Ferenc pápa: Az
örömhírrel nem várhatunk, a világ szomjazik rá!
December 14-én a szentatya folytatta
katekézissorozatát a keresztény reményből. Azt hangsúlyozta, hogy a remény
hírnökeinek kell lennünk, mégpedig sürgősen, mert az emberek szomjazzák az
igazságosságot, az igazságot és békét. Katekézisét teljes terjedelmében
közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Közeledünk a karácsonyhoz, és Izajás próféta
ismét segít, hogy meg tudjunk nyílni a reményre, és be tudjuk fogadni az
üdvösség érkezéséről szóló örömhírt.
Izajás könyvének 52. fejezete azzal a
Jeruzsálemhez intézett felszólítással kezdődik, hogy keljen föl, rázza le
magáról a port és a bilincset, öltse magára legszebb ruháit, mert az Úr eljött
megszabadítani az ő népét (Iz 52,1–3). És hozzáteszi: „Azon a napon megismerik
majd az én nevemet, és megértik, hogy én magam mondom: »Itt vagyok!«” (Iz 52,6)
Ez az Isten által kimondott „itt vagyok”
összefoglalja az ő egész üdvözítő akaratát és hozzánk közel lenni akarását; s
erre válaszol – a próféta felhívásának megfelelően – Jeruzsálem öröméneke. Ez
roppant fontos történelmi pillanat! Vége ugyanis a babiloni fogságnak, Izrael
előtt megnyílik annak lehetősége, hogy újra rátaláljon Istenre, és a hitben
rátaláljon önmagára. Az Úr közelivé teszi magát, a „kicsiny maradék” pedig,
vagyis az a kicsiny nép, amely megmaradt a száműzetés után, amely a
száműzetésben is kitartott a hitben, a nép, amely válságba került, de mégis
hitt, a sötétségben is remélt, tehát az a „kicsiny maradék” megláthatja majd
Isten csodás tetteit.
Ezen a ponton a próféta egy öröméneket illeszt a szövegbe: „Milyen szép a hegyeken annak lába, aki jó hírt hoz; aki békét hirdet, örömhírt hoz, és kikiáltja a szabadulást. Aki azt mondja Sionnak: »Istened uralkodik!« […] Ujjongva énekeljetek mindnyájan, Jeruzsálem romjai, mert az Úr megvigasztalja népét, és megváltja Jeruzsálemet. Az Úr felfedte szent karját minden nemzet szeme láttára. És meglátja a föld minden határa, hogy szabadulást szerez Istenünk” (Iz 52,7.9–10).
Ezen a ponton a próféta egy öröméneket illeszt a szövegbe: „Milyen szép a hegyeken annak lába, aki jó hírt hoz; aki békét hirdet, örömhírt hoz, és kikiáltja a szabadulást. Aki azt mondja Sionnak: »Istened uralkodik!« […] Ujjongva énekeljetek mindnyájan, Jeruzsálem romjai, mert az Úr megvigasztalja népét, és megváltja Jeruzsálemet. Az Úr felfedte szent karját minden nemzet szeme láttára. És meglátja a föld minden határa, hogy szabadulást szerez Istenünk” (Iz 52,7.9–10).
Izajás e szavai, melyeknél szeretnénk elidőzni
egy kicsit, a béke csodájára utalnak, és ezt nagyon különlegesen teszik, a
figyelmet ugyanis nem a hírnökre, hanem annak gyorsan futó lábaira irányítják:
„Milyen szép a hegyeken annak lába, aki jó hírt hoz.” Mintha az Énekek énekének
vőlegénye lenne, aki kedveséhez szalad: „Nézzétek, jön ugrálva a hegyeken,
szökellve a dombokon át” (Én 2,8). A béke hírnöke is így fut, így hozza a
szabadulás, a megmenekülés örömhírét, és hirdeti, hogy Isten uralkodik.
Isten nem hagyta el népét, nem engedte, hogy
legyőzze a rossz, mert ő hűséges, és kegyelme nagyobb a bűnnél. Ezt meg kell
tanulnunk, mi ugyanis keményfejűek vagyunk, és nem tanuljuk meg! Kérdezem
tőletek: ki a nagyobb, Isten vagy a bűn? [Isten!] És ki győz a végén? Isten
vagy a bűn? [Isten!] Ő képes-e legyőzi a legnagyobb, a legszégyenletesebb, a
legszörnyűbb, a legeslegsúlyosabb bűnt? [Igen!] És milyen fegyverrel győzi le
Isten a bűnt? [Szeretettel!] Ez jelenti azt, hogy „Isten uralkodik”. Ezek a
szavak egy olyan Úrban való hitet fejeznek ki, aki hatalmával lehajol az
emberiséghez, alacsonnyá válik, hogy felkínálja irgalmát, és megszabadítsa az
embert mindattól, ami eltorzítja benne Isten szép képmását, amikor ugyanis
bűnben vagyunk, Isten képe el van torzulva. És ennek a hatalmas szeretetnek a
beteljesedése éppen a Jézus által bevezetett ország, a megbocsátás és béke azon
országa, amelyet karácsonykor ünneplünk, és amely végérvényesen húsvétkor
valósul meg. A karácsony legmélyebb öröme pedig a békének ez a belső öröme: az
Úr eltörölte vétkeimet, az Úr megbocsátott nekem, az Úr irgalmas volt hozzám,
eljött, hogy megmentsen. Ez a karácsony öröme!
Testvéreim, ezek a mi reményünk okai. Amikor
úgy tűnik, mindennek vége, amikor rengeteg rossz dologgal találkozunk, amikor
nehezünkre esik hinni, és amikor megkísért minket, hogy azt mondjuk, már
semminek sincs értelme, akkor mindezek ellenére elhangzik a gyors lábbal hozott
örömhír: Isten jön, hogy valami újat vigyen végbe, hogy megkezdje békeuralmát!
Isten „felfedte karját”, és jön, hogy szabadságot és vigasztalást hozzon. A
rossz nem győzedelmeskedik örökre, a fájdalomnak vége lesz! A kétségbeesés
legyőzetett, mert Isten köztünk van!
Hozzánk is szól a biztatás, hogy mi is keljünk
föl, mint Jeruzsálem, ahogyan a próféta mondta. Arra kapunk meghívást, hogy a
remény emberei legyünk, és együttműködjünk ennek az országnak az eljövetelén,
ez az ország ugyanis a világosság országa, és minden ember meghívást kapott rá.
Tehát a remény emberei legyünk!
Milyen fájdalmas olyan keresztényt látni, aki
elveszítette a reményt! „Én nem remélek semmiben, mindennek vége van számomra”
– így beszél az a keresztény, aki nem képes a remény távlatait látni, akinek
szíve előtt fal húzódik. Isten azonban megbocsátásával lerombolja ezeket a
falakat! És ezért imádkoznunk kell! Imádkoznunk kell azért, hogy Isten
mindennap megadja nekünk a reményt, megadja azt mindenkinek, azt a reményt,
amely akkor születik, amikor meglátjuk Istent a betlehemi jászolban. A ránk
bízott örömhír sürgős üzenet, nekünk is futnunk kell, mint a hírnök a hegyeken,
mert a világ nem várhat, az emberiség éhezi és szomjazza az igazságosságot, az
igazságot, a békét!
Amikor látják a betlehemi
kisgyermeket, a világ kicsinyei tudni fogják, hogy az ígéret beteljesedett, a
hír igaznak bizonyult. Egy újszülött, teljesen kiszolgáltatott, pólyába takart
és jászolba fektetett csecsemőben ott van az üdvözítő Isten teljes hatalma. A
karácsony az a nap, amikor ki kell nyitnunk szívünket ezelőtt a rendkívüli
kicsiség előtt, amely ott van abban a kisgyermekben, és ezelőtt a hatalmas
csoda előtt. Ez a karácsony csodája, amelyre reménykedve az adventi időszakban
készülünk. Ez a gyermek-Isten csodája, a szegény Istené, a gyenge Istené, azé
az Istené, aki maga mögött hagyja nagyságát, hogy mindannyiunkhoz közel
kerüljön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése