Kik fölvévén kereszteteket, a Krisztust követtétek

Kik fölvévén kereszteteket, a Krisztust követtétek (Máté 16).

Ments meg, Uram minket! 

Honnan merítsek erőt gyengeségemben?! Mert gyengeséget szenvedek el a világban, amikor nem lelek közösségedre Istenem! És ekkor Te, így sóhajtasz felém: „nem haragszom rád, és nem korhollak téged” mert „kegyelmem nem tűnik el tőled, és békeszövetségem nem inog meg” - mondja az én könyörülő Uram! Ebben van, csak ebben lehet erősségem, bátorságom és békességem. E nélkül nem érhet be bennem ünnep. Hiába van kívülem. Azt magamra vonhatom, de mégsem lesz bennem! És a világ ebben álságos, azt harsogja, hogy ha kívülem minden csillogás, akkor már bennem is az lehet. Pszichésen befolyásol, belém akar avatkozni, felül akarja írni azt, ami a Lélek, a Szellem és Test egységéből lehet csak azzá! Különben meghasonlik az ember, és ez pszichésen fog megmutatkozni legelőbb, majd szellemiségében és csak legvégül fizikálisan.

Hagynom kell, hogy a Lélek járjon át! Birtokolhassa gondolataimat, vesémet, inaimat és izmaimat. Ne próbáljak másképpen cselekedni, mint ahogy azt a Lélek akarja!

De, hogy vehetek tudomást arról, hogy mit akar velem kezdeni a Lélek?

Nem az imádság a legfontosabb ebben az összefüggésben. Pontosabban nem az az ima, amit annak tartok. Mert ha azt tekintem imának, amikor én beszélek, kérek, könyörgök, elrendelek, parancsolok, szeretném, hogy minden úgy legyen, ahogy én gondolom, akkor arra azt mondom, hogy nem tudok imádkozni még. Akkor kezdek imádkozni, amikor képes vagyok kétségeimet, keserveimet, hiányomat, gyengeségeimet, bűneimet megnevezni, kimondani Istennek! Elé tenni, előtte kitárni mindazt, mi terhem, ami nem enged szeretni. Képtelenné tesz a szeretetre. Majd elcsendesedni, leereszteni. Leereszkedem elé, és hallgatom az Ő csendjét. Megsemmisülten.

Amikor az embernek sikerül kiüresednie, a maga zsibongásából kifogyni, átadva magamat az Ő jelentéktelen és alázatában tobzódó szeretetének – mert anyagtalan Lélek, és számomra csak az az érték, ami kézzel fogható, amit az emberek elismernek, méltatnak, és … -, amikor úgy érzem, mert megérezhetem, hogy semmi sem áll közöttünk, … Semmi! Mert annyira jelentéktelennek érzem magam, semminek és senkinek, hogy semmim sincs, csak a szenvedésem, képtelenségem, és alkalmatlanságom, kínom attól, hogy haszontalan vagyok, akkor fogom megérezni az Ő közelségét. Mert Isten, aki a szeretet, értéktelen, értékvesztett, hatalma nem az uralkodás, és nem az önmegvalósító kényszer, hanem a megengedőképesség. Mindent lehet és mindent szabad, miközben már mindent elrontottam, és kipróbáltam, és mindenben és mindenkiben csalódtam, mindenki megalázott, és mindenki szenvedését elhordoztam, valójában belepusztultam abba, hogy csak a jót akartam, és semmi sem sikerült, akkor fogok rádöbbenni, hogy lám, van, amiben közös lehetek Istennel! A szenvedésemben, amit érte és vele hordozok, és ami nem kell senkinek. Mert mindenki a dicsőséget akarja magának, megszerezni, és nem kiérdemelni.

Igen, ekkor szólal meg az én könyörülő Uram: „értelek, és nem fordulok el tőled, »kegyelmem nem tűnik el tőled, és békeszövetségem nem inog meg«! Enyém vagy, magaméként, részemként ismerlek!” Így válhatok közösséggé Istennel, még akkor is, ha e világban közössége szenvedésre késztet, kényszerít, ítél. Jézus utolsó szavai is, ahogy minden szava fontos a tanítványai számára: „ne az legyen (Atyám), amit én akarok, hanem amit Te” [Mk 14,36].

Régen az Advent olyan böjti idő volt, mint a nagyböjt. Meg kell élni az alámerülést ahhoz, hogy az ünnep ünneppé válhasson. Add meg Istenem, hogy a szenvedést ne akarjam megkerülni, a kínt ne akarjam jobban, mint azt a békét, azt az örömöt, azt a boldogságot, amivel Te akarsz engem, és bennünket megajándékozni! Ne akarjam már itt, már most, és mindent felülmúlóan megszerezni magamnak, türelmetlenül, és érdemtelenül azt az örömöt, amivel Te akarsz megajándékozni, csak azért, hogy ne kelljen alázatossá válnom, szelíddé, és állhatatossággal végig járni azt az utat, ami Hozzád vezet engem! Ámen.