Kik
magatokat a testi kivánságoktól megfosztottátok, mennyországért (Máté
19).
Ments meg, Uram minket!
Szóval,
igen! Az ember – ezt bűntudattal, és alázattal állapítom meg – annyira el van
telve önmagával, és annyira el van foglalva emberi környezetével, hogy időt sem
szán rá, fel sem merül benne, hogy eltűnődjön azon, hogy mit is akar ma mondani
Pál?!
Meghívottai
vagyunk Istennek, Aki azzal kezdi a velünk való „egyezkedést” - nem alkudozást
mondok! –, hogy Ő, Aki természetfeletti, beleáll, beletöpörödik a természetbe,
a természetesbe! Képes, hajlandó arra az alázatosságra, ami egyedül alkalmas
lehet arra, hogy engem, a felfuvalkodott, öntelt embert jobb belátásra bírjon!
Kimondom,
még talán értem is, amit mondok, de már képtelen vagyok arra, hogy ezt az
igazságot féljem, tiszteljem annyira, hogy alázatát magamra próbáljam! Nos, ez
az én nagyképűségem, az emberé.
Azzal,
hogy Isten emberré lenni kész, nem megalázni akarja az embert, hanem
felmagasztalni, felemelni! Magához – magába - képes – hajlandó! - Isten
szeretni az Embert, ha hagyom magam! Értem én ezt a dolgot? Nem csak, hogy
kiköpött, kimunkált magából engem az Isten, de vissza is vár, vissza is
szeretne kapni! De mi van közötte? Minek teremt bele ebbe a baljós világba, ha
vissza szeretne kapni? Egyetlen érvem van: az, hogy Isten a szabadjára engedett
résztől azt várja válaszként, aki már nem belőle, nem függve tőle látom a
teremtés csodáját, Őt magát, az Istent, képes vagyok szabadon kijelenteni, hogy
Istenem, Atyám, valóban minden jó! Amit Te elképzeltél, velem kapcsolatban is,
aki vagyok, rájöttem végre, hogy arra vagyok alkalmas, arra szántál, hogy erről
a szándékodról meggyőzni képes legyek azokat, akik még bizonytalanok, vagy
félrevezetettek, vagy félreértenek Téged!
Te,
Isten, ki a Fiúban mindent közölni kész vagy velem, és velünk, emberekkel,
kiket önmagadból, és a magad képére és hasonlatosságára teremtettél, azt
akarod, hogy felismerni képessé legyünk, hogy Te vagy a feltétlen jó, Akihez
visszatérni vágyakozzunk, akarunk, és készülünk, megszabadulva, kitörve,
kifejlődve ebből az anyagi létforma zártságából, mely nem engedi meg, hogy a
Lélek szabadságában, szentségében boldogulhassunk!
Mi
szüntelen csodáidra várunk, mert megszoktuk, hogy Jézus csodákon keresztül tett
bizonyosságot arról, hogy Tőled jött, és Tőled való, és Téged közöl számunkra.
Eközben észre sem vesszük, hogy mi magunk vagyunk a csoda. Az, hogy
értetlenségünk, és a Veled és egymással való viaskodásaink, egymás terhelése
ellenére is, még élünk, létezünk, és képesek lehetünk ebben a magához ragadó
világban is Hozzád vonzódni! Akarni, vágyakozni arra, hogy felnőni képesek
lehessünk a Te szentségi létállapotodra, ahol a boldogság, az öröm, a béke vár
ránk, melyet csak elviselni képesek legyünk! Ahol már nem érvényesülhet az ego.
Egyedül az van, ami, és Aki a Te Szentséged erejéből van!
Ezen a
Karácsonyon, ezt a vágyakozásomat szeretném megünnepelni, megízlelni, és ebben
az élményben eltelve, hálát mondani, Veled közösségre jutni. Akarom, hogy így
legyen! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése