalommal jön, és karja uralkodik; íme, fizetsége vele van, és szerzeménye a
színe előtt. Mint pásztor, legelteti nyáját, karjával összegyűjti a bárányokat,
és ölébe veszi, az anyajuhokat gondosan vezeti.” - „Mert nagy az Úr, méltó a
dicséretre, minden istennél félelmetesebb. Mert a nemzetek istenei mind csak
hamis istenek, az Úr azonban egeket alkotott. Színe előtt fenség van és
szépség, szentélyében ékesség és hatalom. Ünnepeljétek az Urat, népek
családjai, ünnepeljétek az Úr dicsőségét és hatalmát. Adjátok meg az Úr nevének
a dicsőséget, hozzatok áldozati ajándékokat és jöjjetek udvaraiba. Boruljatok
le szent pompával az Úr előtt, rettegjen előtte az egész föld! Hirdessétek a
nemzetek közt: „Király az Úr!”
Kiállva,
bátran, ahogy Izajás szavaiból szól az Úr: „Emeld fel erősen hangodat, aki jó
hírt viszel Jeruzsálemnek! Emeld fel, ne félj!” Ferenc pápa mondja: „az egyház
sosem térítéssel, hanem „vonzással” növekszik, ahogyan XVI. Benedek írta. A
keresztények közötti térítés tehát önmagában súlyos bűn.” (A zsinat után –
Exkluzív interjú Ferenc pápával a szentév lezárásának előestéjén. 2016.11.20.
Magyar Kurír)
Nem
térítenünk kell, hanem hirdetnünk, élnünk, vonzóvá tennünk Krisztus tanítását
arról, hogy Isten közel van hozzánk. Nekem kell erről a közellétéről hírt
vinnem, aki hiszem, és élem is!
A mai
evangélium utolsó mondata sokkal nagyobb mélységeket akar feltárni: „a ti
Atyátok, aki a mennyekben van, nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsik
közül”.
E mondat
több gondolatot is felvet bennem:
- „A ti
mennyei Atyátok” - akiknek van Atyja, még nem elveszett! De mert van Atyánk, Ő
féltőn kész őrködni felettünk, ha hagyjuk, megengedjük a számára, és elfogadjuk
tőle, hogy őrködjön. Használom, elfogadom Atyámnak Őt? Akiről engem Jézus kész
tanítani? Kész vagyok tanulni Jézustól, Akit az Atya küldött, Aki az Atya
egyszülötte, hogy az Atyához elvezessen?
- Az
Atya akarata világos, érthető. De, valójában mi az én akaratom? Hogyan állok én
az Atya akaratával? Tegnap többen, egy biblia elmélkedés során értetlenkedtek
mit is jelent, hogy is kell érteni azt, hogy félem az Urat. Az, hogy félem az
Urat, nem azt akarja jelenteni, hogy félnem kell tőle. Inkább akarja ez a
kifejezés azt kifejezni, hogy mélységes tisztelettel vagyok akarata iránt. Bele
állok az Ő akaratába, még a kísértés idején sem tágítok tőle, mert a
tiszteletem iránta erővel tölt el, bátorít, hogy bizakodásom, bizalmam Benne
soha ne lankadjon! Ez több mint remény. Mert a bizalom valami olyan dolog, ami
félre tol minden akadályt az utamból, mert tudom, hogy ha követem, nem érhet csalódás!
A hit, mely a bizalom által már átcsap a tudásba. Ha Ő nem akarja, hogy
elvesszek, akkor megteszem azt, ami részemről szükséges ahhoz, hogy el ne
vesszek.
- Azt is
mondja ez a mondat, hogy az Atya akarata az is, hogy egy se vesszen el azok
közül, akik kifejezik azt, hogy félik az Istent. Kik is ők? Azok, akik azt
jelentik ki, hogy hiszik azt, hogy Ő küldi el a Fiút közénk, a mi
megváltásunkra. Vagyis, ők azok, akik hívőknek tartják magukat. Ami, még nem
jelenti azt, hogy azok is, de lehet, hogy megelégedettek abban, meg vannak
győződve arról, hogy hívők. Én sem vagyok más: azt hiszem, hogy hívő vagyok.
Ugyanakkor érzem, hogy Isten hiányától szenvedek, hitetlenségem a hitem. Ami
nem elég még ahhoz, hogy rajtam az Atya akarata érvényesülhessen!
- A fenti
mondatban az is benne van, hogy a kicsinyekről van szó. Ez az, ami aggaszt. Nem
vagyok elég kicsi. Ismerjük talán mindannyian, vagy legalább is hallottuk már,
hogy az az ember, aki már elérte a tudományos fokozatok legmagasabb fokát,
bármilyen szakterületen, az tudja igazán, hogy mennyire töredékes a tudása.
Amikor e mondat a kicsinységről beszél, akkor pontosan arról szól, hogy az, aki
magát megalázza, az teszi magát alkalmassá arra, hogy felmagasztalhassák!
Rádöbbenni arra, megengedni a magam számára azt, hogy közöttetek én lehessek a
legjelentéktelenebb, a legkiszolgáltatottabb, a legtudatlanabb, a legszelídebb,
a legjelentéktelenebb, világi értelemben a legméltatlanabb arra, hogy bárki is
észrevegyen. Aki senki számára sem vagyok fontos, egyedül az Úr számára, akinek
szolgálva válhatok mindenki kiszolgálójává, miközben senki sem veszi észre,
senki számára sem tűnik fel, hogy szüksége van rám. Mert teszem a dolgom, azt a
valami nagyon jelentéktelennek tűnő dolgot, de ami hiányozna, ha én nem tenném
meg. Mert nem neked, és nem neked teszem, amit teszek, de Isten cselekvő
részévé teszem megengedővé magam.
Ha képes
vagyok kicsinek lenni, akkor nem én vagyok a bárány, de nem is én vagyok a
pásztor, azonban képes vagyok örülni annak, aminek örül a pásztor, és annak is,
aminek örül az elveszett, de megkerült bárány is, mindazzal a kilencvenkilenc
báránnyal, akik annak az egynek hiányától szenvedtek, miközben félték a
pásztorukat.
Mennyei
Atyám, vágyakozom az ünnepre, vágyakozom, hogy ez a készület, Advent megteremje
számomra az ünnep gyümölcsét! Veled közösségben, a Te dicsőségedben részesedve
vágyok ünnepelni, megtérőként, megélve a Veled való közösséget! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése