Kik inkább engedtetek az Istennek, hogysem az embereknek

Kik inkább engedtetek az Istennek, hogysem az embereknek (Lukács 14).

Ments meg, Uram minket!

Milyen természetes annak az óhaja, aki a testi vakság bizonyságát magán tudja, mert érzi azokat, akik körülötte élnek, és megérti általuk mit jelent az, hogy látni!

De mi van a lelki vaksággal? Amitől eltérő bizonyosságot nem nyújt a világ? – én így érzékelem.

Koldulhatom, hogy lássak, de, ugyan, ki válhat támaszommá ott, ahol a vakság elhatalmasodott, általánossá lett? Kik között, már igénye sincs a látásra a vakoknak, kik azt hiszik, hogy látnak, vakságukkal vakítanak el másokat, bűntudat, bűnbánat nélkül! Pedig, hogy jól tudjak kérni – attól, aki segíthet, Isten – fontos, hogy lássam, mire van szükségem!

Talán, a helyzet már rosszabb, itt, kereszténységünkben, mint Krisztus korában, a zsidóság körében?

Nem akarom többet e kérdéssel magamat deprimálni!

A hétvégén több esemény is volt. Volt, amin részt vettem, mert úgy ítéltem meg, hogy részt kell azon vennem, és több olyan esemény volt, amiről ezért, távol kellett maradnom, pedig, magaménak vallom, szükségem lett volna rá, mert odatartozónak, hozzám tartozónak tartottam azokat az eseményeket is.

A Lélek megengedi, úgy tartom, hogy mindazokon ott létemet tudhassam, melyek fontosak voltak, lettek volna a számomra. Élményük megérint, megragad, és erőt ad számomra, még így is, hogy nem voltam fizikailag ott, azokkal, akiknek személye is fontos a számomra, mint Krisztussal közösségben! Mert, vakságom nem akkor szűnik meg, ha fizikailag vagyok az, aki vagyok, hanem akkor, ha lélekben képes vagyok oda tartozni, ahova a lelkem vezet! Lelkemben az a Lélek, ki Isten Szent Lelke! Csak engednem kell, hogy vezessen, és vezetésére bízzam magam!

Tudnom kell, a Lélek vezetése által, hogy mihez, és kihez kell kötődnöm, kapcsolódnom, hogy kereszténnyé, Krisztusivá alakulhassak. Előbb kell legyen bennem a vágy a jóra, tudva, elfogadva, megvallva, hogy ez még csak vágyakozás. Majd e vággyal a szívemben elindulni, nem kímélve magam attól a szenvedéstől, amivel jár az úton levés. Hűség, állhatatosság, kitartás, bűnbánat, imádságban, dicsőítésben, magányban és közösségben. Időt - időmet - szánva rá, amíg van! Hogy vakságom múljon, látásom segítse a világ fényre jutását! Ezt kérem én magamnak Istenem! Ámen