Bábel Balázs gondolatai
Szent István első vértanú ünnepén
Az alábbiakban Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek
karácsonymásnapjára, Szent István első vértanú ünnepére szóló gondolatait
olvashatják.
A karácsonyi éjszakában az angyalok
meghirdették Isten dicsőségét. Lukács evangélista tanúsága szerint „a
pásztoroknak jó hírt hirdető angyalt hirtelen nagy mennyei sereg vette körül,
Istent dicsőítve ezt zengték: »Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a
földön a jóakaratú embereknek!«” (Lk 2,14)
A Szent István vértanúságáról szóló híradásban
szintén Lukács evangélista írja az Apostolok cselekedeteiben, hogy Szent István
Szentlélekkel eltelve fölnézett az égre, látta az Isten dicsőségét és Jézust az
Isten jobbján (ApCsel 7,54–55). Az emberi gondolkodásban a dicsőség nagyszerű
tettekkel kiérdemelt fényes hírnév, nagy elismerés. Ez a hírnév azonban soha
nem maradandó, ahogy a régi latin közmondás íratta sokszor az előkelők sírjára:
Sic transit Gloria mundi (Így múlik el a világ dicsősége). De még úgyis
álságos az emberi dicsőség, hogy sokszor a hódítók, zsarnokok követelik ki
maguknak, ahogy Jézus fogalmazza az utolsó vacsorán a tanítványoknak: „az
uralkodók zsarnokoskodnak népükön és akik hatalmat gyakorolnak rajtuk,
jótevőiknek hívatják magukat” (Lk 22,26). Olyan kort hagytunk magunk mögött,
amikor szolgalelkű emberek egymás után emeltették az emlékműveket, örök
dicsőséget hirdetve leigázóinknak.
Az Isten dicsősége azonban egészen más. Egy
létezőnek a súlyát, jelentőségét, valóságos értékét mutatja. Mivel Isten a
legfőbb és a leghatalmasabb létező az Ő dicsősége a legnagyobb és a
legmaradandóbb. Szent István diakónus védekező beszédében a Szentírásban
található leghosszabb üdvtörténeti tanítást mondta el, az egész üdvtörténet
beszéde nyomán még hallgatóiban is láthatóvá lett. Így kezdte a beszédét:
„Testvéreim és atyák, hallgassatok meg! A dicsőség Istene megjelent atyánknak,
Ábrahámnak, mikor az még Mezopotámiában tartózkodott” (ApCsel 7,2). S aztán
végigvonul az egész üdvtörténeten, a végén egészen eljut Jézus Krisztusig,
akinek árulói és gyilkosai lettek ellenségei, akik fogukat vicsorították reá.
És ekkor látta Isten dicsőségét. Érdemes felidéznünk az üdvtörténet nagy
eseményeiben Isten megjelenéseiben, azaz epifániáiban, hogyan mutatkozott meg
az Isten nagysága és dicsősége. Megmutatkozott a teremtésben. A próféták közül
különösen Izajás látta, hogy Isten milyen hatalmas, uszályának szegélye is
betölti az egész templomot (Iz 6,2). Dicsősége kisugárzott az egész teremtett
világba, s a zsoltárosok nem győzik magasztalni érte, az egész föld felett
szárnyal dicsősége (108. zsoltár). Csodálatos széles e világon neved,
dicsőséged magasztalja a gyermekek ajka (8,2). A bölcsességi irodalom pedig az
értelem fényénél hirdeti a népeknek, hogy Isten a világmindenséggel alapot
vetett, hogy a mindenség szilárdan álljon (Sirák 42,17). Az Ószövetség
nagyjainak is kinyilatkoztatta magát, s különösen Mózesnek, aki a vele való
találkozás után ragyogó arccal tért vissza (Kiv 34,29). Legfőképpen az
üdvösségtörténet folyamán Istent nagy szabadító tettei tették kézzel foghatóvá.
Az Egyiptomból való szabadulás, ahol a szövetség Istene abban találta meg
dicsőségét, hogy megmentette és felemelte népét. Dicsősége nem más, mint szeretete
és hűsége népe iránt. Majd újból megtapasztalta a választott nép a száműzetés
prófétáinál hallott tanítást, hogy népét hazavezeti, dicsősége egyetemes és
végleges lesz, és majd elküldi szolgáját, mi már tudjuk, a Messiást, azaz Jézus
Krisztust, akinek azt mondta: „te vagy az én szolgám, benned nyilatkoztatom ki
dicsőségemet” (Iz 49,3).
Jézus Krisztus, jóllehet a világ szemei elöl
rejtetten és csendben született, nyilvános működésétől kezdve kinyilatkoztatta
az Atya nagyságát, emberi létének célját az Atya megdicsőítésében jelölte meg.
Megváltói művének halála és feltámadása lett Isten dicsőségének a
kinyilvánítása, ez a legragyogóbb teofánia, istenmegjelenés, amit az idők
teljességében az emberiségnek adott.
Nekünk folytatnunk kell Isten dicsőítését, a
keresztényeknek feladata, hogy Krisztus megdicsőülése teljesebbé váljék. A
keresztények a Szentlélek által jutnak el Krisztus ismeretére, és gazdagságának
birtoklására, ahogy Szent István diakónust is a Szentlélek töltötte be, ezért
tudott bátran és bölcsen szólni és megkövezésekor Jézushoz hasonlóan imádkozni:
„Uram Jézus, vedd magadhoz lelkemet”.
Amikor megkereszteltek bennünket, szent
krizmával kenték meg homlokunkat, hogy krisztusi emberré legyünk, ez adja a mi
keresztény méltóságunkat. Ennek a méltóságnak a tudata késztet bennünket, hogy
mi is Isten dicsőítői legyünk. Miért kell Istent dicsőítenünk? – tehetnénk fel
a kérdést. Isten nem szorul rá a mi dicsőítésünkre, nekünk van szükségünk arra,
hogy dicsőítsük Őt, mert az emberi természet olyan, hogy valakit mindig
dicsőít. Legrosszabb esetben önmagát, sztárokat, rövid életű celebeket,
politikusokat. De az ember igazi fölemelkedését Isten dicsőítése adja meg.
Mindennapi tetteink, de végül még a keresztény
névért való szenvedés is dicsőséggé válik (1Pét 4,15). Szent István diakónus
arra tanít bennünket, hogy ne csak szóval valljuk meg Isten dicsőségét, hanem
életünkkel is. A liturgikus záró könyörgés, a „Dicsőség az Atyának, Fiúnak és a
Szentléleknek…”, valamint katolikus köszöntésünk: „Dicsértessék a Jézus
Krisztus” akkor válik hitelessé, ha napról napra jócselekedeteinkkel Jézus
Krisztushoz és Egyházához való hűségünkben éljük meg ezt.
Kalocsa, 2016 Karácsonyán
† Balázs s. k.é r s e k
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése