Kik bővölködni és szűkölködni tudtatok

Kik bővölködni és szűkölködni tudtatok (Filip. 4).

Ments meg, Uram minket!

Mi volt Mária motivációja arra, hogy útra keljen egy nagy útra? Arról nem szól a hír, hogy egyedül ment-e, vagy Józseffel. Nem ez, ezek szerint a lényeg. De akkor mi? Számomra, számunkra, akik ma olvassuk ezt az evangéliumot? Az biztos, hogy ennek a két asszonynak, ami velük történt, az nem volt egy közönséges eset. Ezt az eseményt, nem lehetett bárkivel is megosztani, bárkivel is kitárgyalni, megünnepelni. Azt nem merem mindjárt kijelenteni, hogy örömüket kellett megosztaniuk, hiszen ebben az állapotban még nem hiszem, hogy örömről beszélhetünk. Én legalább is, úgy gondolom, hogy ebben az időszakban, a döbbenet állapota lehetett még számukra a meghatározó: a felelősség, a kötelezettség, a velük szembeni isteni hatalom erejének megnyilvánulása a félelmet, a féltést válthatta ki. Mit akar ugyan tőlem az Isten? Mire tart engem méltónak, képesnek? Mire akar engem használni, képes lehetek megfelelni szándékainak? Úgy gondolom, hogy egy egyszerű földi halandóban előbb ezeket a kérdéseket kell helyre tenni, megválaszolni, és elrendezni, hogy majd az öröm, és a boldogság édes leheletét ízlelgethesse. Talán, ezért volt Mária számára fontos az, hogy sietve felkeresse Erzsébetet. No meg talán az is, hogy tudta, Erzsébet kora miatt biztos, hogy nem fog eljönni hozzá, ugyanakkor Neki is szüksége lehet ebben az esetben a Máriával való közösségre.

Mária esetében érzem azt a felelősséget, a gondoskodó szociális érzékenységet – ma így mondanánk – is, mely társult a fiatalos hevületéhez, és lelkesedéséhez, ami nem hagyott nyugtot Neki, indulnia kellett. Mennie kellett.

Úgy gondolom, hogy Istennek van emberi természete. Erről bizonyosság az is, hogy Fiát emberként küldi el közénk. De úgy is értem ezt, hogy Isten számol és igényli is, igénybe is veszi mindannyiunk emberi természetét, emberi motivációinkra építi üdvösség tervét, melyet velünk, emberekkel közösségben akar végrehajtani, véghezvinni. És erre a két asszony esetében is bizonyosságot nyerhetünk. Ne próbáljuk elvakultan, szenteskedve megélni hitünket! Ne váljon szét életünkben az Istennel való létünk, és az evilági létünk! Attól válunk hiteltelenekké, ha kettős életet élünk. És sajnos, én magamról tudom, hogy ez neveltetésemtől ketté válik, és képtelen vagyok a hiteles életre! Nehéz, talán ebben a legnehezebb megfejlődni magamat. Mert szemérmes vagyok, és szemérmesek vagyunk, és úgy gondoljuk, hogy az én gondom az enyém és nekem kell megoldanom. De ez, egoizmus, önközpontúság. Vallom, hogy csak közösségben szemérmességemen felül emelkedve, gyengeségemet felismerve és felvállalva a másik előtt, van esélyem csak a magam teljességén munkálkodni! Ez a szerzetes élet rettenetes nagy előnye lehet, úgy gondolom. Még a házasság sem alkalmas ennek a kérdésnek a megoldására minden esetben. Legnagyobb bűnöm ez! Vállalom, és beismerem. Sajnos legtöbbünknek ez a bűne, még a papoknak is. Nem vagyunk képesek beismerni, hogy vannak kérdéseink, nem vagyunk bizonyosak bizonyos dolgokban, kérdéseinket félre toljuk, talán azzal, hogy ez nem fontos. De eljön az ideje, amikor ezek a félretolt kérdéseink szakadnak a nyakunkba, és nyomnak össze bennünket. Mária lám, ebben is bölcsességét, érettségét bizonyította.

No, de próbáljunk tanulni Máriától és Erzsébettől. A tanulság számomra, e mai esemény szemlélésében az, hogy nekünk, embereknek, szükségünk van egymás megerősítésére, egymással való eszmecserére, a közösségre, gondjaink megvitatásában! – A gyémánt is attól válik értékes kővé, hogy csiszolják, csiszolódik mindaddig, míg értékessé nem lesz, míg az értékes ki nem alakul belőle a csiszolás által. - Hiszem, hogy Isten a szentek társaságában jelen van, és bennünket, a magunk kiteljesedésére segít ebben a személyes együttlétekben. Amikor intim együttléteinkben bármiről beszélhetünk, minden kérdésünket megoszthatjuk egymással, miközben megérezhetjük Isten Lelkének jelenlétét, és kérdéseinkre adandó válaszait. Persze, ha nyitottak tudunk lenni rá, hogy egymást Isten jelenlétében szemléljük, és fogadjuk el. Tehát, képesek vagyunk közösséget alkotni egymással, de Istenben. Ez nagy titok!

Ugyanakkor, ez imádságos együttlét. Közösség jött létre Mária és Erzsébet között, melyben ők is elmondhatták, hogy jó nekünk itt lenni, így lenni, megtapasztalni Isten jelenlétét. Persze, könnyű volt Nekik, mondhatom. De nem akarom mondani, inkább a hiányából táplálkozni, és keresni az alkalmat, hogy gondjaimmal szembesüljek, úgy, mint amelyekben nem vagyok egyedül, hanem Istennel vagyok közösségben. Aki el akar vezetni, közösségre akar vezetni engem azzal a másik emberrel, akivel istenes gondjaim kérdéseit tisztázhatom. Bölcsességet vonva magamra: nem azt várva el, hogy igazoljanak, hanem azt várom el a másik embertől, hogy segítsen tisztán, jól és helyesen látni, Isten alázatos szeretetében gazdagodni!

Úgy gondolom, hogy valójában a két asszony tartalmas, és tartós együttléteinek eredménye volt az, hogy örömükre lelhettek! Amikor aztán, már az örömükben is képessé lettek osztozni, nos, akkor érhetett véget Mária látogatása. Távozásakor lehettek képesek hálát adni, hálát mondani, azért a bölcsességért, ami megteremhetett közöttük, közösségükben Istennel. Békességükre rálelve!

Ha én valóban készülök Jézus második eljövetelére, akkor úgy gondolom, hogy még szükségem van sok kérdésem tisztázására. Közösségre lelni azokkal, akikkel személyes beszélgetésekben teljességemet munkálhatom, és munkálhatja az is, ki számára én tudok adni személyes találkozásra lehetőséget.

Mennyei Atyám, öltöztess engem a Te szeretetedbe, bűnös emberi voltom ellenére is, hogy szolgálatodra lehessek, és elnyerhessem a Veled való közösséget! Ámen