Hívom a családokat 2016
decemberében – Bíró László püspök levele
Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és
szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit,
aki a család és az élet mellett áll!
Egy barátom mesélte: „Amint az utcán sietősen
mentem hazafelé, egyszer csak megállított egy ismeretlen férfi. »Kedves uram –
mondta –, ki tudna engem segíteni egy- vagy kétszáz forinttal?« Jó arcú, kissé
kopott, de rendezett, tiszta ruházatú férfi volt, nagy, mindenféle textíliával
teli csomagokat cipelt. A tekintetéből tiszteletet és bizalmat olvastam ki. Úgy
éreztem, hogy nem hagyhatom szó nélkül faképnél, ahogy azt általában a
kéregetőkkel tenni szoktam. »Mondja – kérdeztem –, mire kell magának az a pénz,
mit kezd vele?« »Valamit veszek – válaszolta –, hogy éhen ne haljak. Többre
most nem futja, a sorsomon majd akkor tudok változtatni, ha lesz rá elég
pénzem. Most nincs se lakásom, se munkahelyem, de a reményt nem adom fel.« »És
miben reménykedik – kérdeztem –, és egyáltalán, hogy jutott idáig?« »Hosszú és
szomorú történet – felelte –, nem akarom untatni, meg itt, az utcán, nem is
alkalmas.« »Jöjjön – mondtam –, meghívom egy kávéra ide a sarki kávézóba.« A
kávé mellett aztán elmesélte, hogy gépésztechnikus, jó állása volt egy nagy
gyárban, gépi kötéssel foglalkozó felségével és két gyerekükkel éltek egy
lakótelepi lakásban. A házaspár sokat dolgozott, kevés idejük volt egymásra és
a családra. Egy idő után kapcsolatuk kezdett elhidegülni. Ment minden tovább rutinszerűen
a maga útján, de nem volt benne örömük. Aztán amikor a férj talált magának
alkalmi vigasztaló partnert, a feleség beadta a válókeresetet, elváltak. A férj
odaköltözött partneréhez, de továbbra sem találta meg lelki egyensúlyát, egyre
többször és egyre mélyebben nézett a pohár fenekére. A vége az lett, hogy
partnere is kidobta, a gyárból is elküldték, az utcára került. Tudja, hogy a
felesége is boldogtalan, hogy a gyerekeinek is hiányzik, és hogy ő maga okozta
az egész család szerencsétlenségét. Az alkoholról leszokott, bűneit őszintén
megbánta, most abban bízik, hogy találkozik azzal, aki meglátja benne az
embert, aki hasznos tagja lehet a társadalomnak, akinek érdemes megadni az
újrakezdéshez szükséges támaszt, és felkarolja őt.”
A házastársi szeretet a házasság szentsége
által megszentelt, gazdagított és megvilágosított szeretet, amely egyesíti a
házastársakat. A házastársi szeretet érzelmi, spirituális és önzetlen egység,
amely magában foglalja a barátság gyengédségét és az erotikus szenvedélyt, és
akkor is megmarad, amikor az érzelmek és a szenvedélyek elcsitulnak. A házasság
szentségének kegyelme ugyanis alkalmassá teszi a férfit és a nőt, hogy úgy
szeressék egymást, ahogyan Krisztus szeretett minket. Így jut el a házastársi
szerelem arra a teljességre, melyre természete szerint rendeltetett, tudniillik
a házastársi szeretetre. A gyönge vagy beteg szeretet nem képes elfogadni a
házasságot mint mindhalálig tartó küzdelemre szóló kihívást, amely állandó
újjászületést, gyökeres megújulást és újrakezdéseket igényel. Az ilyen szeretet
nem ad elegendő erőt az állandó növekedéshez, a teljes és végleges
elköteleződéshez, ezért teret nyit az ideiglenes kapcsolatok előtt. Örökké
tartó szerelmet csak akkor lehet ígérni, ha az ember felfedezi a saját elgondolásainál
nagyobb tervet, amely fenntart, és lehetővé teszi a teljes jövő elajándékozását
a szeretett személynek. Ahhoz, hogy egy ilyen szeretet kiállhasson minden
próbát és hűséges maradhasson, szükség van a megerősítő és felemelő kegyelem
ajándékára. (Vö. Amoris laetitia 121, 124)
Idézzetek fel ismerősi, baráti, vagy rokoni
körből olyan eseteket, amelyekben a házastársi szeretet nem gyengült, hanem
növekedett a megpróbáltatás, például betegség, káresemény, munkanélküliség és
hasonló bajok idején! Miből merítettek erőt ezek a házasok?
A házasság megkötése, az esküvő igazi
örömünnep. Örül az ifjú pár, örülnek az örömszülők, örül minden jelenlévő.
Amikor aztán elmúlnak a mézeshetek, megkezdődnek a munkás hétköznapok és
megjelennek a gondok, nehézségek is, alábbhagy az öröm. Jó, ha a házasságban
meg tudjuk őrizni a szeretet örömét, sőt, ahogy növekedünk a szeretetben, úgy
teljesedik ki örömünk is. Az élvezetet megszállottan keresők számára minden
egyéb örömszerzési lehetőség bezárul. Pedig épp az öröm az, amely kitágítja a
valódi élvezet képességét, és lehetővé teszi sok különféle öröm felfedezését az
életnek abban a fázisában is, amikor a testi élvezet kiapadóban van. El kell
fogadnunk, hogy a házasság örömök és fáradalmak, feszültségek és megenyhülések,
szenvedések és megkönnyebbülések, kielégülések és keresések, gondok és
élvezetek szükségszerű kombinációja. A házastársi szeretet arra készteti a
házastársakat, hogy folytonosan keressék, hogyan tudnának egymásnak örömöt
szerezni. Így aztán az öröm még a fájdalmak közepette is megélhető. (Vö. Amoris
laetitia 124, 126)
Mit tudtok tanácsolni olyan házaspároknak,
akiknek „már nincs mondanivalójuk egymásnak”, ezért nem okoz örömet
együttlétük? És azoknak, akiknek nincs idejük arra, hogy „nem fontos, nem
azonnal intézendő dolgokról” is beszélgessenek egymással? Milyen szerepe lehet
az örömszerzésben a családi ünnepeknek?
A szerelmesek szépnek találják egymást, hosszan
nézik, csodálják a másik szemét, haját, mosolyát. A másik szépsége örömöt okoz,
és öröm az is, ha a szeretett személy szóvá teszi a másik szépsége feletti
örömét. A szeretet esztétikai élménye fejeződik ki abban a tekintetben, amely a
másikat önmagáért nézi akkor is, ha öreg, beteg vagy érzékileg nem vonzó. E
szemlélődő szeretet örömét ápolni kell. Sok házasságban azonban egyre kevesebb
idő jut egymás szemlélésére és a házastárs szépségének dicsérésére. Sebek és
válságok fakadnak abból, ha elmulasztjuk egymás szemlélését, ha észre sem
vesszük, hogy házastársunk nekünk akar tetszeni. A szeretet megnyitja a szemet,
és mindenen túl megláttatja, hogy a szeretett társ szépségét is nekünk akarja
ajándékozni, szépségével is nekünk akar örömet okozni. (Vö. Amoris laetitia
128, 129)
Mit tudtok tenni, ha házastársatoknak nem
tetszik a legújabb divat szerinti új ruhátok? Meggyőzitek, vagy jelenlétében
nem hordjátok azt a ruhát? Fontosnak tartjátok-e, hogy a köztetek lévő harmónia
külsőtökben is megnyilvánuljon? Miért?
Barátom folytatta a történetet: „A kávét
megittuk, fizettem, és nem kétszáz, hanem ötezer forintot adtam a hajléktalan
férjnek. Tudtam, hogy ezzel nem fogom »felkarolni«, de éreztetni akartam vele
együttérzésemet, hogy bízom abban, hogy nem italra kell neki a pénz, és keresi
a helyzete megoldását. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban naivan bízik egy
nagyvonalú mecénással való találkozásban, vagy maga sem tudja, hogy hogyan és
miként fordulhat jobbra a sorsa, de ebben rendületlenül bízik. Hónapok múlva
éppen az előtt a kávézó előtt mentem el, amikor váratlanul rám köszönt a
hajléktalan férj. »De örülök, hogy találkoztunk – mondta –, meghívhatom egy
kávéra?« Elfogadtam a meghívást. Amikor leültünk egy asztalhoz, akkor vettem
csak észre, hogy megváltozott a külseje, semmi jelét nem látom a
hajléktalanságnak. »El kell mondanom – kezdte elbeszélését –, hogy mindent
önnek köszönhetek. Aznap késő este, mikor itt találkoztunk, ott a parkban
kerestem egy csendes padot, hogy az éjszakát ott eltöltsem. Egyszer csak
nyöszörgést, jajgatást hallottam. Ott feküdt egy pad alatt egy idősebb ember,
és jajgatott. Kiderült, hogy itt ment át a parkban, amikor valaki ki akarta
tépni kezéből a táskáját, dulakodtak, ő elesett, úgy, hogy fel sem bírt állni,
de támadója elrohant a táskájával. A táskájában volt minden irata és pénze.
Segítenem kellett rajta, taxival elvittem oda, ahová kérte, onnan a feleségével
együtt az orvosi ügyeletre. Mindezt az ön által adott ötezerből! És képzelje,
kiderült, hogy ez az idősebb ember a tulajdonosa annak a kis gépi kötőüzemnek,
ahol a feleségem most dolgozik, és éppen keres egy jó gépészt, aki a gépeit
karbantartja. Mellesleg azt is tudta, hogy a feleségem már megbánta, hogy annak
idején beadta ellenem a válókeresetet. Azóta hazaköltöztem, dolgozom, a
gyerekekkel foglalkozom, és nagyon sokat beszélgetünk a feleségemmel. Minden
perc, amit együtt tölthetünk, örömet okoz. Az én életem rendbe jött, de rendbe
jött a családom is. Hála Istennek és önnek!« Elgondolkoztam – fejezte be
barátom elbeszélését –, és sokáig nem jutottam szóhoz. Kivel is találkoztam én
azon a bizonyos estén? Igen, azzal, aki azt mondta, hogy amit egynek tesztek a
legkisebbek közül, azt nekem teszitek. És a hajléktalan férj kivel találkozott?
Nem, nem velem, hanem azzal, akinek tudta nélkül egy hajszálunk sem veszhet
el.”
Bíró Lászlóaz MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése