Kik nagy ínségből jöttetek és a ti stólátokat a Bárány vérében megmostátok

Kik nagy ínségből jöttetek és a ti stólátokat a Bárány vérében megmostátok (Hebr. 11).

Ments meg, Uram minket! 

Ha nem a mi dolgunk tudni, akkor mi dolgunk e tanítással? Nem elfelejteni, emlékezetünkben megőrizni, tovább adni, hogy akkor, amikor elérkezik, csalhatatlanul az idő, akkor az, akinek kell, felismerni képessé lehessen!

Ugyanakkor nem kell huhogni, jajongni, és minduntalan „farkas után kiáltani”. Nem a jelek a legfontosabbak, hanem a hit, melyet, jaj, ha nem talál az Úr, mikor megérkezik. „Mondom nektek: hamarosan igazságot szolgáltat nekik. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” [Lk 18,8] Úgy tűnik, hogy még csak nem is az igazság a legfontosabb. Hanem a hit! A hit az én feleletem Isten kinyilatkoztatására, míg a jel, és az igazság olyan dolog, mely arra való, hogy én hitemben fejlődhessek, vagyis: eszközök csupán! A hit fényében lehet esélyem rá, hogy az idők jeleit megértsem.

Egy részletet idéznék ide Adalbert Hamman, Így éltek az első keresztények c. könyvéből (Szent István társulat 2016), talán nem áll messze a mai evangélium tanításától, és értelmezni segít abban, hogy mi legyen számomra a lényeges: „A mindennapi feladat, amelyet a keresztény ember családjában, hivatásában, városában betölt, mindenekelőtt nem személyes alkotótevékenységének felmagasztalását jelenti, hanem azt, hogy szabadságát abba a gazdagságban illeszti bele, amelyet Isten irányít. Ami a keresztény embert és üzenetét alkotja, szüntelenül meghaladja az emberi megvalósításokat, mégha azok az apostoloktól is származnak. A kereszténység a remény egyházaként jelenik meg, vagy pedig elveszti létének célját.

A jelen és a jövő, a hétköznapi élet és az ígéret közti feszültségben élő keresztény ember Ireneusz szerint csak abban a mértékben alkot tartósan, amennyiben egész lényével azután áhítozik, hogy Istent lássa és vele találkozzon. Ennek a reménynek a súlya nem akadályozza a földi kötelességeket, hanem áthelyezi súlypontjukat, hogy ahhoz a láthatatlan kézhez kösse őket újra, amely kezdetüket és végüket jelenti.

Ignátios és Blandina, Jusztinosz és Perpetua, az összes névtelen lyoni, római vagy karthágói tanú lehetővé teszi, hogy megértsük: a keresztény esemény rendkívülisége nem a csoda, amely annak ellenére bőven előfordul a „pasiókról” szóló elbeszélésekben, hanem a hit, mely átragyog a hétköznapi életben és át is alakítja, s a remény, mely megszelídíti a tragédiát és áthatol az éjszakán.

Aki az első keresztény nemzedékekkel, különösen a naponta fenyegetett, a holnap felől teljes bizonytalanságban levő vértanúkkal találkozik, életörömük s ugyanakkor a halál színe előtti derűjük döbbenti meg. Ahol a filozófia csak sűríteni tudja a szorongást, az evangélium az éjszakán túl „felkelti a hajnalt”. Sem a lyoni pogányok, sem Marcus Aurelius császár nem tudták vagy nem akarták elolvasni ezt a tanúságot.”

A felelősségünk tehát, nem az idők végezetére eljutásunkról szól, hanem arról a hitből fakadó cselekvő életért, ami nem takarja ki szemünk elől a mindenség működését és értünk való létét. Közösségben kell lennünk és maradnunk, minden időn túl, Istennel! Erre kell felnevelnünk, segíteni felnőni, minden soron következő nemzedéket. A folyamatosság és a szüntelen megújulás képességének a megőrzése, mely a hitben kap esélyt és reményt, ez az üzenete a mai evangéliumnak!

Magamévá tenni, magunkénak ismerni segíts Istenem a tanításodat, hogy hitünkben növekedni, Hozzád egyre közelebb és Veled közösségre lépni képesek legyünk! Ámen